Translate

2017. július 9., vasárnap

Jelenés

                                                              Igaz történet alapján

A szónok már nagyon várta az estét, hogy végre megpihenhessen. Hosszú és fárasztónapja volt, így egy kiadós vacsora után kényelmesen nyúlt el a teraszon hűségesen reá váró hintaágyban. Forró nyár volt, a tiszta égbolton vakítóan szikráztak a csillagok, a levegő vibrálni látszott a hőségtől.
Két temetést bonyolított le aznap. Már évek óta csinálta ezt a munkát, mégis megviselte a szomorú családok látványa. Átérezni a fájdalmukat… hát mi tagadás, nem volt könnyű.
Valamikor teológiát tanult, de a pappá szentelésig nem jutott el, mert inkább a világi életet választotta a katolikus egyház helyett, feleséget, családot akart. Ezek a tervei még várattak magukra, azonban civil munkája mellett polgári szónoknak szegődött.
Eleinte nehéz volt, de ahogy telt az idő híre ment munkásságának, és egyre több munkát kapott azokon a temetéseken, ahol a család valamilyen okból nem szeretett volna egyházi temetést. Ezeken a temetéseken ő volt az, aki az elhunytat elbúcsúztatta, és utolsó útján a sírhoz kísérte.
Ezen a napon kétszer tette ezt meg, így most örült végre, hogy eljött az este, és végre megpihenhetett.
A nap eseményein gondolkodott, miközben az eget bámulta, de hamarosan győzedelmeskedett felette a fáradtság, és álomba szenderült.
Nem emlékezett, hogy mennyi ideig szunyókálhatott, de már alaposan besötétedett, amikor hirtelen valami furcsa érzésre riadt.
Kinyitotta a szemét, rövid ideig még hunyorgott, majd ahogy kitisztult a látása, meglepetten nézett szembe a lánnyal, aki előtte állt. Még a sötétben is jól látta annak gyönyörű kék szemeit. Hosszú, sötét haja a vállára omlott, fehér blúza frissen vasaltnak látszott, amelynek gallérja kilátszott a fekete blézer alól, hozzá ugyanolyan fekete szoknyát viselt, a lába viszont… a lábát nem látta. A lány mintha lebegett volna előtte. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem, csak nézte a szónokot, majd mosolyogva jobb kezét lassan felé emelte, és mutató ujjával egyenesen a szónokra mutatott. 
A férfi halálra váltan, mozdulatlan lapult bele a hintaágyba, torkát pánik szorongatta. Azt gondolta, talán túl sok volt a vacsora, ami megfeküdte a gyomrát, ám a lány jelenléte túl valóságosnak tűnt. Csak lebegett előtte szótlanul, arcán ragadt mosollyal. Pár pillanatig még megbabonázva meredt a lány kék szemeibe, mire az elkomolyodott, kezét leeresztette, majd ahogy jött, úgy el is tűnt a szónok szemei elől.
A férfi még értetlenül ült néhány percig, próbálta felfogni, hogy vajon mit láthatott, és a felismeréstől újabb pánik lett úrrá rajta.
Felpattant a hintaágyból, és egy, a torkából feltörni készülő riadt ordítást visszanyelve, rohanvást tette meg a távolságot a bejárati ajtóig. A biztonság kedvéért onnan még egyszer hátra nézett, majd riadtan csapta be az ajtót, ráfordította a kulcsot, aztán bebújt az ágyba, fejére húzta a takarót, és ki sem mert jönni onnan addig, amíg a nap fel nem kelt.

                                                                                      *
Még másnap délelőtt is az előző éjszaka történteken járt az esze, teljesen a hatása alá került.
A lány olyan valóságosnak tűnt, mintha meg tudná érinteni, mintha még parfümjének illatát is érezné.  De tudta jól, hogy ez a lány nem volt valóság. A ruhája… Olyasmihez tudta volna hasonlítani, mint amit az elhunytakra adtak előszeretettel a hatvanas években, régimódi, egyszerű. És a tekintete… bár mosolygott, a tekintete túlviláginak tűnt.
És mit akarhatott tőle? Miért jelent meg előtte?
Gondolataiból telefonjának csörgése rántotta vissza a jelenbe, amely felbolydult idegrendszere miatt élesen hasított elméjébe . Ismeretlen szám hívta. Egy női hang szólt bele, aki egy temetéssel kapcsolatban kereste fel telefonon. Időpontot egyeztettek a találkozóra, amire általában ő szokott elmenni a családhoz, hogy velük egyeztesse a beszédet, és a búcsúztatót.
Másnap délben meg is jelent a családnál, és részvétnyilvánítása után helyet foglalt a nappaliban álló kényelmes kanapén. A vele szemben helyet foglaló hölgy nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már találkoztak volna valahol, de hiába törte a fejét, nem tudott rá jönni, hogy hol. A tekintete, az fogta meg még így is, hogy a nő szeme vöröslött a könnyektől.
- A lányom leukémiában szenvedett. – kezdte az asszony. –  Még csak 27 éves volt. – sírta el magát újra. A szónok megrendülten hallgatta a lány küzdelmeiről szóló beszámolót, türelmesen várt, majd lassan kezébe vette az irányítást, hogy minél többet megtudjon a lányról, hogy majd méltóképpen elbúcsúztathassa. Miután mindent tisztáztak, a nő még azt is elmondta, hogy a lánya hallott a szónokról, hogy milyen szépen beszél, aztán egy alakalommal a barátnője édesanyjának temetésén személyesen is hallhatta. Akkor már tudta, hogy beteg, és meg fog halni. Akkor azt mondta a szüleinek, hogy szeretné, ha ez a szónok búcsúztatná el őt is. Ne hívjanak papot, ezt a szónokot szeretné. Utolsó kívánságát teljesítették ezzel a szülők.
Ekkor a szónok fordult feléjük egy kéréssel.
- Ha nem vagyok túl tolakodó, tudnának mutatni nekem egy képet a lányukról? Csak hogy legyen némi elképzelésem…
Az anya bólintott, és elindult egy másik szobába, ahonnan hamarosan egy vaskos fotóalbummal tért vissza. Kinyitotta az egyik oldalon, és a szónok felé nyújtotta.
- Ez az utolsó kép róla, amin még jól volt. – nézett rá a nő. A férfi lassan a képre pillantott, és a meglepettségtől majdnem elállt a lélegzete. A fotóról az előző éjjel megjelent lány mosolygott vissza rá ugyanazzal a mosollyal, amellyel előző éjjel állt előtte. Újra a nőre nézett, és ekkor jött rá, hogy honnan olyan ismerős. A lány nagyon hasonlított az anyjára. Ugyan az a tekintet.
- Mikor halt meg a lányuk? - tette fel izgatottan a kérdést.
- Tegnap éjjel.

Ekkor vált világossá a szónok előtt, hogy a lány előző éjjel miért jelent meg előtte. Személyesen jött el hozzá, hogy megkérje őt, kísérje el utolsó útján…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése