Translate

2018. június 22., péntek

Egy szakítás margójára / Szenvedéseim gyűjteménye

                                                             Egy szakítás margójára


Az elmúlt hetek történései nem múltak, nem múlhattak el külső nyomok nélkül (sem) .
Többen kérdezték tőlem, ma is, hogy mennyivel lettem könnyebb. Délután még nem tudtam érdemben válaszolni, de most jelentem, hogy "csupán" nyolc kilóval lettem könnyebb. Eddig. Ami persze nem baj, hiszem még így is van mit takargatnom, de talán jobb lett volna ezt a néhány kilócskát szándékos diétával leadnom. És még nincs vége, ki tudja, hogy meddig tart majd ez a kényszerű fogyókúra, ez a zuhanás...

Azt is mondta nekem valaki ma, hogy én csak szegjem fel a fejem, és viseljem méltósággal mindazt a fájdalmat, amit okoztak nekem. 
De kérdezem én, hogyan lehet méltósággal, felszegett fejjel járni akkor, amikor elvették azt tőled?
Elvették a büszkeséged, a magabiztosságod, az őszinte mosolyod, megaláztak, beléd gázoltak mind emberileg, mind női mivoltodban. Kisemmiztek úgy, hogy nem maradt neked más, csak a szégyenérzet, a megalázottság érzése, a már fizikai határokat súroló fájdalom a mellkasodban. 

Hogyan járhat az ember így felszegett fejjel, amikor még épphogy magához tért a sokkból? 
De gyógyulok, ha lassan is. Vannak már jobb napjaim, bár néha elérkezek egy egy lejtőhöz, amin bizony igencsak megcsúszom, de már meg tudom tartani az egyensúlyomat, ha nehezen is. 
Egyszer majd felszegem a fejem, kihúzom magam, mert már tudom, hogy mindaz, ami történt nem az én szégyenem...

De addig még szenvedek, és gyászolok kicsit.
Gyászolom a bizalmat, amit egy pillanat alatt tettek a porral egyenlővé. Gyászolom a szeretetet, amit feltétel nélkül adtam oda valakinek, aki visszaélt vele.
Nem, itt nem szerelemről beszélek, hanem szeretetről. 
Arról, ami mélyről jön, és nem szűnik meg soha. El lehet dugni magadban, eláshatod olyan mélyre, hogy te magad se találd meg, de ott lesz akkor is. Mélyen, magadban, a szívedben.

Szerelem és szeretet...
El tudod mondani nekem, hogy mi a különbség?
Mi a szerelem? Egy színes szemüveg. Egy fellángolás. Tűz, ami hirtelen fellobban, varázslatos fényével bevilágítva szürke kis világodat, így színesítve meg a nyomasztó szürkeséget. Megszépít mindent és mindenkit. Felmagasztal, Istenít. Még az esetleg csúnya, púpos, sánta vagy butácska szeretődet is gyönyörűnek látod a fénye mellett. Ez a tűz az egyetlen legális tudatmódosító, amellyel ha nem vigyázol felégethet mindent. Mindent megtennél érte, annyira a bűvkörébe vonhat. De megégetheted magad.
Azonban ez a tűz szeszélyes is. Ha elkezd ellobbanni, a láng elkezd kihunyni, és nincs szerencséd, akkor tudod mi marad belőle? Csak füst, hamu és korom. Te pedig ott ülhetsz a tetején, és azon tanakodhatsz, hogy mihez kezdj most? Mindent oda adtál érte, és most mi maradt? Szürkeség...
De ha szerencséd van, akkor szeretetté szelidül. 

Mi a szeretet? 
Igazság. Elfogadás. A szeretet őszinte. A szeretet nem tart varázslat alatt. A szeretet tisztán látás. Ha szeretsz valakit, akkor úgy szereted, ahogy van. Púposan, csúnyán, fél lábúan, fogatlanul is akár, de szereted a társadat szőröstől, bőröstől. Elfogadod, mert ismered. Megbocsátod minden esendőségét, mert szereted. A szeretet kitart egy életen át. 
Én szeretek. Mélyen, őszintén, mégis ez lett a vesztem. Túlságosan bíztam. Túlságosan hittem. Most temetésre készülök. Temetni a szeretetet mélyen magamban, hiszen mit tehetnék még? Megpróbáltam, küzdöttem, de elfáradtam. Hát temetek.

Hiszek a sorsban. Na, nem úgy, ahogy egyesek hisznek.
Sokan mondják védekezés képpen: "a sors akarta így". Persze. Könnyű mindent a sorsra fogni. "Vigye el ő a balhét, én pedig maradjak tiszta kezű. Én nem is tettem semmi rosszat. A sors volt!"
A sors...
Én nem így gondolom. 
A sors egy út, amin haladsz egészen addig, amíg egy útelágazáshoz nem érsz. Ott választanod kell, hogy merre mész tovább, persze a választható alternatívák ismeretében. Ott kell mérlegelned, ott kell jól vagy rosszul döntened. S ha eldöntötted, te döntötted el az utad, akkor annak viseled a következményeit, haladsz tovább a sors útján mindaddig, amíg egy újabb elágazáshoz nem érsz. Tehát a sors könyvébe ily módon beleírhatsz. Ne fogj rá mindent!

Ők döntöttek. Hogy jól vagy rosszul, az előbb vagy utóbb kiderül. 
De egy biztos! Nem csak a saját sorsukról döntöttek! Több ember sorsát is befolyásolták úgy, hogy nem hagytak nekik választási lehetőséget, esélyt, semmit. Elvettek mindent.
Lepaktáltak az ördöggel, aki egoizmus, vágy és szerelem képében kísértette meg őket, s ezért most szenvedünk mindannyian. 

De tudom, hogy talpon maradok. Mert akarom. S ha megerősödök, ha túl vagyok a temetésen, ha minden elcsendesedett, akkor bezárom az események, a fájdalom után a kaput, és kényelmesen, elégedetten hajtom majd nyugovóra a fejem mert tudni fogom, hogy egy új élet vár rám. 
S talán jön majd valaki, aki segít vissza szereznem a méltóságom, s újra felszegett fejjel járhatok.


                                                                    *****************


                          Valamikor én is színes voltam neked... aztán beszürkültem...

                                                                    ****************


Tudod, a csendnek is több fajtája van. Amibe most te burkolózol az a beszédes fajta... Mert bár te nem szólsz, én mégis nagyon sok mindent megértek ... 

                                                                    *****************


Az jutott ma eszembe egy munkahelyi beszélgetés alkalmával, hogy ilyen lehet, amikor akasztják a hóhért. 
Romantikus történeteimben annyi szakítást, szenvedést és küzdést megírtam már... Annyiszor szakítottam el egymástól szerelmeseket, és annyiszor kaptak új társat, lehetőséget...
Most én is egy ilyen helyzetbe kerültem... Talán valaki az én történetemet is megírta?
De az általam írt történeteknek mindig happy end a vége.
És a nekem írt történetnek mi lesz a vége? Félek marad a dráma kategória.
De nem baj! Haladunk tovább!


                                                                

                                                      Készül a Szélbe írt emlékek
                                                                  2018. 06.12

(...) Elfáradtam! Nagyon!
Mostanában sokat üldögélek egyedül a szobában, csendben, nyalogatva a sebeimet, okokat, magyarázatokat keresve a történtekre.
Sok minden átfut rajtam, sok emlék a múltból, és a közelmúltból. 
Sok mindent nem értek! Sok kérdés, sok érzelem, de még annál is több fájdalom most a részem.
Hogyan lehet, hogy egy hete még azt mondja, szeret, és ezt úgy bizonyítja, hogy majd elájulok tőle, egy héttel később pedig azt mondja "Nem akarok maradni."
Elmegy, borít, feléget mindent.
Én pedig csak ülök egyedül a szobában, csendben, értetlenül, kisemmizve, megalázva, kérdésekkel, elképzelt válaszokkal, könnyek között, vérző szívvel, és az egyetlen határozott gondolatommal, érzésemmel, hogy én ezt nem érdemeltem meg tőle.
Csak ülök a kanapén, és merengek. Eszembe jut minden, ami ezek között a falak között történt. Minden öröm és fájdalom. Tudom, hogy értelme nincs annak az önsanyargatásnak, amibe taszítom magam, de még nem tudok szabadulni. Még nem, mert még mindig szeretem, és még mindig remélek… Bár talán feleslegesen.
A képek csak jönnek a szemem elé, minden mozzanat, minden szó és tett megelevenedik újra.
Emlékszem, néhány napja, amikor még küzdöttünk, ő önmagával, én érte, azt mondta nekem: „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?” Akkor még reménykedtem, és talán ő is felém hajlott. Azt válaszoltam: „Csak kérdés, hogy boldog véget írunk e neki, vagy dráma lesz a vége?”
Aztán történt valami, ami felgyorsította az eseményeket. Ő elment, én pedig ülök az emlékeink között, szívszaggató fájdalmakkal.
Aztán ahogy telnek a napok, és talán egy kicsit kegyelmeznek is nekem, eszembe jutottak újra a szavai. „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?”
Igen, jó témát adtál.
Úgy döntöttem, hogy megírom történetünket, ami egy nagy szerelemmel kezdődött, egymás mellett jóban rosszban-nal folytatódott, majd drámai vége lett. Számomra mindenképpen.
De igyekszem feldolgozni, ebben fog nekem segíteni, ha kiírom magamból. Mert az írás számomra terápia is.

Ez lesz a mi novellánk, a Szélbe írt emlékek (ahogy én éltem meg) (...)
                                                          

                                                       

                                                                      Eső
                                                               2018. 06. 23

Tegnap esett az eső.
Valamiért éreznem kellett.
Kiálltam az udvarra, és arcom az ég felé emelve, csukott szemekkel élveztem a simogató esőcseppeket. Még az sem zavart, hogy bőrig ázom. Elmondhatatlan érzés volt. Csak a cseppekre figyeltem, és a lelkemre. Valami megmagyarázhatatlan béke lett úrrá rajtam, mintha valami távozott volna belőlem, mintha felszabadultam volna. Csukott szemhéjamon át mintha fény hatolt volna belém, megvilágítva bennem mindazt, ami számít. Varázslat volt ez!
Olyan felszabadító, olyan mindenség érzés. Eggyé válás.
El sem tudom mondani.
Ma sokkal jobban érzem magam.
Javaslom, egyszer próbáljátok ki. Fantasztikus élményben lesz részetek.
                                                     


                                                        

                                                                Temetés és gyász...
                                                                    2018.06. 25

... mert egy múló szerelmet, egy mély, de temetendő szeretet is meg kell gyászolni éppen úgy, mint amikor egy szeretted távozik az örökkévalóságba. Elmegy, elköltözik, te pedig tudod, hogy soha többé nem látod. Őrzöd őt a szívedben és az emlékeidben, a sebeid lassan beforrnak, egy idő után már nem véreznek. Megnyugszol. Meggyógyulsz.
Ugyan így kell meggyászolnod a múló szerelmet is. Fáj az elvesztése, fájnak az emlékek.
De itt a gyógyulás sokkal hosszadalmasabb.
Tudod miért?
Mert ő jön.Találkoztok, látod őt. Látod rajta egy másik érintéseit.
Eszedbe jut az összes szép és rossz emléked, és a sebeid újra és újra felszakadnak, véreznek.
Aztán újra elmegy, te pedig ismét ott maradsz "vérbe fagyva".
Kezdhetsz újra gyógyulni, felépítkezni.
És akkor ő újra jön. Felszakít. Tép. Véreztet.
Te pedig küzdesz, és harcolsz ellene.
Nem akarod már a fájdalmat, nem akarod már a sebeidet ápolgatni szüntelen.
Csak békére és nyugalomra vágysz, már begyógyult sebekre, tiszta elmére.
Csak haladni akarsz tovább az utadon... nélküle.
                                                            


                                                      

                                                                   Világosság
                                                                  2018. 06. 26

Sötét az éj, de elmédben mégis akkor gyúlnak a legnagyobb világosságok...
Az éjjeli sötétségben a lelkedben gyúló fény sok mindenre rávilágíthat, fénybe boríthatja a múltat, rámutathat az elfedett hazugságokra, rávezethet az igazságra, elérkeztethet a "Tudhattam volna!" élményhez...
Fényében átláthatsz már mindenen, rájöhetsz és megérthetsz.
Csak figyelned kell.
                                                    


                                                             

                                                                          Hit
                                                                    2018. 06. 28

Az elmúlt hónapban nagyon sok emberrel beszélgettem, sokan törődtek velem, és sokan adtak jó tanácsokat, vagy nyitották fel a szemem. Hálás vagyok mindenkinek, aki törődik velem.
Ezért döntöttem úgy, hogy ma is megosztok veletek néhány gondolatot.
Amióta megtörtént velem ez a "tragédia" (mert én annak éreztem) , sokat motoszkál a fejemben az, amit többen is mondtak nekem, miszerint valami sokkal jobb, valaki sokkal jobb vár rám.
Bevallom, én is ebben hiszek, ezt remélem, ebben bízok. Azonban én nem azt érzem, hogy valaki jönne, hanem inkább valami. Valamilyen esemény, valami jó dolog.
Vannak, akik szerint talán írói munkásságom fog egy kicsit jobban kiteljesedni azzal, hogy a tapasztaltak alapján majd sokkal jobbakat fogok írni.
Azért jutott ez most eszembe, mert volt egy beszélgetésem ma egyik írótársammal, aki meglepett azzal, hogy felhívott messengeren. Nem ismerjük egymást személyesen, ezért nagyon jól esett, hogy felhívott, és megkérdezte hogy vagyok.
Szóval ő azt mondta: "Ebből te olyan történetet fogsz írni, még nem most, majd ha megnyugodtál és letisztultak benned az események. Olyan sztorit fogsz írni, hogy áááá! Az mindent vinni fog!"
Szóval az jutott eszembe, hogy talán tényleg ez lenne a cél?
Hogy az írásban jobban kiteljesedjek, és végre a helyemre kerüljek, úgy igazán?
Én hiszek az angyalokban, sőt tapasztaltam is a létezésüket, ha érdekel, hogy hogyan,akkor jelezd kommentben és elmesélem rövid története(i)m. Éppen ezért eszembe jutott, hogy ezeken az embereken keresztül üzennek nekem? Oda kell figyeljek a lehetőségekre? Vegyem ezt jelnek? Üzenetnek?
Ezek az emberek, akik egymástól függetlenül mondják ezeket nekem, teljes meggyőződéssel, talán csatornák? Talán azért választották ki őket, mert én most az elkeseredéstől, a bánattól nem hallom meg az angyalaim üzeneteit?
Bárhogy is van, bármi is lesz, bármi is a cél, vissza adták a reményt, a hitet, az élni akarást, a "Majd én megmutatom neked!" érzését.
Felálltam! Még nem temettem el teljesen a szeretetet magamban, de lapátolok, és a hant már félig kész van... a kapu lassan záródik, és reményeim szerint a lakat is hamarosan felkerül a zárra.
Már állok. Még megingok néha, de állok.
Köszönöm nektek, és a gondviselésnek! 
                                                                     



                                                           Az őszinte természet
                                                                  2018. 07. 05
Valamikor, valahol belefutottam egy idézetbe, amit nem tudok szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogy ha őszinték akartok lenni egymáshoz és magatokhoz, akkor menjetek ki a természetbe.
Ma eltöltöttem néhány órát a természetben. Csak a hatalmas fák voltak társaságom, kiknek halkan elmondhattam mindent, mi a szívemet nyomja. Magamba nézhettem, és végre láttam mindent, amit látnom kellett.
Láttam minden hibát, minden jót és rosszat, amit elkövettem én is, ami az évek alatt feledésbe merült.
Láttam a szenvedélyt, az odaadást, a szerelmet, a néha szürkén tornyosuló felhőket, de láttam a tetteinket, az akaratunkat is, amik eloszlatták azokat. Láttam az árnyakat, amik bal jóslatukkal megkörnyékeztek, de akkor még bíztunk, és elhessegettük őket.
Láttam minden ölelésünket, láttam minden eltaszításunkat, hallottam minden elhangzott szép és gonosz szavunkat, szeretetünket, ígéretünket, mit egymásnak tettünk. Láttam a kitartást, ami akkor még talán őszinte volt.
Aztán láttam a halkan beosonó ármányt, a hazugságokat, a lapos pillantásokat, az őszintétlenséget, az árulást. Láttam a küzdelmet, a bizakodást.
Éreztem még az ölelést, hallottam még a szép szavakat, miközben ő lassan hátamba csúsztatta a tőrt.
Láttam az ő magabiztosságát, a bántani akarását, és az én összeomlásomat, porba hullásomat. Láttam a hátát, amint elfordult tőlem, és kilépett az életemből, hátra hagyva az összes küzdelmünket, céljainkat, terveinket, tizenhárom évnyi életünket.
Láttam a visszatéréséhez fűzött reményt is, mi egy ideig életben tartott, majd láttam annak halálát is.
De helyette született egy új remény, ami azt súgta nekem, hogy idővel jobb lesz, majd megbocsájtok, majd feledek, túlélek. Új életet kezdhetek.
Aztán a sokkból lassan felálltam. Már kezem a képzeletbeli kilincsen volt, hogy bezárjam azt a bizonyos kaput mögötte...
De újra megszólalt a telefon... Ismét hallottam a hangját, a terveit, és újra kicsúszott a lábam alól a talaj. A fák értetlenül néztek le rám, a szelet küldve segítségemül, hogy kicsorduló könnyeimet arcomról leszárítsák. Ma ismét térdre kényszerültem, de kapaszkodok, és esküszöm, ha újra felállok, talán nem is olyan sokára, hatalmas robajjal fogom a kaput becsapni mögötte!
                                                                      


                                                   *******








❤️

   

2 megjegyzés: