Translate

2017. február 9., csütörtök

Embernek maradni...

Kép: Google
 Egy nagyáruház parkolójában: Öreg nénike, arcáról, szemeiből intelligencia sugárzik, mára háta az élet súlyától meghajlott, elhasznált ruhája ki tudja mikor látott mosást utoljára, rongyos szatyrát szorongatva, reményektől csillogó szemekkel lép oda egy „úriemberhez”, aki alaposan megrakott bevásárlókocsijából éppen a nyugati autója csomagtartójába pakolja a márkás cuccait. Nénike szóra nyitja szájáét, de hangot már nem tud kiadni, mert az „úr” még előtte beléfolytja azt: Na, felejtsen el!
Nénike szó nélkül, ismét reményvesztetten indul visszafelé arra, amerről jött.
Fiatalember, szintén az autójába pakol, csak egy 26 éves Skodába, nem márkás cuccokat, és pont csak annyit, amennyi a két kezében elfér, tanúja a szomorú esetnek. Gyorsan bedobálja a holmiját a kocsija hátsó ülésére, hogy még időben utol érje a nénit. Kiáltására a néni megfordul, a fiatalember mosolygó arcát látva szemében újra kigyullad a remény sugara, bizakodón toporog. A fiatalembernek csak pár száz forintja maradt az az napi béréből, de abból egy százast a néni kezébe pottyant. Nénike hálásan tekint fel, mintha a világot kapta volna kölcsönbe, úgy örül annak a pár forintnak.
- Nagyon szépen köszönöm, és legyen biztonságos útja haza felé- mondja a fiatalembernek, majd mindketten folytatják a megkezdett útjukat. A fiatalember még egy szúrós pillantást küld az „úriember” felé, majd beül autójába, és megkezdi, remélhetőleg, biztonságos útját hazafelé.

Szemeimbe könnyek szöktek. Mivé fajult ez a világ? Miféle emberekkel vagyunk körülvéve?! Miért olyan biztosak egyesek abban, hogy nekik mindig ilyen jó életük lesz, mint az említett „úriembernek” is? Honnan tudhatjuk, hogy hol leszünk holnap? Hogyan bánhatunk úgy emberekkel, mint ahogy más a kutyájával sem?!
Az említett néninek is megvan a maga története, valamiért eljutott oda, ahol most van. Lehet, hogy saját hibájából, de az is lehet, hogy tőle teljesen független okok juttatták ide. Teljesen mindegy! Akkor is egy ember! Lehet, hogy valamikor ő is úgy élt, mint az úriember, volt szép családja, lakása, szeretett és szerették. De történt valami, ami ezt kettétörte, arról csak ő tudna mesélni, mert az az ő története.
Döbbenet, hogy úriemberek száz forintért hová tudnak süllyedni. Neki csak száz forint, de egy ilyen néninek talán a világot jelenti. Képesek úgy beszélni, viselkedni másokkal, mintha azok az ő rongyaik lennének, amit használat után a szemetesbe lehet dobni. De én hiszek abban, hogy a sors minden számlát kiegyenlít.
Megtörténhet még, hogy a nénike majd szépen felöltözve, tisztán, kiegyensúlyozottan fog betipegni az áruház parkolójába, amikor odalép hozzá az „úriember” egy százasért könyörögve. Akkor a nénike majd felnéz rá, a felismeréstől elmosolyogja magát, eszébe jut az eset, amikor ő lépett oda ehhez az „úriemberhez”, aki akkor megalázta őt. Még mindig mosolyogva a táskájába nyúl, és az „úriember” kezébe pottyant kétszáz forintot, mert ő, az egykori hajléktalan nénike, ember tudott maradni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése