Translate

2016. december 17., szombat

Mindig veled / Romantikus novella


                                                                             1. fejezet

A nap éppen akkor kelt fel, és lágy pasztellszínekkel megfestette az eget, amikor kiléptem a teraszra. Puha párafelhő lebegett az ébredező mező felett, én pedig mélyen magamba szívtam a tavasz édes illatait, élveztem amint a szél egy selymes fuvallata végigsimítja a bőröm majd a hajamba túr, hogy aztán ugyanolyan finoman, vállamat megsimítva tovaszálljon.
Összehúztam magamon a köntöst, és mint két éve minden reggel, pillantásomat most is a fenyőerdőn pihentettem pár pillanatig, majd ismét jólesően nyugtáztam, hogy remek döntést hoztam akkor, amikor Kisfenyvesre költöztem.
A kisváros, nagyon frappánsan, egy Kis Ottó nevű férfiról kapta a nevét, aki hatvan éve azzal a szándékkal érkezett erre a területre, hogy vörösfenyő nevelésbe kezdjen, amit majd bútorgyáraknak és egyéb fafeldolgozó üzemeknek ad el. Számítása olyannyira bejött, hogy rá kellett jönnie, egyedül már nem győzi a munkát, ezért embereket kellett felvennie, akik ezután itt is ragadtak, családot alapítottak, majd később hozták ismerőseiket, barátaikat és rokonaikat is a szebb jövő reményében, így lassacskán a lakosok létszáma kicsivel átlépte az ötszázat.
Az emberek annyira jól érezték itt magukat, hogy már nem akartak innen tovább menni, így megalakult a kisvárost, amely alapítójáról és annak tevékenységéről a Kisfenyves nevet kapta.
Ottó bácsi, csak így emlegették, már nem praktizál, polgármesteri székét a fia Erik vette át, aki viszont nem akart a faüzemmel foglalkozni ezért azt eladták egyik dolgozójuknak, aki változtatások nélkül vitte tovább a vállalkozást.
A negyven éves Erik még mindig nőtlen volt, és nagyon úgy tűnt, hogy soha nem fogja családalapításra adni a fejét. Sokkal fontosabb volt számára Kisfenyves jóléte és ügyes bajos dolgai.
Azt persze mindenki sejtette, amolyan nyílt titok volt, hogy én sokkal közelebb állok a szívéhez, mint bárki más.
Két éve költöztem a városkába, amikor elegem lett szüleim alkoholizmusából és az ezzel együtt járó zsarnokoskodásból, és agresszióból. Nem bírtam már tétlenül nézni, ahogy szüleim, az alkohol segítségével, lassan öngyilkosok lesznek!
Pedig én mindent megpróbáltam! Megpróbáltam a lelkükre beszélni, de amikor rájöttem, hogy ez teljesen értelmetlen, akkor drasztikusabb eszközökhöz nyúltam: kiöntöttem otthon minden fellelhető alkoholt, aztán elvettem tőlük a pénzüket, csak hogy ne tudjanak utánpótlást vásárolni. Persze ők ezt is megoldották, ittak hitelbe. Ekkor megpróbáltam a kocsmáros lelkére beszélni, hogy ne adjon nekik inni, de persze az üzletembernek az nem kifizetődő, első az üzlet, így írta lelkesen tovább az egyre vaskosabbá váló hiteltartozás számlát.  Aztán megpróbáltam elvinni őket orvoshoz is, elvonó kúrára, de egy idő után már erre sem voltak hajlandók, és feladták, a régi életüket választották újra. Hiába fenyegettem őket, hogy el fogom hagyni a szülői házat, mert ezt nem bírom már tovább, nem érdekelte őket. Az alkohol lett az életük, ebben a mámorban úsznak már hét éve. Én pedig döntöttem! Nem bírtam már nézni a napi rendszerré váló verekedéseket az utolsó korty pia miatt, így egy nap összeszedtem a holmimat, és elindultam Kisfenyvesre.
A városkára az internetet böngészve bukkantam rá. Rögtön magával ragadott a hegyekkel és sziklákkal ölelt táj, és a városka története.
A várost valóban Marlboro reklámba illő sziklák vették körül, melyeket erdők tarkítottak. Ősszel csodálatos látványt nyújtottak a piros, narancs, barna és sárga összes árnyalatába öltözött fák. A telepített fenyőerdő pedig télen - nyáron üde zöldjével és édes illataival varázsolta hangulatossá a várost.
Az általában csendes város életét csak nyáron kavarta fel néhány turista, akik a tónál keresnek menedéket a hőség elől, télen pedig a működésbe lépő sípálya telt meg élettel. Akkor felbolydult a település, mint a méhkas. Rengeteg turista látogatott akkor ide, hogy az éves feszültséget egy jó síeléssel vezesse le.
Olyankor én is sokat tartózkodtam a sípálya melletti hotelben, segítettem felszolgálni vagy mosogatni, mikor mire van szüksége Karola néninek, a pálya üzemeltetőjének. A hatvan éves asszonyon nem látszott a kora, sokszor mondták is neki, hogy egy tízest simán letagadhatna. Ezeken persze ő mindig jókat nevetett.
  Gondolataimból Erik érkezése rántott vissza a jelenbe. A férfi a kapu előtt lassított, úgy kiáltott fel a teraszra.
- Helló Éda!
- Szia, Erik! – A férfi egyik kezét a kormányon tartotta, a másikkal hanyagul kikönyökölt a lehúzott ablakon. – Korán keltél! Hová ilyen sietősen?
- Nem sietek, csak a fatelepre megyek, egy kicsit szétnézek. Nincs kedved velem jönni?
- Nekem még korán van az ilyen programokhoz, ezért azt hiszem, kihagyom. Még a kávémat sem ittam meg. – húztam magamon szorosabbra a köntöst – De neked jó szórakozást
- Este eljössz a pubba?
- Nem tudom, sok dolgom van ma. Új áru érkezik a boltba, eltart egy darabig, amíg mindent elrendezek.
- Ahogy gondolod! Én minden esetre ott leszek! – kacsintott rám cinkosan, mire elmosolyogtam magam, és hosszan merengtem a távolodó Erik után. Nagyon kedvelem őt, de mint a nagybetűs férfit valahogy nem tudom elképzelni magam mellett.

Pár perc múlva gőzölgő kávémat kortyolgatva ültem a monitor előtt és csak bámultam az onnan rám visszanéző arcot, élvezve, hogy itt legalább rám néz. Nagyon tetszett nekem a pasi, akit először egy romantikus filmben láttam. Onnantól a rajongója vagyok, talán több is annál, ahogy barátnőm emlegetni szokta, plátói szerelmet érzek iránta.
Merengésemből a telefon csörgése vert fel. Lustán nyúltam érte, és meglátva a hívót, nagyot sóhajtva szóltam bele.
- Mindjárt ott vagyok!
- Már egy ideje várlak, fogadok, hogy megint a plátóit lesed! – szólt vissza Lina a vonal túlsó végén.
- Nem, éppen a kávémat iszom, közben készülök. Mindjárt ott vagyok!
- Igyekezz! – szakadt meg a vonal. Linával közösen alapítottuk az ajándék üzletet. Amikor Kisfenyvesre költöztem Lina volt az első, akivel összebarátkoztam, aztán ahogy teltek a hónapok a legjobb barátnők lettünk. Ekkor döntöttünk úgy, most már egy éve, hogy megnyitjuk a kis üzletünket, ami az óta nagy sikert aratott mind a kisváros lakói körében, mind a turistákéban. Nálunk valóban megtalálható volt minden, amit például egy férfi adna a szerelmének szívesen, vagy csak a városról valamilyen emléktárgyra vágyik valamelyik turista. Az üzletet megpróbáltuk a legbarátságosabban berendezni, és ízlésesen elrendezni gazdára váró bizsujainkat, egyéb tárgyainkat, könyveinket. Az emberek imádták, hogy az utcáról is jól be lehetett látni az üzletbe a hatalmas kirakatüvegeken át.
Rohanvást kapkodtam magamra a ruháim, lazán összekontyoltam a hajam, és futva indultam a kapu felé, de félúton eszembe jutott, hogy a kocsi kulcsot bent hagytam. Majdnem a lábam törtem, amint szaladtam fel a lépcsőn, de végre mégis sikerült elindulnom.

- Csakhogy itt vagy már! – rótt meg Lina köszönés helyett – El fogom kobozni a gépedet!
- Jól van már! Itt vagyok! A gépet csak a testemen keresztül! –nevettem.
- Hidd el, hogy simán! – nevetett Lina is. – Most már jó lenne, ha itt is aktív lennél, és elkezdenéd beárazni az új árut.
- Még nem csináltad meg?
- Éda! – kacagott Lina, és kirakta a pultra a szebbnél szebb bizsukat. Miközben dolgoztunk észrevettem, hogy Lina néhányszor lopva rám pillantott talán azt kutatva, hogy vajon milyen hangulatban vagyok. Merje e megint szóba hozni Eriket? – Szóval? Van valami új infó a plátóiról?
- Ne kezdd! Tudod, hogy csak színészként kedvelem!
- Persze, hogyne! Csak közben elmegy melletted az idő, és viszi magával azt, aki igazán értékelne!
 Nagyot sóhajtva felnéztem munkámból. Tudtam jól, hogy igaza van, de ugyebár tudva lévő, hogy a szívnek parancsolni nem lehet! Kedveltem Eriket, de nem tudnám úgy szeretni, mint férfit. Valóban nagyon sármos pasi, intelligens, jó humorú, de ez kevés ahhoz, hogy többet érezzek iránta, mint barátság.
- Szerinted csak azért kéne vele lennem, hogy ne legyek egyedül?
- Nem értem mi bajod van vele!
- Egyszerűen nem vagyok szerelmes belé! Ez elég indok?
- Ah! Majd az is megjön!
- Várjunk csak? Te miért is vagy egyedül? Miért nincs senkid?
- Na, ezt hagyjuk!
- Jaj, bocsánat, kényes a téma! Ha rólad van szó, rögtön visszavonulót fújsz, pedig ugyan azon okokból nincs senkid, amiért nekem sincs. Vagy tévednék?
- Most nem rólam van szó!
- Értem én! A te szerelmi életed tabu, az enyémbe viszont simán beleszólsz! Egyébként is – folytattam az élcelődést – neked nagyon is bejön Erik, akkor miért nem hajtasz rá te?
- Erikre? De hiszen nyílván való, hogy ő érted van oda! Engem észre sem vesz.
- Mert nem hívod fel magadra a figyelmét. Csak behúzódsz a csigaházadba és onnan lesel kifelé, hogy mi történik a világban. Főleg az én életemben.
- Ez nem igaz! Nagyon is jól látom, hogy mi történik!
- Amióta Petivel szakítottatok…
- Ő szakított velem!
- … az óta olyan vagy, mintha csak vegetálnál!
- Nagyon is élek!
- Még a pubba sem jössz el az óta!
- Megvagytok ti nélkülem!
- Erik ma estére meghívott, eljössz?
- Téged hívott nem engem!
- Nem ez volt a kérdés!
- Nem hiszem…
- Este ott leszek érted!

                                                                       ***

Hömpölygő cigarettafüst fogadott minket amint beléptünk a kiskocsma ajtaján. Megszokott helyzet volt ez már, és nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy megint nem mulaszthatom el az esti hajmosást, és szokás szerint a mai öltözékem is a szennyes kosárban fog landolni, bár ezt egyáltalán nem bántam, hiszen kárpótolt mindenért az ottani hangulat.
A dohányködön keresztül is láttam Erik kezét, amely a homályba emelkedve jelezte felénk, hogy észrevett, és hívogatóan integet, hogy vár az asztalánál minket.
Linát oldalba bökve, és egy fejjel való intéssel jeleztem, hogy megvan az asztaluk. Mire oda értünk Erik már állt, szemét rám szegezte. Egy halvány mosollyal köszöntöttem Eriket és a többieket, majd Linára néztem, akinek arcáról teljes zavar volt leolvasható. Zavarában megbotlott az egyik székben, majd amikor egyensúlyát vesztve az asztalba akart kapaszkodni, az megbillent, és az egyik pohár tartalma a mellette ülő Zsaru ölébe borult. Lina elvörösödött, én pedig nagyot sóhajtva siettem volna barátnőm segítségére, de a Zsaru megelőzött, felugrott és elkapta Lina karját, így tartva meg a barátnőm egyensúlyát. Egy pillanatra néma csend ereszkedett ránk, majd először a Zsaru kezdett el nevetni.
- Na, ez aztán a belépő!
- Bocs zsarukám, ez ma így jött össze! – válaszolta Lina, és rá sem mert nézni Erikre, amennyire csak tudta kerülte a férfi tekintetét. Mindenki nevetett már, miközben a romhalmazzá vált asztalt próbáltuk helyre hozni.
- Semmi baj, majd visszacsavarom a pohárba!
Percekig nevettünk még a szitun, amikor is kivágódott a kocsma ajtaja, és a mindig szétszórt Bélabá’ rontott be rajta.
- Ellopták a biciklimet! – A hírre döbbent csend állt be a teremben. Mindenki meglepetten fogadta hírt, hiszen a kisvárosban ilyesmire még nem volt példa. Itt ismerték és tisztelték egymást az emberek, és soha nem tettek volna semmi károsat egymás ellen. Idegen nem volt a városban, aki esetleg ilyesmire vetemedhetett volna, így percekig csak csend honolt a kocsmában. – Nem hallottátok? Lenyúlták a drót szamaram!
- Aztán ki lopta volna el? –tette fel a kérdést a város egyetlen zsaruja.
- Hát, ha tudnám, nem lennék itt! A te dolgod, keresd meg, hogy ki volt!
- Hol hagytad a biciklidet?
- Kati kisboltjánál.
- Biztos, hogy nem felejtetted ott?
- Hát nem vagyok hülye, tán megismerem?
- Oké! Most menj haza, holnap utána nézek! Nem mehetett az messzire…
- Hát nagy segítség vagy mondhatom!
- Nyugi! Ígérem, meglesz!
- Na, jó, holnapig várok! – ezzel kifordult az ajtón. A Zsaru már jól ismerte Bélabá’-t. Rendszeresen elhagyta valamijét, amit aztán valahogy mindig meglelt. Két hete például a fűnyíróját kereste gőzerővel, amit aztán rövid nyomozás után a kertjének egyik rózsabokrában leltek meg. Az öreg kissé feledékeny már, ezt a Zsaru is jól tudta, mint ahogy azt is, hogy nincs nagy baj. Amint az öreg elhagyta a helységet, a buli folytatódott tovább. Mi is elfoglaltuk végre a helyünket, és a fiúk kikérték az újabb italokat.
- Mi újság a telepen?- kérdeztem Eriket, mert kicsit feszéjezett már állandóan fürkésző tekintete. Gondoltam így talán egy kicsit elterelhetem magamról a figyelmét.
- Nincs semmi különös, jól megy. Rengeteg megrendelésük van, főleg a bútoriparból, de most bejelentkezett egy hajókat gyártó cég is.
- Hajókat gyártó cég?
- Igen! Hallották, hogy nagyon jó minőségű vörösfenyőnk van, ami ideális a hajógyártáshoz.
- Az szuper! De hogy fogják győzni?
- Új ültetvényeket terveznek létrehozni. Szerencsénk, hogy gyorsan növő fafajtáról van szó.
- Igen, tudom, hogy évente akár egy-másfél métert is nőhetnek, ha jók a körülmények.
- Márpedig nálunk jók!
- Akkor viszont embereket is fel kell venniük…
- Igen, és az is csak jó nekünk, hiszen azok az emberek munkához jutnak. Ha vidékről jönnek, talán még le is telepszenek itt. Ide adóznak majd, és itt költik a pénzüket a helyi kisvállalkozásoknál.
- Semmi sem kerüli el a figyelmedet, úgy látom. – nevettem.
- Ez a dolgom szivi! – kacsintott rám, amitől én elpirultam, azt hiszem. A nagy iparépítés közben észre sem vettem, hogy közben kitört a táncvihar a hátunk mögött.
- Te Erik, figyelj! – hajoltam közel hozzá, a füléhez, úgy súgtam neki – Nem kérnéd fel Linát egy táncra? Olyan magányosnak tűnik…
- Hát bevallom, én téged terveztelek felkérni…
- Majd a következőt együtt ropjuk! – kacsintottam most én is felé.
- Na, jó! A kedvedért! – Egy bájos mosollyal próbáltam jelezni felé, hogy mennyire hálás vagyok önfeláldozó tettéért.
Lina arcán láttam a meglepettséget, aztán láttam az átmenetet is amint rájön, hogy az én kezem van a dologban. Erik háta mögött az öklét lendítette felém, amit a férfi majdnem észrevett, de Lina ügyesen leszerelte egy fél mosollyal. Pechére egy lassú szám vette kezdetét, így muszáj volt kicsit közelebb kerülnie Erikhez. Persze bánni biztos nem bánta, de hogy zavarban volt, az tuti! Ekkor hoztam meg a döntést, hogy szép csendben, úgymond angolosan, magukra hagyom őket!


                                                    2. fejezet

Másnap én akartam hamarabb beérni az üzletbe, így korán felkeltem, átfutottam a világhálót miközben a szokásos reggeli rituálészerű kávémat megittam.
Az út nagy részében azon dolgoztam magamban, hogy felvértezzem magam a Lina felől majd rám zúduló haraglavina ellen.
Csak ne ismerném ennyire! Úgy tettem, mintha nagyon mélyen benne lennék a munkában, de nagyon is jól láttam, amint kiszállt a kocsijából, bevágta az ajtót, és magát felszívva beviharzott az üzletbe. Még az ajtót sem zárta be maga mögött, úgy ahogy volt, táskáival a kezében rohant le.
- Teee! Te sunyi!
- Neked is jó reggelt! Miért kiabálsz? – Próbáltam higgadt maradni.
- Hogy tehetted?
- De mit tettem már megint? – tettettem a tudatlant.
- A karjaiba löktél.
- Mi van? – néztem rá most már.
- Szegény kis szerencsétlen Linácskát táncoltassa már meg valaki!
- Az a valaki Erik volt. És ha jól emlékszem odáig vagy érte.
- De ezt nem… Ezt mégis hogy képzelted? Tisztára megalázó volt!
- De azért élvezted valld be! – A hangoskodásra megint, mint mindig, kezdett az utca népe összegyűlni a kirakat előtt. Mindig így volt ez, ha egy „kicsit hangosabban beszélgettünk”. Csak álltak, füleltek, és nagyon jól szórakoztak rajtunk. Olyan helyzetek voltak ezek, mint amikor egy újabb látványosság érkezik a városba, és senki sem akar lemaradni róla. Mosolyogva indultam az ajtó felé, kedvesen integettem a kintről leskelődőknek, és lassan behajtottam az ajtót. Ők szokás szerint szomorúan legyintettek egyet, és továbbálltak.
Majd ezt elintézvén megálltam Lina előtt. – Szóval?
- Mit szóval?
- Jaj Lina! Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúznom belőled!
- Nem történt semmi!
- Azt gondoltam, hogy olyasmi nem történt. De miután én eljöttem…
- … és voltál olyan kedves otthagyni engem! – Hát igen, mi tagadás. Úgy szöktem el a tett helyszínéről, mintha én magam loptam volna el Bélabá’ drótlovát, és attól féltem volna, hogy a Zsaru éles szeme megakad rajtam. Persze az egyetlen magyarázat a viselkedésemre az, hogy szerettem volna, ha kettesben maradnak. Tudtam, hogy ha vége a számnak, akkor mindketten ész veszejtve rohannak majd vissza hozzám, és megpróbálnak a szárnyaim alá, de legalábbis a figyelmem központjába visszakerülni.
- Ami persze felért egy kínzással! Gondolom… - Kissé cinikusra sikerült ez a megjegyzésem, de ettől legalább lehiggadni látszott. Szatyrait maga mellé ejtve leroskadt egy székre, és álmodozón a semmibe meredt. – Mi volt? – kezdtem kíváncsivá válni.
- Most először beszélgetett velem úgy, hogy tényleg rám figyelt.
- Na, ugye! Akkor mi volt az előbb az a kirohanás, amit még a szomszéd megyében is hallhattak?
- Mit tudom én! Tiszta hülye vagyok!
- Hát, ezt nem vitatom!
- Köszi!
- És tovább?
- Nincs tovább. Hazavitt és ennyi.
- De miről beszélgettetek? Találtatok közös témát? Vagy valami? Mesélj már!
Leültem vele szemben, és várakozón meredtem rá. Ő pedig mesélni kezdett. Elmondott mindent szóról szóra: kitárgyalták a város dolgait, persze miért is gondoltam, hogy nem, hiszen egy Polgármesternek mégis mi lenne a fő témája? Na és persze jól kipletykálták az itt élőket, mint két vénasszony. Aztán elmesélték egymásnak életüket nagy vonalakban, majd, miért ne, szóba kerültem én is.
De én erre már nem voltam kíváncsi, ezért inkább felálltam, és a pulthoz léptem azzal a szándékkal, hogy ismét belevetem magam a munkába. Tudhattam volna, hogy ez már eleve halva született ötlet volt.
- Szeret téged Éda! – állt fel Lina, és a pult másik oldalán megállt velem szemben. – Lehet, hogy velem töltötte az estét, és nem hagyott magamra, de amikor rólad kezdett beszélni úgy ragyogott a szeme, hogy szinte bevilágította a füstös kocsmát.
- Ne kezdd újra! Engem nem érdekel, elmondtam már! Nagyon kedvelem, de ennyi! Zárjuk is le a témát! Elég volt!
- Soha nem fog belém szeretni, mert te ott vagy a szívében!
- Soha ne mondd, hogy soha!
Ekkor, mintha egy angyal küldte volna, a Zsaru lépett be az ajtón, s mi tagadás, én nagyon hálás voltam ennek az angyalnak! Végre véget vetett ennek az értelmetlenné váló beszélgetésnek.
- Helló lányok!
- Szia! Ma ki küldött? – hecceltem gyanakvón.
- Nem kellett küldenie senkinek, tíz házzal arrébb is hallani lehetett titeket!
- Az jó, még sem a szomszéd megye… Akkor elég halkan beszélgettünk ma, nem igaz?
Erre a Zsaru nem reagált, csak mosolygott az orra alatt. Mindig ez volt! Akár hányszor összecsaptunk Linával, ő menetrend szerint megjelent, mintha kutya kötelessége lenne gátat szabni heveskedésünknek.
- Hallottátok az új poént? – kérdezte aztán, valami huncut fénnyel a szemeiben.
- Na, mesélj! Mi történt?
- Meglett Bálabá’ bicaja!
- Na, mégiscsak jó zsaruja van Kisfenyvesnek! – állapítottam meg.
- Ha ha! – vágott egy grimaszt.
- Na, mesélj! – kérlelte most már Lina is.
- Odáig megvan, hogy az öreg tegnap berontott a kocsmába, hogy a Kati kisboltja elől lenyúlták a drótlovát?
- Igeen! – vágtuk rá mindketten kíváncsian.
- Szóval tegnap este még visszamentem az irodába, és nemsokára ugyanígy berontott Berti, hogy Bélabá’ kikapta a kezéből a biciklijét, miközben hazafelé tolta azt. Erre a hírre már tényleg el kellett indulnom, hogy pontot tegyek a végére…
 - És? – meredtünk rá kíváncsian.
- Szóval valóban kivette a kezéből Bélabá’ a bicajt, felült rá és hazaszáguldott. Csakhogy az a saját bicaja volt!
- Mi? – lepődtem meg.
- Történt ugyanis, hogy az öreg Berti csont részeg volt. Kijött Kati boltjából, és véletlenül mellé nyúlt. Elindult hazafelé, de Bélabá’, miután tőlünk elment, rajta kapta az úton, és visszavette a járgányt.
- És az öreg bicaja?
- Kati boltja előtt várakozott…
- Hát ezt nem hiszem el! – sikoltott fel Lina a röhögéstől.
- Most ez vicc, igaz? – kételkedtem kissé komolytalanul, mert a röhögés már nekem is a torkomat szorongatta.
- Egy cseppet sem! – nevette el magát most már a Zsaru is.
Egyszerűen nem hittem a fülemnek! Vizuáis ember lévén megjelent előttem az egész történet, és pukkadozni kezdtem én is a röhögéstől.
Ebben az állapotunkban talált ránk Erik. Értetlenül nézett ránk felváltva, mint aki nem tudja, hogy melyikünkhöz hívjon orvost először. Aztán komoly arccal, kimérten elindult a sarokba, hogy az ott ácsorgó székre leüljön. Bal lábát hanyagul keresztbe vetette a jobbon, úgy várta, hogy vége legyen a mulatságnak. Ezt olyan határozottan tette, hogy én már azon is röhögtem, ahogy ő viselkedett. Aztán jött a felismerés, hogy már mindannyian egymáson röhögtünk, csak Erik ült szobrokat megcsúfoló komolysággal a sarokban.
Kezdett kínossá válni a helyzet, így megpróbáltam végre uralkodni magamon, ami hatással volt a többiekre is. Lassan lehiggadtunk, és én végre torok köszörülve meg tudtam szólalni. Határozottan elindultam a pult mögé, mint aki megijedt, mert belépett a főnöke.
- Khm! Szia, Erik! – arcomon még mindig mosoly játszadozott.
- Na, helló! – állt fel nagyot sóhajtva – Azt hittem már, hogy görcsöt kaptatok. Árgus szemekkel kellett figyelnem titeket, hogy ha segítségre lenne szükség, akkor tudjam, kinél kezdjem.
- Nyugi, túléljük! – válaszolt a Zsaru.
- Elmondjátok, hogy mire ez a nagy vigaszság?
A Zsaru újra elmesélte, Erik pedig röhögő görcsöt kapott, persze mi sem maradtunk ki belőle. Már fájt az arcizmom, attól féltem, hogy görcsöt kapok! A Zsarutól két röhögési roham között már csak egy intésre tellett, így hagyta el az üzletet.
Lassan sikerült nekünk is lehiggadnunk.
- Hát tudjátok, ilyenkor is mindig eszembe jut, hogy milyen jól döntöttem, amikor ide költöztem. – jelentettem ki. Aztán az órámra pillantottam. – Lina, nekem mennem kéne. Tudod, megígértem Karola néninek, hogy segítek takarítani. Lassan itt a nyári szezon…
- Oké, menj csak!
- Elvigyelek? – ajánlotta fel rögtön a segítségét Erik, de én leintettem.
- Kocsival jöttem. Maradj csak nyugodtan Linával. Legalább nem lesz egyedül.
Lina kérdőn meresztgette rám a szemét, de én csak mosolyogtam. – Sziiaasztook!


                                                                           ***

Imádtam Karola nénit! Imádtam az energikusságát, a humorát és emberségét. Olyan szeretettel fogadott mindig, amit talán a saját szüleimtől sem kaptam meg sokszor. Imádtam minden percet, amit vele tölthettem.
- Nagyon szépnek kell lennie most a szállónak! – jelentette be komolyan.
- A szálló mindig nagyon szép!
- De az idei nyár különleges lesz! Ragyognia kell!
- Különleges? Talán a Miniszterelnököt várjuk?
- Azt azért nem, de most először egy neves színész jelentkezett be hozzánk.
- Ó, még a végén egy felkapott hely leszünk! – nevettem – Nem mintha már nem lennénk azok.
- De ez titok! Hallgass a neved! – kacagott a tőle megszokott csilingelő hangján. Azt mesélték róla a helyiek, hogy fénykorában igencsak mutatós menyecske volt, még a ma már öreg Polgármester Úr is csapta neki a szelet, de Karola néni minden udvarlóját kikosarazta. Örökké hűséges maradt huszonöt éve elhunyt férjéhez.
- Persze, hogy nem mondom el! De lehet tudni, hogy ki ő?
- Majd kiderül.
- Na, kíváncsian várom! Akkor lássunk is hozzá! Legyen szép az a szoba, nehogy megszóljanak minket!


                                                                     3. fejezet

A hetek a lassú, megszokott mederben folytak tovább. A nyári nap egyre forróbban tűzött le ránk, szellő csak ritkán borzolta a fák lombjait. A növények a túlélésért küzdöttek, kókadozó virágaikkal könyörögtek egy cseppnyi vízért. A föld hatalmas repedésekkel ásítozott felénk, mi pedig imádkoztunk már egy kiadós esőért.
A város Tükörtó nevű kis tavacskájának vize is igen kellemes volt már, így egyre többen jelentek meg itt a környező falvakból, hogy a hőségben egy kis enyhülésre adják fejüket. Szállingóztak lassan a szállóvendégek is, akik néhány napot eltöltöttek el itt, és élvezték a városban lakó emberek vendégszeretetét.
A szálló felújítása befejeződött, ami már igazi megkönnyebbülést jelentett. Imádtam a helyet, de a bolttal szinkronban egy kicsit már kezdett fárasztó lenni.
Nem hiába a tavasz és a nyár a születő szerelmek ideje, Lina és Erik is egyre többet beszélgettek, gyakran kaptam azon őket, hogy elmélyülten kacarásznak vagy sutyorognak. Ezzel egy időben pedig olybá tűnt, hogy ritkulnak Erik nálam tett látogatásai, aminek kifejezetten örültem, hiszen akkor általában Linával volt, így én is nyugodtan tudtam a hóbortomnak élni: kutakodtam a neten a plátói után, és nagyokat álmodoztam.
Azt álmodtam, hogy vele sétálok a kék ég alatt a tengerparton kéz a kézben. Lábunk a finom fehér homokban gázol, hajunkat a szél borzolja, és körbe vesz minket a tenger semmihez sem hasonlítható, sós illata. Érzem kezének melegét, a biztonságot, amit nyújt nekem.
Persze tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy soha az életben nem fogok hozzá ilyen közel kerülni, de olyan jó volt becsukni a szemem, és képzeletben átélni mindazt, ami emésztette a szívemet immáron két éve.
Az első filmjébe a közösségi oldalt böngészve botlottam bele. Egyik ismerősöm osztotta meg, én pedig kíváncsiságból rá kattintottam. Azonnal elvarázsolt a történet, amely egy reménytelennek tűnő szerelemről szólt. A főszereplő csajszi szobalány volt egy hotelben, ahol megszállt egy dúsgazdag iparmágnás. Különféle félreértések közepette született a reménytelennek tűnő szerelem, persze ahogy az lenni szokott, a vége happy end lett. Ekkor varázsolt el a dúsgazdag iparmágnás, vagyis az őt megszemélyesítő színész, Baksa Alex.
Egyszerűen imádtam nézni, volt, hogy hajnalig is bámultam. Azóta minden reggel az ő képeire ébredek.
Szóval, így állok én a szerelemmel. Akit lehetne, az nem kell, aki meg kéne, az elérhetetlen.
Végül is az életem rendben is volna, hiszen van otthonom, barátaim, és egy saját kis boltom, ami biztosítja a kényelmes megélhetésemet. Az egyetlen dolog, ami beárnyékolja az életemet, az a szüleim pokla!
Ismét remegő kézzel emeltem fülemhez a telefonom, hogy a szomszédjuktól érdeklődjek hogylétük iránt.
Hosszú csörgés után vette csak fel a telefont Zita néni, akit elköltözésemkor megkértem, hogy amolyan csendes megfigyelőként tartsa szemmel szüleimet, és informáljon engem.
- Szia, Édácska! – El sem tudom mondani, hogy mennyire utáltam, ha így szólított, de nem tehettem szóvá, hiszen szükségem volt a segítségére. Na meg ő mindig mellettem volt, sokszor menekültem hozzá a szüleim mutatványai elől. Rá mindig számíthattam, sokkal inkább, mint a vér szerinti szüleimre.
- Csók Zita néni! Hogy van mostanság? Olyan régen beszéltünk már!
- Én jól vagyok, kincsem! Kicsit megvisel ez a meleg, de elvagyok! De te? Veled mi újság van? Hogy mennek a dolgaid?
- Jól vagyok, a bolt is jól megy. Nem panaszkodhatom.
- Hát ennek igazán örülök. Udvarlók? – Hallottam a hangjában a huncutságot. Tudta jól, hogy utálom ezt a kérdést, mégis mindig feltette, aztán amikor nem válaszoltam, rögtön szépíteni próbált – Jól van, na! Gondoltam, hátha… - nevetett a vonal túlsó végén.
- Mi újság van otthon? – tettem fel tétován a kérdést. Mindig féltem a választól, féltem attól, amit hallani fogok.
- Hát drágaságom, itt nem változott semmi! Sajnálom, hogy nem mondhatok jó híreket, pedig nagyon megérdemelnéd már. Talán nem is részletezném, az nem lenne jó neked, meg hát egyébként is tudod.
- Igen, tudom. Kérem Zita néni, bármi történik, hívjon. Nagyon haragszom rájuk, de azért aggódom is.
- Tudom kincsem, nyugodj meg! Tudod, hogy rám számíthatsz!
- Mi lenne velem maga nélkül? – szorult el a torkom. Persze nem számítottam semmilyen pozitív változásra, de mégis mindig megviselt ez a beszélgetés. Olyankor újra megjelent előttem minden, amit otthon átéltem, és a gombóc újra és újra összegyűlt a torkomban.
- Ugyan már! Ez természetes! Jó gyerek vagy te, csak ők nem tudják értékelni! Én tudom! Légy nyugodt, figyelek! Csak légy nyugodtan, és tedd a dolgod!
- Köszönöm szépen! Amint lehet, hazalátogatok! – Ígértem meg már ki tudja, hogy hányadszor.
- Már nagyon várom! – válaszolta ő sokadszorra már. A látogatást persze mindig csak halogattam, soha nem volt bátorságom, vagy inkább lelki erőm, hogy újra betegyem a lábam a szülői házba. Féltem attól, hogy mi fogadna, és tartottam a rám ható következményektől. Így maradtak az ígéretek, de tudtam, hogy örökké nem hitegethetem Zita nénit. Tartozom neki annyival, hogy meglátogatom. Na és nem akartam azt sem, hogy úgy érezze, rá hagytam az alkoholista szüleim problémáját, miközben én csendesen élem az életemet.
- Köszönöm szépen! Hamarosan újra hívom! – zártam le a beszélgetést annál is inkább, mert a sírás már a torkomat szorongatta.
- Várom drágám! Addig is vigyázz magadra!
- Zita néni is! Csókolom!
Ilyenkor törvényszerűen összezuhantam, és csak ontottam a könnyeket, dagadttá varázsolva ezzel égszínkék szemeimet. Teljesen átadtam magam az önsajnálatnak, a fájdalomnak, majd a dühnek. Olyankor haragudtam az egész világra, de legfőképpen a szüleimre, amiért így magamra hagytak, amiért nem érdekelte őket, hogy mit élek át, hogy mit okoznak, és hogy mi lesz velem! Nem érdekelt őket már semmi, csak a napi adag pia!
Lassan szedtem össze széthullott romjaimat, és próbáltam rendbe tenni magam. A tükörbe nézve anyámat láttam… ugyanilyen szőke és kék szemű volt ő is, amikor még józan volt. Aztán a mámorban eltöltött évek alatt elkezdett ráncosodni, bőre a bagótól besárgult, fogai lassan romlásnak indultak. Haja ma már olyan, mint egy kopott kócbabáé. Ha ránézek, már nem látom azt a szép szőke nőt, akire gyermekkoromból emlékszem, aki mindig édes parfümillatba volt burkolva, és én szívesen bújtam oda hozzá.
Az apám pedig… a jóképű apám, akin fürtökben lógtak a nők. A jól menő vállalkozó, aki bizony nem vetette meg a szép nőket, és az éjszaka nyújtotta lehetőségeket. Aki benne volt mindenben, amiben egy pici pénzt is látott, még ha az a családja rovására is ment. Ez lett a veszte is! Rossz befektetés rossz időben, és bukta az egész vállalkozását. Ekkor kezdődtek a problémák. Nem tudta feldolgozni, hogy csődöt kellett jelentenie, és meg kellett válnia imádott irodatechnikai cégétől. Elvesztették mindenüket, de legfőképpen a büszkeségüket. Szerintük nem maradt más barátjuk és vigaszuk, csak a pia! Ennek már hét éve.
Tizennyolc éves voltam akkor, és azt sem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Ezt látva karolt fel Zita néni, és segített a túlélésben. Harcaim, amelyeket öt évig vívtam velük és értük, eredménytelenek voltak, és én is feladtam. Összecsomagoltam, és Kisfenyvesen kezdtem új életet.
 Még a kezemben volt a telefon, amikor megcsörrent.
- Szia! Be tudnál jönni a boltba? Nagy a forgalom. Megjött az első turnus, és alig győzöm.
- Máris megyek Lina, csak összekapom magam!
- Oké!
Igyekeztem rendbe rakni magam bár tudtam, hogy barátnőm előtt semmi sem marad titokban. Hiába a smink és a szemcsepp, ő átlát a szitán.
Szerencsémre azonban olyan nagy volt a forgalom a boltban, hogy nem volt ideje kérdezősködni. Én csomagoltam, ő pedig a kasszában volt, elég távol tőlem, hogy bármit is szólhasson. Kedvesen mosolyogtam mindenkire, és volt minden vásárlónkhoz egypár kedves szavunk, ezért is szerettek visszajárni hozzánk. Sokan csak nézelődtek, felvettek ezt, azt, megvizsgálgatták, aztán vagy megvették, vagy visszatették a helyükre, hogy aztán ugyanazzal a mozdulattal egy másik tárgyat vegyenek a kezükbe.
Szemem megakadt egy magas férfin, aki ugyanilyen tanácstalannak tűnt. Háttal állt nekem, de valahogy olyan ismerősnek tűnt, mintha már találkoztam volna vele valahol. Fehér pólója nedvesen simult izmos hátára, arcát eltakarta a baseball sapka sildje. Nem nézett ránk, mintha szándékosan kerülte volna a tekintetünket. Kezdett gyanússá válni, így rajta tartottam a szemem. Néhány perc múlva felvett egy csinos kis nyakláncot, pár pillanatig nézegette, majd elindult a pénztár felé. Fejét egyszer sem emelte fel, csak a sapka sildje bámult ránk.
Némán várta a sorát, majd amikor sorra került ugyanolyan némán fizetett, és jött oda hozzám becsomagoltatni az ékszert. Még mindig sapkája mögé bújva állt előttem. Szokatlan kedvességgel próbáltam közelíteni felé, már csak azért is, mert valamilyen különös érzés kerített hatalmába.
- Jó választás! – mondtam mosolyogva. A csodálatos cián színű akvamarin kő egy szív formájú, ezüst foglalatba volt foglalva, ezüst láncán megcsillant a fény. – Biztos boldog lesz, aki kapja! – mosolyogtam.
- Valóban? Én is remélem! – Most rám emelte égszínkék szemeit, s végre megláttam az arcát… Azt az arcot, amelyet két éve szeretek! Ott állt előttem teljes valójában, kék szemeit rám szegezve, finom szőke borostával körülölelt mosolyával.
Hányszor álmodtam ezzel a mosollyal, s hányszor vettem birtokba azt a mosolygó ajkat vágytól fűtötten.
- Biztos… vagyok… benne… - nyögtem. Ő csak nézett rám halványan mosolyogva, várakozón.
- Ööö... Sietnék! – szavaival visszahúzott a valóságba. Annyira zavarba jöttem, hogy remegő kezekkel tettem díszdobozba a láncot és nyújtottam át neki. Már nem mertem rá nézni, csak a kezeit figyeltem, ahogy pár centivel arrébb megfogta ugyanazt a dobozt, amelyet én is a kezemben tartottam. Ez volt az első kapcsolat közöttünk, egy papír dobozka, s tudtam, hogy az utolsó is egyben. Lassan elengedtem a dobozkát, ő pedig még mindig mosolyogva vetett rám egy pillantást, és elindult kifelé, én pedig csak néztem utána megkövülten.
- Éda! Mi van? – súgta Lina. – A vevők… - Egy intéssel jeleztem, hogy minden rendben, és még egyszer elnéztem az ajtó felé, hátha látom még egy pillanatra, de már nem adta meg a sors.
Jelenése rányomta bélyegét az egész napomra, mint aki kómába esett, úgy végeztem a dolgom.
Aztán este, amikor egyedül maradtam újra lejátszottam elmémben a jelenetet, és mérges lettem magamra! Miért nem tudtam higgadt maradni? Miért nem voltam képes beszélgetést kezdeményezni? Csak álltam ott, mint egy buta liba, aki eldobja az agyát attól, mert találkozott egy hírességgel! Legalábbis gondolom, hogy ő így értelmezhette leblokkolásomat.
Pedig ha tudná…
Az éjszakát ismét vele töltöttem… Kéz a kézben, a tengerparton…


                                                                       4. fejezet

Karola néni úgy pörgött a konyhában, hogy elszégyelltem magam. Még mindig a négy nappal azelőtti  találkozás hatása alatt voltam, s ez rányomta bélyegét a teljesítményemre is.
Néha igencsak botorkálhattam, mert olykor megszólított, és intett, hogy gyerünk!
Bár már csökkent a szállóvendégek száma, azért akadtak még néhányan, akik szerettek volna ebédelni, és nem szerettem volna én sem, ha panasz éri a házat, hát megpróbáltam a legjobb formámat hozni, több, de inkább kevesebb sikerrel.
Az ebédidő letelte után elmosogattunk és rendbe tettük a konyhát.
Pihenés címén leültünk, hogy megigyunk egy jól megérdemelt kávét. Jól esett a pihenés. Ő egy ideig csak figyelgetett, majd nem bírta tovább, és kérdezett.
- Mi van ma veled, te lány?
- Nincs semmi. Kicsit fáradt vagyok! Sok most így a bolt és az étterem is. Majd jobb lesz, ha csökken a forgalom.
- Láttalak már fáradtnak, de ez most más.
- Nem tényleg… Tegnap felhívtam Zita nénit is.
- Áh, akkor értem. Nincsenek jó hírek, igaz?
- Attól félek, hogy nem is lesznek. Minden alkalommal gyomoridegem van, hogy mit fogok hallani. És ez csak rosszabb lesz, attól félek.
- Akkor már értem! S persze az is ül rajtad, hogy haza kellene már látogatnod.
- Igen, és nagyon félek. De nem húzhatom tovább. – Bólintott, és csendesen itta tovább a kávéját. Majd kis idő múlva újra megszólalt – Menj haza, pihenj. A vacsorát már egyedül is megoldom.
- Biztos? Szívesen maradok…
- Nem, nem, menj csak.
- Hát akkor… rendben. – felálltam, összeszedtem a holmim, és elindultam az ajtó felé. Éreztem, hogy úgy néz utánam, mintha tudta volna, hogy még vissza fogok fordulni. Nem mai csibe már, ismeri az embereket, engem meg pláne. Rá néztem, és nem is igazán tudtam, hogy hogyan is kezdjem. Ő várakozón nézett rám. – Karola néni!
- Tessék! – Léptem párat felé, ő a konyhapultnak támaszkodva nézett rám érdeklődve.
- A múltkor említette, hogy jönni fog majd egy színész, de nem árulta el, hogy ki ő.
- Így van! Mire vagy kíváncsi?
- Itt van már?
- Igen, itt van! – Szívem azonnal hevesebben kezdett kalapálni.
- Most is itt van? A szállón?
- Nem. Elment a testőreivel, akik mindig észrevétlenül követik őt, hogy ne keltsenek feltűnést. Talán szétnéz a városban, vagy ilyesmi.
- És ki ő? – kérdeztem egyre izgatottabban.
- Miért érdekel ez téged ennyire?
- Az most nem fontos. Meg tetszik mondani?
- Megmondom, de ne add tovább senkinek, kérlek! Azért jött ide, mert ez egy kisváros, és reméli, hogy el tud egy kicsit bújni az emberek és a rajongók elől. Nyugalomra vágyik. Nekem is fontos, hogy ezt be tudjuk tartani, hiszen csak akkor fog visszajönni hozzánk újra.
- Ki ő?
- Ő Baksa Alex!

                                                                     
                                                                             ***

- Mi a fene van veled? – Ordította a fülembe Lina, megpróbálva túlharsogni a kocsmában éppen műsoron lévő Nickelback-et.
- Semmi! Mi lett volna? Miről beszélsz? – Nagyon is jól tudtam, hogy mire kíváncsi.
- Szét vagy esve, arról beszélek!
- Muszáj ezt itt? Mindenkinek hallania kell?
- Szerinted ki hallja? Mind ott tombolnak! – Intett a fejével a táncparkett felé. – Szóval?
- Kimegyünk? – El akartam mondani neki, meg akartam könnyebbülni végre. Azonnal felpattant, és elindult kifelé, alig bírtam tartani vele a lépést, olyan elánnal tört keresztül a tömegen. Amint kiértünk az ajtó elé, felém perdült, és kérdőn nézett rám.
- Szóval?
- Te nem is figyelted?
- De mit?
- Nem mit! Kit? Azonnal kiszúrtam, valahogy éreztem, hogy ismerem… vagy valami ilyesmi.
- De kiről beszélsz?
- Itt van! Ez alatt az ég alatt, ugyanezek a csillagok néznek le rá is, és ugyanezt a levegőt szívja!
- Éda! Kiről beszélsz? – kérdőn néztem rá, hogy tényleg nem tudja? – Neem! Nem, nem!
- De bizony! Itt van! Pár napja bent volt a boltban. Vett egy csinos kis nyakláncot. Baseball sapiban!
- Emlékszem, de az arcát nem figyeltem. Biztos?
- Igen. Megpróbáltam beszédbe elegyedni vele, és ezért muszáj volt rám néznie. Istenem Lina! A szemei! A szája…
- De mi történt? Beszólt valamit?
- Nem! A meghatottságtól, a meglepettségtől… Mit tudom én! Csak úgy!
- Úristen Éda! Te tényleg szerelmes vagy!
- Most meg, hogy láttam szemtől szemben… Ó Istenem! – Törtek elő a könnyeim. Persze miért ne, erre lépett ki Erik is az ajtón. Meglepetten nézett rám, majd kérdőn Linára.
- Csak a szokásos, tudod! – Nyugtatta meg Eriket, aki erre hozzám lépett és szorosan magához ölelt. Bevallom, hogy most jól esett az ölelése, pedig sohasem vágytam rá. Éreztem benne azt a két éve tartó szeretetet, amit irányomban táplált, és még ha mostanában Linával került közelebbi kapcsolatba, azért engem még nem enged el maga mellől. Persze ő azt hitte, hogy a szüleim miatt vagyok ilyen állapotban, így próbált nyugtatgatni.
- Nincs semmi baj! Minden rendbe jön! Majd meglátod!
- Köszönöm Erik! Csak nehéz!
- Tudom! Na, szedd össze magad, és menjünk be. Iszol egy Vodkát, és kutya bajod sem lesz.
Milyen igaza volt! Az ital annyira feldobott, hogy végig táncoltam az éjszakát, aminek másnap reggel meg is ittam a levét.

Kissé forgott velem a világ, a gyomrom lázadó korszakát élte, a fejembe pedig mintha beleállítottak volna egy baltát, úgy hasogatott. A tükörben meglátva magam arra az elhatározásra jutottam, hogy aznap nem megyek emberek közé.
Felhívtam Linát, és Karola nénit is, hogy nem vagyok éppen a topon, ma ne számoljanak velem.
Ittam egy pohár vizet, hogy tompítsam az odalent égő poklot, és visszabújtam az ágyba.
Hamarosan el is aludtam, és újra álmodtam…



                                                                    5. fejezet


Már két hét is eltelt az óta hogy tudtam a városban van, de olyan ügyesen trükközött, hogy egyszer sem sikerült találkoznom vele, pedig szándékosan több időt töltöttem a szállóban.
Karola néni furcsállta is a dolgot, de mivel határozottan állítottam, hogy csak segíteni szeretnék, feladta a nyomozást az ügyben.
Csak tettem a dolgom, és megpróbáltam higgadt maradni, pedig majd meg őrültem már a tudattól, hogy még csak messziről sem szemlélhetem, titokban, merthogy úgysem lett volna bátorságom a közelébe kerülni.
- Kész a Toros! Kivinnéd a hármashoz? – rázott fel Karola néni gondolataimból.
- Persze! – fogtam meg a tálcát, amin nagyon gusztusosan volt tálalva a káposzta, a tetejéről rám pislogó tejföl arra próbált rávenni, hogy semmisítsem meg. Az illata is annyira ínycsiklandó volt, hogy megfordult a fejemben: elbújok egy sarokban valahol, és bánatomban mind magamba tömöm.
Persze ezt nem tehettem, így mégis elindultam az étterem felé. Sikerült túl közel mennem a bejárati ajtóhoz, amely befelé nyílott, és abban a pillanatban nyílott is olyan lendülettel, hogy a kezemben lévő tálca, és annak összes tartalma a mellemen landolt. Csak álltam széttárt kezekkel, és néztem a hús és káposzta keverékét, amint a tejfölön csúszva elindul a blúzomon lefelé, hogy a nadrágomon átkelve a cipőmön landoljon.
Pillanatnyi csend állt be az étteremben, majd egy férfihang szólalt először:
- A francba! - Szemem az előttem álló férfira emeltem, akinek baseball sapkája most is árnyékot vetett csodaszép szemeire. Az addig káromkodássá gyúródott gondolataim hirtelen meglágyultak majd elillantak, s csak néztem a rám meredő csodaszép arcot. Ő egyenesen a szemembe nézett, úgy folytatta – Elnézést! Nem láttam, hogy van valaki az ajtó mögött, s talán túl nagy volt a lendület is.
- Nem… történt… semmi… - nyögtem.
- Hát, ha a finom Toros káposzta a blúzodon semmi, akkor rendben. – mondta határozottan, majd indulni készülvén megfordult.
- Majd rendbe teszem! – mondtam ki azonnal az először eszembe jutó szavakat, csak hogy megállítsam. Tervem bevált, mert visszafordult hozzám.
- Az jó, nagyon jó! Ha szükséges, akkor állom a tisztító számláját, bár nemigen hiszem, hogy ezzel lehet még mit kezdeni. Esetleg veszek helyette újat…
- Ugyan már, nem szükséges! – mosolyogtam – Én voltam a hibás, már megtanulhattam volna, hogy erre nem szabad jönnöm a tálcával. Egyébként sem szerettem ezt a blúzt. Nincs gond. - hadartam gyorsan, miközben arra gondoltam, hogy másodszor találkozom vele, soha nem randiztunk, most mégis úgy néz ki, hogy miatta fog lekerülni rólam a ruha!
- Akkor… Ezt megbeszéltük. Ha mégis segíthetek valamiben, akkor csak szólj! – zárta le a beszélgetést határozottan, és két testőrével a háta mögött, akik tisztes távolból mindig követték, elindult az emeleti szobák felé. Megkövülten álltam, lábam ázott a káposztában, de ez most nem zavart. Csak a mozdulatait figyeltem, amint méltóságteljesen menetel a lépcsőn felfelé, aminek a tetejéről még egyszer letekintett rám. A szemeimbe nézett, én pedig ábrándos szemekkel álltam azt mindaddig, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban.


                                                                      6. fejezet

Egyik reggel erdőbeli futásra adtam a fejem, ami nem sűrűn szokásom, de elhatároztam, hogy egészségesebben fogok élni, és ezzel együtt jár a sportolás is. Még új edzőcipőt is vettem az alkalomra.
Szóval magamra húztam testre simuló tréningruhámat, beavattam új edzőcipőmet, és fülhallgatóval a fülemben elindultam a kiserdőbe.
Az erdőt azért választottam, mert oda csak kevesen jártak, nem volt egy közkedvelt kirándulóhely.
Fülemben teljes hangerőn tombolt a Nickelback: Burn it to the ground című száma, én pedig teljesen átadtam magam a zenének és futásnak. Néha azonban meg kellett állnom, hogy levegőhöz is jussak. Biztos voltam abban, hogy valamit nem jól csinálok, ha állandóan a fulladás határára kergetem magam. Igyekeztem levegőhöz jutni, aztán folytattam az önkínzást. Az erdei úton futottam, csak a lábaim előtt elnyúló útra és a fülembe harsogó zenére figyeltem, valószínűleg ezért nem vettem észre, hogy balról, egy kis erdei mellékútról felém érkezik valaki, s persze ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy rohantunk egymásba.
Fejem a mellkasának csapódott, amitől elvesztettem az egyensúlyom és majdnem elterültem a földön, de futótársam erős kezével megtartott, így megakadályozva oltári nagy bukásomat.
- Hoppá! – mondta mosolyogva, mire bennem rekedt a szó. Alex állt előttem, ő is tréningruhában, válláig érő szőkésbarna haja copfba fogva, fülében szintén fülhallgató. Mellén a póló izzadtságtól volt nedves, mégis inkább férfias parfümjének illatát éreztem. Szívem hevesen kalapált bordáim mögött, éreztem, hogy arcomat a szerelem pírja változtatta pirosra, lábaim éppen csak megtartották súlyomat.  Az első meglepettség után magamban haragra gerjedtem, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen peches vagyok. Mindig olyan helyzetekben találkozom vele, amikor valamit elbénázok. A végén még azt fogja hinni rólam, hogy valami dilis csaj vagyok, aki mindig bajba keveredik.
Persze igyekeztem higgadt maradni, és nem mutatni bennem dúló haragomat. Hátrébb léptem egy arasznyit, és megpróbáltam mosolyogni, ami nem sikerülhetett túl őszintére, mert ő kérdőn nézett rám. – Megütötted magad?
- Nem! Nincs semmi baj! Csak megijedtem!
- Azt hittem látod, hogy jövök! - mosolygott.
- Akkor már ketten vagyunk, akik azt hitték.
- Nem láttalak még erre futni.
- Nem is gyakran szoktam… - reméltem, hogy nem derül ki, hogy ez az első alkalom.
- Nem szoktál futni, vagy nem erre? – reményem haldokolni kezdett.
- Nem erre. – hazudtam.
- Egy verseny? Itt az úton.
- Azt hiszem, hogy inkább kihagynám. Kicsit fáradt vagyok már a versenyzéshez.
- Ó, azt hittem, hogy most jöttél ki te is.
- Nem, én már futottam a tónál is. – hazudtam ismét.
- Én is onnan jövök, de nem láttalak… – Már megint hazugságon kapott, így nem volt más választásom, vallanom kellett.
- Na, jó! Nem voltam ott! És itt sem szoktam futni. Igazság szerint ez az első alkalom. – Egyenesen a szemébe néztem azzal a szándékkal, hogy értésére adjam, őszinte akarok lenni vele.
- Ó! – lepődött meg. – Azt hiszem, hogy akkor vissza kell vonnom a versenyre való kihívásomat! – nevetett. Megszégyenülve éreztem magam, amit ő észre is vett, mert zavartan toporogni kezdett. A pillanat megállni látszott, én pedig azon törtem a fejem, hogy hogyan indíthatnám újra?
- A testőreid ma nincsenek veled?- kérdeztem, megtörve a zavart csendet.
- Ha az erdőbe jövök, ők nem jönnek velem. Feleslegesnek tartom, hogy itt is a nyomomban legyenek. Szükségem van levegőre… - Szemét behunyva emelte arcát a fák lombja felé, és vett egy nagy lélegzetet. Heves szívdobogással néztem csodálatos profilját, amint a fák lombjai között átszűrődő napsütés aranyporral hinti be. Ekkor jöttem rá, hogy a hírnév miatt mekkora teher lehet az ő vállán. Ebben a pillanatban olyan kimerültnek, és boldogtalannak láttam. Szerettem volna átölelni és megvigasztalni, de nyilván ezt nem tehettem. Csak álltam előtte, és csodáltam mindaddig, míg vissza nem nézett rám. Nem szólt, csak a szemembe mélyesztette csodálatos tekintetét, amitől zavarba jöttem. – Még egy hétig itt leszek. Ha van kedved, futhatnánk együtt reggelente.
- Persze, szívesen, de én nem vagyok egy nagy futó…
- Sétálhatunk is, ha akarod.
- Benne vagyok, ha tényleg nem leszek terhedre.
- Nem leszel, különben miért hívtalak volna?
- Hát jó! Hol találkozunk?
- Itt, az erdőben. Ez nyugalmas hely.
- Rendben! Itt leszek!
Még egy órát sétálgattunk az erdőben, beszélgettünk. Mesélt a filmes karrierjéről, a filmjeiről, sikereiről, s bár én ezeket már mind tudtam róla, szívesen hallgattam az ő előadásában. Szinte csak ő beszélt, én pedig áhítattal hallgattam. Nem árultam el, hogy kívülről fújom az összes filmjét, az életét, mindent, amit a médiából meg lehetett tudni. A magánéletéről viszont mélyen hallgatott. Talán attól félt, hogy én is csak egy olyan ember vagyok, aki rögtön rohan a lapokhoz, hogy jó pénzért eladja az információkat.
Pedig ha tudta volna, ha elmondhattam volna neki, hogy soha nem tennék ellene semmi bántót, mert jobban szeretem, mint bárki mást ezen a világon!

                                                                       ***

Az egy hét alatt, amit még nálunk töltött, sokat sétáltunk a környéken, de mindig csak olyan helyeken, ahol senki nem láthat minket.
Ha a szállón találkoztunk úgy tett, mintha nem ismernénk egymást. Ez bántott kicsit, de azt is sejtettem, hogy ez a sajtó miatt van. Nem akart felesleges hírverést, vagy pletykákat a magánéletét illetően. Mindig távolságtartó volt, és én éreztem, hogy a szívemben viruló szerelem örökre plátói kell, hogy maradjon.
Ha kettesben voltunk is csak mint kedves ismerőssel beszélgetett, semmi jelét nem adta vonzalomnak. Ez bántott, de örültem, hogy ezeket az órákat legalább vele tölthettem. Emiatt szerencsésnek éreztem magam, és tudtam, hogy emlékeimben ezek az órák életem legszebb órái maradnak.
Egyik sétánk alkalmával nagyon gondterheltnek láttam, így rákérdeztem annak okára.
- Történt valami? Ma nagyon csendes vagy.
- Ma van itt az utolsó napom. Holnap hajnalban hazautazom. – Szívem nagyot dobbant a csalódástól.
- Az nagy kár. Hiányozni fogsz! – erre rám nézett, hosszan, majd egy gyenge mosoly jelent meg az arcán.
- Tényleg?
- Igen! Jókat beszélgettünk! Hiányozni fogsz!
- Te is nekem! Kedves lány vagy! Manapság ritka az ilyen!
- Azért vagyunk még egy páran. Talán rossz helyen keresgélsz!
- Igen, talán rossz helyen…
- Maradhatnál még…
- Nem lehet. Egy új filmre van szerződésem, muszáj mennem.
- Azért remélem, eljössz még hozzánk valamikor.
- Talán jövő nyáron. Egy éves szerződésem van.
- Egy év? – rémültem meg. Egy év! Nem lehet a sors ilyen kegyetlen. Elém hozza őt, majd újra elveszi. Egy év! Kétségbe estem! – És nem lesz szabadságod, vagy ilyesmi?
- Nem hiszem. Feszített tempó lesz. – szomorú voltam.
- Azért jelentkezz néha, és szívesen látunk a városban, bármikor jössz.
- Tudom, és szívesen jövök. Jól éreztem magam! – jelentőségteljesen rám nézett, én pedig valami olyasmit véltem látni a szemeiben, amit eddig soha. Mintha szeretet csillant volna benne, amit leplezni próbált, de nem igazán sikerült.
- Szeretnék mutatni neked valamit, mielőtt elmész.
- Rendben!
- Akkor gyere utánam!
Kivezettem a kiserdőből, át a mezei boglárkákkal és pipacsokkal tarkított tisztáson, majd a szemközti nagyerdőbe vettem az irányt. Csendesen jött hol mellettem, hol utánam. Teljesen rám bízta magát, nem kérdezett akkor sem, amikor egy sziklán indultunk felfelé. Az ösvény, amin haladtunk nagyon keskeny volt, két ember csak egymás mögött tudott haladni rajta. Hősiesen állta a kihívást, amit a szikla megmászása jelentett. Húsz perc mászás után felértünk a csúcsra, amelyen egy pici tisztás fogadott minket.
A nap már magasan járt, aranyszínűre festve a tájat. A meleg szél az ég felé kapta hajunkat, hogy aztán újra és újra az arcunkba ejtse, de így sem sikerült eltakarnia az Alex arcán megjelenő csodálatot. Megbabonázva nézte az alattunk elterülő Kisfenyvest, a csillogó tó vizét, a zöld ruhába öltözött erdőt.
- Ez csodálatos! Hol vagyunk?
- Ez a kedvenc helyem. - rám nézett – Ide bújok néha, ha úgy érzem, hogy elhagytam a lelkem. Itt megvárom, hogy utolérjen… Akkor leülök ide, és megnyugszom a látványtól, az egyedülléttől. Ide nem jár senki. Az ösvényt, amin feljöttünk, én tapostam ki.
- Köszönöm, hogy nekem megmutattad. De így már nem lesz titok…
- Nem baj! Örülök, hogy itt vagy! És ha egyszer majd mégis visszatérsz ide, és nyugalomra vágysz, hát gyere csak fel ide nyugodtan. Itt valóban senki nem fog zavarni.
- Csodálatos lány vagy! Köszönöm! – lépett hozzám, átölelt és egy finom puszit nyomott az arcomra. Nyakába fúrtam az arcom, érezni akartam az illatát, a teste melegét. Torkomat sírás szorongatta, szívem megszakadni készült. Ő rám nézett és tudtam, hogy mi jár a fejében. Várakozó tekintettel igyekeztem jelezni felé, hogy nem fogok ellenállni. Értette célzásomat, mert gyengéden a számra hajolt és olyan finoman csókolt meg, hogy szívem szerint soha nem hagytam volna abba a visszacsókolást. Pár perc múlva elengedett és úgy nézett rám, mintha az elméjébe akarná vésni arcom minden vonását.
- Nagyon vigyázz magadra abban a nagyvárosban! És jelentkezz néha! – köszöntem el.
- Vigyázni fogok! Te is vigyázz magadra!
- Ne aggódj, úgy lesz. És ha nem találkoznánk többé, örülök, hogy megismertelek.
- Én is nagyon örülök! Csodálatos lány vagy, szerencsés lesz, aki majd egyszer a magáénak tudhat téged. – azt hiszem ekkor egy picit megszakadt a szívem!
- Maradj még itt, pihenj! Én lemegyek! Viszlát, Alex!
- Viszlát, Éda! Köszönök mindent!
Csak egy erőltetett mosollyal válaszoltam, mert már alig bírtam visszafojtani a könnyhullatást, így amikor már kellő távolságban voltam tőle, utat engedtem elkeseredettségemnek, és zokogva másztam le a hegyről.

                                                                    7. fejezet

- Engedd, hogy veled menjek!
-  Egyedül szeretnék menni! – mondtam most már sokadszorra ingerülten, mert Erik túl erőszakosan akarta rám tukmálni magát. Nem akartam, hogy lássa a szüleimet abban az állapotukban, és a körülményeket, amiben élnek, és amiből és is származom. Rossz híreket kaptam otthonról, így már nem halogathattam a hazalátogatást. Minden idegszálam remegett a gondolattól, hogy haza kell mennem, napok óta nem tudtam enni és aludni, kimerültnek éreztem magam.
- Csúszik az út a latyaktól, ideges vagy, nem engedhetlek el egyedül!
- Tudok magamra vigyázni, nem vagyok már gyerek!
- Azt tudom, mert ha az lennél, már elfenekeltelek volna, amiért ellenkezel! – Abbahagytam a bőröndöm bepakolását, és rá néztem. Nagyot sóhajtottam, amiből, mivel jól ismert már, tudta, hogy megadtam magam. Tisztában voltam vele, hogy nem bírnám az utat figyelmesen végigvezetni, fáradt és kedvetlen voltam, ezekből kifolyólag pedig figyelmetlenné váltam. Leroskadtam a fotelba, és megkönnyebbülten sóhajtottam még egyet.
- Rendben, elkísérhetsz, de haza nem jössz velem. Megszállunk egy hotelben, és hagyod, hogy intézzem a dolgaim. Nem követsz, nem kíváncsiskodsz, és nem zavarsz! Megegyeztünk?
- Megígérem, hogy csak akkor zavarlak, ha te hívsz!
- Rendben, akkor mehetünk! – Bezipzáraztam a bőröndöm, és bepakoltunk Erik kocsijába. Ragaszkodott ahhoz, hogy az övével menjünk, ebben sem tűrt ellentmondást, én pedig ismét csak megadón sóhajtottam.
Az út örökkévalóságnak tűnt. Csendesen ültünk egymás mellett. Azt nem tudom, hogy Erik gondolatai hol járhattak, de az enyém a szüleim és Alex között csapongtak.
Alex… Fél éve láttam utoljára, azóta semmi hírem nem volt róla, ami ő magától érkezett volna. Csak a sajtóra hagyatkozhattam, amiről persze nem tudhattam, hogy éppen az igazságot írta - e?  A cikkekben sokszor volt szó egy titokzatos lányról, akit azonban még senki sem látott, Alex pedig se nem cáfolta, se nem erősítette meg ezeket a híreket. Szomorúan vettem tudomásul, hogy talán már nem is emlékszik rám, és vígan éli az életét. Persze ezért nem haragudtam, és nem is haragudhattam rá. Ha akart volna, akkor jelentkezik, hiszen ő tudja, hogy hol keressen, de nekem fogalmam sem volt, hogy hol érhetem el őt. Így hát maradt az emlékezés az együtt töltött csodálatos napokra.
- Innen merre menjek? – hozott vissza Erik a jelenbe. Míg emlékeztem észre sem vettem, hogy már be is értünk a városba, ahol ki tudja, hogy mi vár rám?
- Először keresünk egy szállót, ahol berendezkedhetünk. Aztán én majd elmegyek a szüleimhez.
- Tényleg ne menjek veled?
- Úgy emlékszem, hogy ezt már megbeszéltük!
- Oké! Keresünk egy szállodát!

                                                                               ***

Első utam Zita nénihez vezetett, aki kitörő örömmel fogadott. Miután jól körbeforgatott és körbetapogatott hellyel kínált, és egy kisebb terülj, terülj asztalkámat varázsolt elém.
A gyomromat mardosó idegességtől nem nagyon volt étvágyam, egy zserbót azonban mégis magamba parancsoltam, hogy nehogy megsértsem vendéglátómat. Ő leült velem szemben egy fotelba, és türelmesen megvárta, amíg befejezem a falatozást.
Még nyeltem a falatot, de már nem tudtam tovább várni.
- Meséljen Zita néni! Már régen terveztem, hogy jövök, de meglepett, hogy ilyen gyorsan kellett jönnöm. Mi történt?
- Nincsenek jó híreim. Nem is tudom, hogy mondjam el neked, hogy minél kíméletesebb legyek… - kezdtem nagyon ideges lenni.
- Mi történt?
- Néhány napja észrevettem, hogy a szüleid nem járnak ki a házból. Eddig mindig láttam, sőt hallottam is őket, de pár napja… Szóval átmentem, és ami fogadott…
- Zita néni! Kérem! – fogtam könyörgőre most már. Még egy picit fészkelődött, majd mesélni kezdett.
- Először kopogtam, de mivel senki sem reagált bementem. Féltem kicsit, hogy mit szólnak majd, ha észreveszik, de a házban csend volt. Aztán beljebb mentem, és a konyhában megláttam anyádat… – egy pillanatnyi csendet tartott, majd folytatta -… a konyhakövön fekve.
- Mi? – ugrottam fel, mire ő is felállt és hozzám lépett.
- Éda! Sajnos az anyád… - nagyot sóhajtott, majd lecsüggesztette a fejét. Már tudtam, hogy mit akar mondani.
- Meghalt, igaz?
- Sajnálom, Éda! Azt szerettem volna, ha tőlem tudod meg.
Igyekeztem tartani magam, és nem összeroppanni. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek most, fel kellett dolgoznom a történteket. Túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy valami értelmeset tudjak kinyögni. Visszaroskadtam a fotelba, és egy darabig csak bámultam magam elé. Majd néhány perc elteltével eszembe jutott az első értelmes kérdés.
- És az apám?
- Az apád kórházban van! – ült le Zita néni is velem szembe. Közelebb húzta hozzám a fotelját, és kezeimet a kezébe vette, úgy folytatta – Súlyos állapotban van!
- Mi történt? És mikor?
- Tegnap előtt. Megittak valami összepancsolt bort, amit egy idegentől kaptak az utcán. Meg sem nézhették, hogy mi volt benne, csak legurították. A vizsgálat szerint etilén - glikol volt belekeverve.
- Az mi?
- Fagyálló.
- Fagyálló? Megmérgezték őket?
- Még folyik a nyomozás. Téged is meg fognak keresni a nyomozók, de kértem, hogy először én mondhassam el neked a szomorú hírt.
- De ki és miért tette volna?
- Minden ki fog derülni, csak légy türelmes, és erős.
Persze tisztában voltam vele, hogy most talpon kell maradnom, és persze fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Mindenre számítottam, de erre nem. Persze tudtam, hogy ha így folytatják, akkor előbb vagy utóbb ez lesz a vége, de hogy valaki megitat velük valamit, arra soha, még legvadabb álmomban sem mertem gondolni.

                                                      ***


Már egy hónapja ott voltam, és a rendőrségre jártam, ahol különböző kérdéseket tettek fel nekem, amikre bevallom, hogy sokszor nem tudtam a válaszokat. Például, hogy kikkel töltötték az idejüket a kocsmában, ismeretem e valamelyiküket? Ekkor döbbentem rá, hogy nem hogy a cimboráikat, de mennyire nem ismertem a szüleimet sem. Itt hagytam őket úgy, hogy még csak meg sem ismerhettem. Most pedig már késő! Az anyámat eltemettük, az apám pedig rá két napra anyám után ment. Szomorúnak kellett volna lennem, de valamiért mégsem voltam az. Talán mert folyamatosan az a gondolat járt a fejemben, hogy jobb már nekik így… Hosszú évek óta az alkohol rabságában éltek, az utóbbi időkben már gondolkodni sem tudtak normálisan, az alkohol teljesen elpusztította őket mind lelkileg, mind szellemileg.
Sokszor jutott eszembe a gyermekkorom, amikor még minden szép és jó volt. Az anyám gyönyörű nő, az apám pedig egy igazán szívtipró férfi volt. Egészen addig imádták egymást, amíg nem kezdődtek el a problémák, amikből már nem tudtak felállni, ahhoz gyengék voltak, így beérték azzal az élettel, ami aztán teljesen maga alá gyűrte őket. Elvesztették mindenüket: a vagyonukat, a barátaikat, a méltóságukat, a szépségüket, és végül engem is.
A lelkiismeret furdalás miatt egyre nehezebben viseltem a nyomozóval való találkozásokat, az állandó faggatózást, és hogy mindig emlékeznem kellett valamire, így kissé megkönnyebbültem, amikor végre már úgy tűnt, hogy lezárják az ügyet.
Az eredmény megdöbbentett! A szüleimnek azért kellett meghalniuk, mert több százezer forinttal tartoztak egy uzsorásnak, aki hiába próbálta behajtani rajtuk a pénzt, az sehogy sem sikerült.  Már elvett tőlük mindent, amijük volt, csak az ősrégi, piszkos ágyuk árválkodott még a házban, abban a házban, amely már szintén az ő kezében volt, mert már azt is kicsalta tőlük, de azért volt olyan rendes, hogy hagyta őket benne lakni, hiszen addig is követelhette a horribilis összegeket tőlük, és legalább szem előtt voltak. Aztán elunva a tehetetlenséget az uzsorás felbérelt valakit, hogy mérgezze meg őket. Így került szüleim kezébe a fagyállóval elkevert bor.
Nem mondanám, hogy nyugodt lélekkel tértem vissza a szállodába, ahol Erik már izgatottan várt. Nem kérdezett, csak olvasott az arcomról. Szó nélkül átölelt, én pedig, mint egy sértett kisgyermek simultam a karjaiba.  Jól esett a szeretete és ölelése, amit ez alatt az egy hónap alatt kaptam tőle. Tudta, hogy semmi másra nem volt szükségem, csak egy kis együttérzésre. Tíz perc után engedett csak el, és az asztalhoz kísért.
- Tudom, hogy most nincs étvágyad, de azért én mégis rendeltem vacsorát.
- Köszönöm Erik! Tényleg nincs étvágyam, de azért mégis le kéne nyomnom néhány falatot.
- Rendben! Jó étvágyat! – mondta, és leült velem szemben az asztalhoz. Csendesen falatoztunk, és legnagyobb döbbenetemre pár falat helyett egy egész jó kis adagot megettem. Ez talán köszönhető a pisztrángnak, amely olyan ropogós volt, hogy élvezet volt minden falat, amit a számba vettem, és a sült krumplinak, amely pont olyan vastagságú volt, amilyennek én szeretem, aranysárgára sütve. A borból viszont nem ittam, szerettem volna, ha tiszta marad az agyam. Erik még mindig nem szólt, csak csendesen nézett rám. Szemében láttam minden érzelmét, amit valaha is táplált irányomban. Nem kellett kérnie, mesélni kezdtem. Ő döbbenten hallgatta, majd amikor elsírtam magam hozzám lépett és magához húzott.
- Édes kicsikém! Ne sírj! Minden rendben lesz! – simogatta a fejem és hátam. Ez a gyengédség annyira jól esett, hogy úgy éreztem abban a pillanatban belé szerettem. A szemébe néztem, és csókra nyújtottam ajkam, amit ő készségesen el is fogadott. Csókjában benne volt az a kétévnyi szerelem és vágy, amit én mindig visszautasítottam. Vadul öleltem magamhoz, mintha életem utolsó mentsvára lenne. Ő is egyre hevesebb volt, én pedig elkezdtem kigombolni ingjének gallérját, mire ő megállított. Megfogta kezeimet maga előtt, úgy kérdezte:
- Biztosan akarod?
- Igen! – válaszoltam hirtelen, és kirántottam kezeimet az övéből, hogy fojtassam ingjének kigombolását, miközben hevesen csókoltam! Ő is egyre vehemensebb lett, és elkezdte lehámozni rólam a ruháimat, miközben a kanapéra döntött. Kezei felfedező útra indultak a testemen, amitől én még inkább eszemet vesztettem. Éreztem forró leheletét a bőrömön, és egyre erősödő férfiasságát amint nekem feszül, szinte már felsértve a bőröm. Annyira vágytam rá! Vágytam egy kis örömre, szeretetre, ölelésre.
- Szeretlek Éda! – súgta a fülembe, miközben felém hajolt. Nekem is ki kellett mondanom!
- Én is szeretlek Alex! – Amint kimondtam, már magamhoz is tértem. Erik meglepetten nézett rám, nem mozdult.
- Mit mondtál?
- Erik…
- Alexnek szólítottál…
- Ne haragudj! - takartam el arcom két tenyeremmel - Ne haragudj, kérlek!
Legördült rólam, és pár pillanatig a plafont bámulta. Én nem mertem megszólalni, vártam a következő reakcióját, de ő néma maradt, majd felállt és az ablakhoz ment. Háttal állt nekem, az arcát nem láthattam.
Nem tudtam mit tegyek, ezt hogyan fogom jóvátenni
- Erik… – Nem válaszolt, én pedig egyre kétségbe esettebb lettem. Kis idő után csak ennyit mondott: - Most menj el, Éda! – hallottam hangjában a csalódottságot.
- A szobámban leszek! – mondtam beleegyezőn. Felöltöztem, összeszedtem a holmim, és átmentem a szomszéd szobába. Tehetetlenül roskadtam le egy székre, először teljesen tanácstalan voltam, majd végtelenül dühös lettem magamra!
Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Hogyan keverhettem a legjobb barátomat ilyen lehetetlen helyzetbe? Hogyan bánthattam így meg? Dühös voltam, amiért nem tudtam uralkodni magamon, és dühös voltam magamra azért is, mert képtelen vagyok elengedni azt, aki soha nem lehet az enyém, és nem tudom szeretni azt az embert, aki megérdemelné! Linának igaza van! Miközben kergetem a plátóit, addig elmegy mellettem az, aki megérdemelné, hogy szeressem! Most pedig már biztos lehettem abban, hogy végleg elvesztettem Eriket.  
                                                                              ***

Halk kopogtatásra ébredtem másnap reggel. Lelki kínok között csoszogtam az ajtóhoz, ahol Erik várt rám. Pár pillanatig meredten néztünk egymás szemébe. Az övében hatalmas fájdalmat láttam, de a szomorú tekintet mögött még mindig látni véltem a szeretetet, amit két éve őrizget számomra.  Hogy ő mit láthatott az én szememben, azt meg sem mertem kérdezni.
- Én haza megyek, Éda! – Bevallom, hogy erre számítottam.
- Veled mehetek? – kérdeztem bátortalanul.
- Egy óra múlva a hallban! Ne késs, vagy elindulok nélküled! – mondta szigorúan, és faképnél hagyott.

Nem késtem! Egész úton némán ültünk egymás mellett, mint két idegen. Tudtam, hogy ő a csalódottságtól és fájdalomtól szenved, amit én okoztam neki, én pedig a lelkiismeretem miatt kínlódtam, amivel nem tudtam mit kezdeni. Néha lopva ránéztem, és szégyelltem magam, amiért ilyen állapotba került a meggondolatlanságom miatt. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Felvett egy álarcot, amely nem engedte, hogy lássam a valódi Eriket!
Néhány óra múlva haza értünk. Kiszedtem a csomagtartóból a holmim, és rá néztem. Nehezen jöttek a szavak, de valamit mégis mondanom kellett.
- Erik! Hidd el, nagyon sajnálom! – vártam, hogy mond valami durvaságot, de nem szólt. Szerettem volna, ha letámad, és jól az arcomba vágja, amit gondol rólam, de nem tette. – Köszönök mindent! – zártam le a dolgot. Erre ő biccentett egyet, majd beült a kocsiba és elhajtott.

Egy havi levelezés várt a postaládámban. Gyorsan átfutottam őket, majd az asztalra ejtettem. Nem akartam most ezekkel foglalkozni, túlságosan gyengének éreztem magam hozzá. Lezuhanyoztam és bebújtam az ágyba. Könnyeim között szenderültem álomba.

                                                           8. Fejezet

Hiába csörgött a telefonom folyamatosan, nem akartam beszélni sem Linával, sem mással. Lenémítottam a telefont, és a konyhába mentem, hogy készítsek egy kávét, ami majd egy kis erőt önt belém, hogy elbírjam viselni az előttem álló napokat, és magamat is. Visszahúzódtam a csigaházamba, és napokig nem akartam emberek közé menni. Attól féltem, hogy talán látni fogják rajtam, hogy mit műveltem, de ami még rosszabb: Erik talán már szétkürtölte az egész városban, és emiatt most mindenki utálni fog! Én leszek a város rosszlánya, vagy valami ilyesmi.
Szegény Erik! Mindig előttem volt a tekintette, amikor meglepetten vette tudomásul, hogy milyen néven szólítottam. Attól féltem, hogy ez a tekintet egy életen át fog kísérteni, vagy legalábbis addig biztosan, amíg meg nem beszélem vele a dolgot. Nem bántam volna, ha elhord mindennek, csak beszélne végre, állna szóba velem, de az eset óta sajnos nem keresett. Talán ő is visszahúzódott a csigaházába a sebeit nyalogatni.
Három nap után végre éreztem magamban annyi erőt, hogy tüzetesebben átnézzem a levelezésemet, ami összegyűlt az egy hónap távollétem alatt. Reklámújságok, szórólapok, néhány ajánlat különböző cégektől, amelyek a portékájukat ajánlgatták bőszen. Pár számla, amit már régen be kellett volna fizetnem, és egy levél, amin nem volt feladó. Kíváncsian nyitottam ki, és rögtön a levél végén lévő aláírásra pillantottam: Baksa Alex! Izgatottan  kezdtem olvasni a kézzel írott sorokat.
                  
                                                                 Drága Éda!

Először is kérlek, ne haragudj, hogy még csak most jelentkezem, de nagyon sok volt a munka, és nem igen jutott időm semmire, de azért tudd, hogy minden nap eszembe jutsz! Remélem jól vagy, és nem haragszol nagyon!
Nagyon hiányzol! Hiányoznak a beszélgetéseink és az együtt eltöltött szép napok. Azt hiszem, elmondhatom, hogy nagyon jó barátra tettem szert a személyedben, és ezt nem akarom elpuskázni!
Ugye azért néha te is gondolsz még rám? Nagyon bízom abban, hogy ha legközelebb Kisfenyvesre látogatok, még szóba állsz velem!
Arról, hogy velem mi történt az elmúlt fél évben, talán már értesültél a lapokból, ezért nem részletezem, bár azért ne higgy el mindent, amit összefirkálnak rólam!
Annyira várom már az újabb találkozást, és hogy tudjam, jól vagy, de mivel nem szeretném, ha te is az újságok címlapján végeznéd holmi alantas pletyka miatt, így nem adhatok neked elérhetőséget. Hamarosan újra találkozunk, remélem, és akkor végre megtudok mindent rólad!
Kérlek vigyázz nagyon magadra, szívből jövő szeretettel ölellek!

                                                                                                       Baksa Alex

Mosolyogva tettem le a levelet az asztalra, és megkönnyebbült szívvel ültem le. Legalább gondol rám! Legalább ő gondol rám! Még ha nem is volt egy szószátyár levél, azért mégiscsak tőle jött, és így végre már volt tőle valami kézzel fogható emlékem.
Becsuktam a szemem, és ismét álmodozni kezdtem. Álmomban fehér leplekbe burkolózva szárnyaltunk a kék ég felé, összegabalyodva, a habos fehér felhők fölé, a nap sugaraiban fürödve szerettük egymást. Fürödtem kék tekintetében, éreztem testének melegét, és semmihez sem hasonlítható illatát. Gyönyörködtem szélfútta szőke fürtjeiben, amely még gyönyörűbbé tette a férfit, akiért a szívem dobogott. Az álom hatására szívem hevesen dobolt, majd az érzelem egy gombócot kezdett felnyomni a torkomba, amely néhány pillanat múlva sírás formájában szakadt fel a lelkemből, és gördült végig az arcomon. Annyira vágytam rá, hogy fizikai fájdalom rohant végig a szívemen, amely úgy éreztem, hogy a nyomorba fog dönteni engem is!
Nyomor… A szüleim jutottak eszembe újra, akiket az ilyen beteljesületlen álmok és vágyak nyomtak a nyomorba, majd pusztítottak el! Nekem is ez lesz a sorsom? Meg fogok bűnhődni mindenért, amit teszek és tettem!
Megbűnhődöm a szüleimért, amiért magukra hagytam őket a bajban, mert önző voltam, és nem akartam tovább felvállalni a harcot értük! Ha maradok, talán még most is élnének, együtt lehetnénk!
Megbűnhődöm Erikért, akit a saját, önző vágyaim miatt megbántottam, és a nyomorba döntöttem! Egy hete már, hogy itthon vagyunk, de még nem beszéltünk, nem kerestük egymást.
Megbűnhődöm Lináért is, akitől majdnem elcsábítottam a szerelmét. Hogy fogok a szemébe nézni?
Nem akartam bűnhődni! Erikkel még talán rendbe hozhatnám a dolgot! Beszélnem kellett vele!
Alex leveléről megfeledkezve ugrottam fel és kezdtem magam elfogadható formába hozni.

                                                                                ***

Mindenhol kerestem, de végül a kocsmában találtam meg Eriket. Beléptem a megszokott helyre, de valahogy idegennek éreztem magam. Olyan távolinak tűnt most mindaz, ami egy hónappal ez előtt még az életem volt.
Erik egy sarokban ült egyedül, és a táncolókat figyelte. Csak akkor vett észre, amikor megálltam előtte, eltakarva a parkettet. Felnézett rám, de arca kifejezéstelen maradt. Idegesen toporogtam pár pillanatig, de mivel mégiscsak meg kellett szólítanom, ha már eltakartam a kilátást előle, hát köszöntöttem.
- Szia! Leülhetek? – egy bólintással adott engedélyt. Leültem, de csak pár másodperc múlva mertem újra megszólalni– Erik…
- Tessék Éda! – A hangjából csengő határozottság meglepett, bátorságom majdnem inamba szállt. Abban a pillanatban megbántam, hogy oda mentem, holott tudtam, hogy ez a leghelyesebb, amit tehettem.
- Beszélnünk kéne.
- Itt? – nézett körbe, utalva ezzel a ricsajra és tömegre. – Tényleg itt akarod? Akarod, hogy mindenki megtudja?
- Erik kérlek! Már így is elég rosszul érzem magam! – nagyot sóhajtott.
- Gyere, menjünk ki a teraszra. – állt fel, én pedig szó nélkül követtem. Kiérve megállt a korlátnál, és rám nézett. – Tudom, mit szeretnél mondani, Éda! Nagyon megbántad, nem ezt akartad. Szomorú voltál, és egyedül érezted magad. Szeretetre vágytál, és nem gondolkodtál. Megértem! De tudod, én komolyan gondoltam! Szeretni és vigasztalni akartalak és nem sajnálatból. Azért akartam, mert szeretlek téged! Én tényleg szeretlek, nem úgy, mint az a bizonyos Alex, akinek a nevén szólítottál akkor… Ő szeret téged? Igen? Akkor most miért nincs itt, hogy megöleljen és vigasztaljon? Ki ő, Éda?
Kifakadása nagyon meglepett, de még jobban az, hogy így átlát rajtam. Elmondott mindent, amit én akartam, ezek után viszont már nem tudtam, hogy mit mondhatnék még.
- Ő nem létezik! – hazudtam – Csak… úgy eszembe juthatott az a név…
- Értem! Akkor valószínűnek tartom, hogy csak egy név küldött neked ma egy hatalmas rózsacsokrot a boltba „A” monogrammal.
- A boltba? Milyen csokor? Én nem tudok…
- Mivel nem jártál a boltban mióta hazajöttünk. Lina vette át, és hívott is téged, hogy szóljon, de te nem vetted fel a telefont. Mindegy Éda! Nem is érdekel, hogy ki ő! Ki fogom heverni a csalódást, és reményeim szerint azt a szerelmet is, amit irántad érzek, még ezek után is. Viszont talán kicsi vigasz, hogy érezhettelek pár percig, az enyém voltál, még ha nem is engem öleltél…
- Erik!
- Hagyjuk, Éda! Nem kell már semmit mondanod, megértelek és a történéseket is megértettem. Mindketten tudjuk, hogy miért történt mindez.
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék még? Azt hiszem, csak bocsánatot kérhetek tőled, és köszönöm, hogy megértesz.
- Tudod, bármit megtennék érted, még ha te nem is kéred…
- Köszönöm Erik! De ugye nem…
- Ne aggódj! Nem mondtam el senkinek! Nem vagyok szemétláda! – mosolyogni próbált, de a szemében lévő szomorúságot nem tudta elrejteni. Félve léptem közelebb hozzá arra számítva, hogy hálám és kibékülésünk jeléül talán megölelhetem. Meglepetésemre nem ellenkezett. Magához ölelt, és úgy szorított, mintha az lett volna az utolsó alkalom, hogy együtt lehettünk, hogy láthattuk egymást. Megkönnyebbülten simultam hozzá, amely érzéstől megijedtem. Újra kezdődött bennem minden, amit akkor elkövettem. Szívem hevesebben kezdett dobolni, és a csókja után kezdtem vágyakozni. Riadtan toltam el magamtól, és a szemébe néztem. Ő is engem figyelt, arca kipirult a vágytól, kérdőn nézett rám. Teljesen lefagytam, úgy bámultam. – Éda… - kezdte volna mondani, de akkor, mint egy villám, csapódott közénk Lina.
- Na, végre már! Szólhattál volna, hogy eljössz ma este! – szorított magához barátnőm, majd eltolt magától és szemrevételezett. – Erik mindent elmondott! Hogy vagy?
Erikre sandítottam, de ő csendes maradt. Mosolyogni próbáltam.
- Megvagyok. Vége van.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? Már betegre aggódtam magam, amiért még a telefont sem vetted fel.
- Szerettem volna egy kicsit egyedül maradni, és átgondolni a dolgokat. – ismét Erikre sandítottam, aki szigorúan nézett rám. – Holnap már bemegyek a boltba is. Felveszem lassan a tempót.
- Ha úgy érzed, még maradj otthon nyugodtan. Én elvagyok.
- Nem, jobb, ha bemegyek. Köszönöm, hogy eddig is tartottad a frontot. Jobb, ha minél hamarabb munkába állok. Most hazamegyek, hogy holnap üde legyek. – vigyorogtam.
- Oké! Ahogy gondolod. Jó éjt!

                                               9. Fejezet

A viszonylag enyhe tél nem hozott annyi turistát a városba, mint az előző években. Ennek persze én egy picit örültem, hiszen így nem kellett kettészakadnom, Karola néni győzte egyedül is a szállót, én pedig foglalkozhattam kizárólag a bolttal. Rengeteg munkánk volt, hiszen közeledett a karácsony, így fel kellett töltenünk az ünnepi árukészletet, és olyankor fel is díszítettük az üzletet, hogy minél hangulatosabb legyen.
Mindig örömmel készülődtem az ünnepre, de az az évi valahogy nem hozott különösebben lázba. A szüleim elvesztése még túlságosan bennem volt, csak nehezen tudtam szabadulni a lelkiismeret furdalástól. A házukat ugyan visszakaptam, de soha többé nem tudtam oda bemenni, ezért jobbnak láttam, ha eladom. Két héten belül sikerült is túladnom rajta, egy helyi vállalkozó vette meg üzletnyitás céljából. Ez igazi megkönnyebbülést jelentett.
Erikkel a viszonyunk rendeződni látszott, bár az eset óta sokkal kevesebbet találkoztunk, mintha szándékosan kerültük volna egymást. Annál többet találkoztam azonban Linával, aki megmutatta nekem, hogy milyen is az igazi jó barátnő. Egy alkalommal óvatosan, magam sem tudom, hogy miért, kifaggattam Erikkel való viszonyáról. Kiderült, hogy míg én azt gondoltam, hogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz, nem történt köztük semmi, mert Lina rájött, hogy mégsem olyan Erik, mint amilyennek ő elképzelte. Nem rossz ember, de nincs meg benne az, amit Lina szeretne, így a szerelme a férfi iránt lassacskán enyhülni kezdett, majd átlényegült barátsággá. Viszont ez olyan jól sikerült, hogy több időt töltöttek együtt az óta, mint akkor, amikor együtt járni próbáltak.
Alex levelét eltettem egyik fiókom mélyére, és az óta nem vettem elő. Az egyetlen közvetlen emlékem volt tőle, de nem akartam többé foglalkozni vele. Le kellett zárnom azt a dolgot, és megpróbálni olyan férfit keresni, aki valóban szeret, és velem van. Eriknek igaza volt akkor, amikor azt kérdezte tőlem, hogy hol van most az az Alex? Ezen elgondolkodtam akkor. Tényleg? Hol van? Csak az én elmémben! Akkor eldöntöttem, hogy kiűzöm onnan. Igyekeztem elkerülni a róla szóló cikkeket és képeket, nem néztem meg a filmjeit, amiket ki tudja hányszor láttam már!

Az ünnepeket Zita néninél töltöttem. Meghívott, és én nem mondhattam neki nemet, pedig szívesebben ültem volna otthon a takaró alatt, egy bögre forró fahéjas teával.
Finomakat főztünk, tévéztünk, vagy nagyokat sétáltunk a közeli parkban. Rengeteget beszélgettünk, igazi lelki fröccs volt számomra az a pár nap.
Csak január közepén mentem haza, és azonnal belevetettem magam a munkába, ami sikeresen elterelte a gondolataimat.

A hónapok rohantak, lassan rügyet bontott a tavasz, hogy aztán észrevétlenül nyárba forduljon újra a természet, én pedig visszatérjek a régi kerékvágásba.
A bolt nagyon jól ment, a turisták szívesen tértek be hozzánk, és soha nem mentek el üres kézzel, még ha csak valami apróságot is, de mindig vettek valamit.
Újra ingázni kezdtem a szálló és a bolt között, de nem bántam, mert így legalább alaposan lefoglalt a munka.
Esténként újra futni kezdtem az erdőben, és persze elhatározásommal ellentétben, képzeletemben mindig láttam Alexet, amint elém fut a kisút felől, de én most nem állok meg, hanem határozottan elfutok mellette. Ez az emlék is már örökké kísérteni fog.
És persze sokszor másztam fel a sziklára, ahol újra ki kellett taposnom az ösvényt. Órákig képes voltam fent ülni, és elmélkedni. A táj szépsége minden egyes alkalommal magával ragadott, mintha akkor látnám először.
Újra jártam a pubba, életem folyama ismét visszatért a régi mederbe.

                                                                       ***

- Köszönöm, hogy eljöttél velem! – örvendezett Erik, amikor kijöttünk a fatelepről.
- Igazán nincs mit! Jól éreztem magam, és most legalább jobban szét tudtam nézni a telepen. Sok változás történt, mióta utoljára jártam itt.
- Igen! Szerencsére beindultak a megrendelések, sok új vásárló is felbukkant.
- Akkor bejött a számítás. Ez remek.
- Egy ebéd? – kérdezte aztán félszegen. Villámgyorsan járt az agyam, mérlegelve, hogy mit is válaszoljak. Végtére is, egy ebéd még nem jelent semmit. Meg hát olyan jól éreztem most magam vele, hogy miért ne fogadnám el a meghívást?
- Éhes vagyok! – jelentettem ki, Erik szemei pedig csillogni kezdtek az örömtől. Tüstént a kocsinál termett, és már nyitotta is az ajtót. Lelkesedését látva egy mosolyt nyomtam el magamban, igazán romantikusra sikeredett az igyekezete. Egész úton vigyorogva vezetett.
A szomszéd városba mentünk, ahol csak kevesen ismertek minket, gondolom egy kis nyugalmat akart, hogy csak kettesben lehessünk. Bevallom nem bántam! Örültem, hogy újra szóba álltunk egymással, és végre túlléphettünk a múltban történteken.
Az ebéd nagyon finom volt, a beszélgetésünk pedig igazán tartalmas. Beszélt a gyermekkoráról, amely igencsak vadregényes volt az erdőtulajdonos fiaként. Szinte a fatelepen nőtt fel, csak akkor nem volt ott, ha iskolába kellett mennie. Még a leckéit is a műhelyben írta meg. Az üzletvezetést is így tanulta meg, de soha nem akart ezzel foglalkozni. Jobban vonzotta a Polgármesteri munka, amit egyébként nagyon jól csinált. A kisvárosnak nem lehetett panasza, hiszen megvolt minden, amire a lakosoknak szüksége volt.
Talán szándékosan, de az én gyerekkoromról nem kérdezett, aminek én persze nagyon örültem.
Késő délután volt már, mire haza indultunk. A házam előtt megállva kipattant a kocsiból, hogy ajtót nyisson nekem. Kiszálltam, de még nem indultam el. Rá néztem.
- Nagyon jól éreztem magam ma! Köszönöm, hogy velem töltötted a napot! – mondta, szemében őszinte hála ragyogott.
- Én is jól éreztem magam! – éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kezdett verni, és ezt nem tudtam kezelni. Közelebb lépett hozzám, de hirtelen megtorpant. Szemében a ragyogás vággyá alakult, majd szomorúság jelent meg benne, mert én nem mozdultam.
- Éda…
- Sajnálom Erik! Nagyon kedvellek, azt hiszem túlságosan is, de valami… mintha egy gát lenne bennem…
- Értem. Ha szeretnéd, én várok. Bármeddig…
- Nem szeretnélek hitegetni. Nem tudom, hogy még mi lesz, tisztáznom kell az érzéseimet. Össze vagyok zavarodva, azt hiszem.
- Szólj, ha már kitisztult a kép. – mosolyogni próbált, de csak egy furcsa grimaszt sikerült az arcára erőltetnie.
- Jó éjt Erik! – köszöntem el, és a kapu felé indultam. Odaérve oldalra pillantottam, és megláttam a kerítés mellett… Szívem nagyot ugrott, de nem akartam, hogy Erik észrevegye meglepettségemet. Intettem felé és jeleztem, hogy megvárom, míg elmegy. Még egy utolsót intett felém ő is, és beletaposott a gázba.
Amint Erik elhajtott a vázához léptem, és izgatottan emeltem fel a hatalmas rózsacsokrot. A rózsaszín és vörös rózsák egyvelege varázslatos látványt nyújtott, illatuk már távolról érződött. Csodálattal néztem, aztán amint magamhoz tértem keresni kezdtem valamit, ami a küldőjére utalt volna, de nem találtam semmit. Sem egy levelet, sem egy névjegykártyát, semmit. Magamhoz ölelve vittem be a házba, és tettem le a nappali közepén álló asztalra. Egész este bámultam, és törtem a fejem, hogy ki küldhette. Talán Erik volt! Talán még búcsúzóul meg akart lepni, és titokban ideküldte őket. De mikor intézte volna, hiszen egész nap együtt voltunk, reggel pedig még nem tudhatta, hogy együtt fogjuk tölteni a napot. Úgy döntöttem, hogy inkább nem hozom szóba, majd ha ő rákérdez, akkor biztos lehetek benne, hogy ő küldte. Minden esetre elvarázsolt a gesztus, bárki is küldte.
Meglepetésemre azonban Erik nem kérdezett rá, pedig onnantól kezdve minden este, már egy hete, várt egy csokor a kapuban, ügyesen eldugva egy bokor mellett. A lakásomat lassan teljesen ellepték a rózsák, az illatuk belengte az összes teret.

Linának elmondtam, de szerinte sem Erik küldte a virágokat, hiszen ha akarta volna, akkor személyesen adja oda nekem, hogy láthassa a reakciómat. Erik annyira természetesen viselkedett, hogy lassan én is arra a megállapításra jutottam, hogy nem ő volt. De akkor ki? És miért? És miért nem jelentkezik? Mit akar tőlem, ha az arcát nem meri, vagy nem akarja felfedni előttem? Persze izgalmas volt a tudat, hogy valaki titokban ennyire rajong értem. Minden este, amikor haza mentem rögtön a legújabb csokrot kerestem, és persze az ott is volt mindig, a megszokott helyen. Az illető rengeteg pénzt adott ki ezekre a meglepetésekre, és én még csak meg sem köszönhettem neki. Feldobta a napjaimat, ő pedig még csak nem is tudott róla.

                                                                  

                                                                      10. fejezet

A rózsáktól teljes eufória lett úrrá rajtam, tíz centivel a föld felett jártam. Mindig azt lestem, hogy a férfiak hogy néznek rám, hátha feltűnik valakinek a viselkedése, de ötletem halva született. Vagy nagyon ügyesen titkolózott, vagy nem is volt a közelemben az illető.
Merengve futottam az erdei úton, agyam hevesen zakatolt. Csak néha néztem fel, mert nem igen szerettem volna egy fának csapódni. Mint rendesen, az elágazáshoz érve most is láttam Alexet, amint kifut a kisútról, és mint máskor, most is elfutottam mellette, de néhány lépés után megtorpantam. Ez az emlék most más volt. Túl életszerűnek, túl valósnak tűnt. Tanácstalanul fordultam vissza és néztem az útra. Az emlék még mindig ott állt, és engem nézett. Hosszú másodpercek teltek el, mire agyam felfogta a valóságot. Alex állt előttem, mosolyogva. Szívem szerint hozzá futottam volna, hogy a karjaiba vessem magam, agyam azonban nyugalomra intett. Elindult felém, én pedig földbe gyökerezett lábbal vártam, hogy oda érjen, és valóban megbizonyosodhassak felőle, hogy nem álmodom.
- Szia, Éda!
- Alex? – csak mosolygott, én pedig kerestem a szavakat. – Te? Mikor… jöttél?
- Egy hete.
- Egy hete? Miért nem szóltál? De jó, hogy itt vagy! – tértem magamhoz.
- Akkor? Egy ölelést? – Ölelést akar? Hát hogyne! Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe. Magához szorított, én pedig határtalanul boldog voltam.
- Miért nem szóltál? – bontakoztam ki a karjaiból, és néztem rá kérdőn.
- Nem akartalak zavarni.
- Zavarni? Te? Ugyan miben?
- Hát csak… Szóval láttalak párszor a barátoddal.
- A barátommal? – lepődtem meg, de a következő pillanatban már le is esett, hogy miről beszélhet – Ó, Erik. Ő nem a barátom. Vagyis nem úgy, ahogy gondolod. Csak jó barátom.
- Akkor félre értettem. Úgy tűnt, hogy alakul köztetek valami.
Megállapítása nem állt messze a valóságtól. Valóban alakult valami, amit még magamnak sem mertem bevallani, de az a valami most megint elillant, mint a tavaszi szellő. Most, hogy Alex itt állt előttem újra szembesültem az érzéseimmel, amiket lassan egy éve elnyomtam magamban. Alaposan szemügyre vettem. Megváltozott. Felszedett néhány kilót, a haját levágatta, amit bántam ugyan, de ez is igencsak jól állt neki. Csak a szeme, ami nem változott. Az a tengerkék, mélyre ható szeme, amely magával ragadott, akár hányszor bele néztem. Ezzel a pár plusz kilóval pedig csak még sármosabb lett.
- Hát… nem tagadom, voltak pillanatok, de… szóval nem. - Csak vigyorgott kínomon, én pedig egyre zavartabb lettem. – Na, hagyjuk ezt a témát. Mesélj, mi történt veled mostanában?
- Elkészült a film, most szabin vagyok, aztán lesz egy telefonreklám forgatás.
- Nem unatkozol… Az jó!
- Hát nem. Ellátnak munkával. – nevetett.
- Magánélet? – próbáltam puhatolózni, mert nagyon izgatott az a hír, miszerint egy ismeretlen lány van a képben. – Ha nem vagyok indiszkrét. Egy időben egy lányról cikkeztek a lapok. - Szigorúan nézett rám.
- Megkaptad a levelem?
- Igen. De nem hagytad, hogy válaszoljak neked.
- Abban azt kértem tőled, hogy ne higgy el mindent, amit írtak rólam.
- De miért ne hinném el? Biztos vannak jelentkezők. Fiatal és független vagy, miért ne lenne igaz?
- Mert nem az! Vagyis… Nem úgy van, ahogy gondolod!
- De mit gondolok? És miért gondolnám? – erősen megfogta a karom, szinte fájt.
- Éda! Én...
- Te?
- Semmi! – engedett el hirtelen, én pedig értetlenül néztem rá. Mit akarhatott mondani, ami ennyire felzaklatta?
- Mondd el!
- Nem… most… - nézett körül. – Nem vagyunk egyedül!
- Összezavarsz és megijesztesz!
- Majd találkozunk! – mondta hirtelen, majd fülébe tette fülhallgatóját, és elfutott. Ott álltam az erdő közepén értetlenül, letaglózva. Soha nem láttam még ilyennek. Hirtelen zaklatottá vált, és olyan lett, mint aki menekül valami elől. Körülnéztem, de az erdőben nem láttam senkit rajtunk kívül. Talán túl tolakodó voltam, amikor megkérdeztem, hogy mi a helyzet a magánélettel? Igen, biztos ez volt a baj! Haragudtam magamra ezért, és eldöntöttem, hogy alkalom adtán rákérdezek erre. Ha lesz még alkalom…

                                                                               ***

Lélegzet visszafojtva bámultam a monitort. Az internetet böngészve akadtam rá egy bulvárhíreket közlő oldalon a fotóra, amely alatt a következő rövid cikk volt olvasható:

„ A híres színészt egy kisváros erdejében kapták lencsevégre egy fiatal lány társaságában. A képek szerint elég közel állhatnak egymáshoz. Lehetséges, hogy ő az a titokzatos lány, aki izgalomban tartja a közvéleményt? „

A képeken azok a pillanatok voltak láthatók, amikor a viszontlátás örömében Alex magához ölelt, és vidáman cseverésztünk. Abban a pillanatban rájöttem, hogy Alex ettől ijedhetett meg tegnap, ezért mondta, hogy nem vagyunk egyedül. Ő nagyon megijedt, amit nem értettem, én viszont örültem ennek, még ha az arcom nem is látszott a képeken. Alex viselkedése azonban titok maradt előttem, hiszen ha valaki, akkor ő már hozzá szokhatott a lesifotósok jelenlétéhez. Számtalan képet közöltek már róla, ami titokban készült, és az újságokban láthatta őket először.
Ezekkel a gondolatokkal indultam szokásos esti futásomra az erdőbe, és örömmel vártam az újabb találkozást Alex-el. Ám épp hogy beértem az erdőbe három fotóssal találtam szembe magam. Lelkesen kattogtatták gépeiket, és halmoztak el kérdéseikkel.
- Mióta tart a kapcsolatuk?
- Ma is találkoznak?
- Ez a találkáik titkos helye?
- Mik a terveik?
- Hol és mikor találkoztak először?
Az első meglepettség után úgy döntöttem, hogy egyetlen kérdésre sem válaszolok és legjobb lesz, ha eltűnök innen! De hová menjek? Haza nem akartam, mert akkor megtudják, hogy hol lakom, és akkor nem lenne tőlük nyugalmam többé, a boltban úgyszintén. Végül úgy döntöttem, hogy a szállóba megyek, ahol reményeim szerint megtalálom Alexet.
Futva tettem meg a távot, nyomomban az újságírókkal. Egyenesen Karola nénihez mentem, aki elárulta Alex szobaszámát. A fotósok egészen az ajtóig követtek.
Izgatottan kopogtam, mire feltárult az ajtó, amelyben az egyik testőr állt. Nem kérdezett, csak szélesebbre tárta az ajtót, hogy beléphessek, majd kisebb csattanással becsukta a fotósok előtt.
Alex már várt. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit, amitől még idegesebb lettem. Rosszat sejtettem. Néhány másodpercig elgondolkodva nézett rám, majd az asztalon lévő laptophoz lépett és felém fordította. A képernyőn az ominózus cikk volt a cikkel.
- Már láttam! – mondtam. Nem szólt semmit, csak kattintott párat a gépen, majd újra elém tolta.
- Ezt is? – A képen egy rózsacsokor volt, a másikon én amint felveszem és beviszem a házba.
- Ezt nem láttam! – lepődtem meg. Nem értettem az összefüggést. A kép alatt a cikk: „ A titokzatos lány, aki már nem is annyira titokzatos, minden este kap egy csodálatos csokrot egy titokzatos hódolótól. Hogy ez a titokzatos hódoló Baksa Alex, azt csak sejteni lehet. Az utóbbi napokban gyakran látni együtt őket, mesélte egy neve elhallgatását kérő szemtanú. A virágokat minden este egy nagy virágkereskedéssel foglalkozó cég autója szállítja a lány háza elé. Vajon valóban Baksa Alex küldi a virágokat?”
Meglepetten néztem Alexre.
- Te? – nagyot szusszanva rám nézett.
- Igen! – örömöm határtalan volt. Szerettem volna a nyakába ugrani, hogy boldogságomat tudtára adjam, de ő olyan távolságtartón állt előttem, hogy menten inamba szállt a bátorságom. – Csak örömöt akartam okozni neked, de ha elmondom, akkor oda az izgalom.
- El sem tudom mondani, hogy milyen boldoggá tettél! – könnyek szöktek a szemembe. – De ha tudom, hogy te küldöd őket akkor még boldogabb lettem volna. Köszönöm!
- Éda, én… - Hirtelen elhallgatott. Reméltem, hogy azt fogja mondani, amire oly rég óta vágytam már. - … elmegyek!
Nem erre számítottam!
- De visszajössz, ugye? – rettentem meg.
- Nem valószínű!
- De miért?
- Nem érted? Láttad, hogy mi folyik odakint?
- És?
- Nem tehetlek ki ennek! Meg kell állítanom őket! Meg kell érteniük, hogy nincs köztünk semmi! Csak bajba kevernélek! Soha nem lenne nyugalmad! Ezek követnének minden hová…
- Nincs köztünk semmi… - ismételtem sokkos állapotban – A rózsák, az együtt töltött órák, beszélgetések, a csók… semmi?
- Éda! Kérlek!
- Kérsz? – tértem magamhoz, a feszültség pedig kitört belőlem.  Igaza volt abban, hogy nincs köztünk úgymond semmi olyan dolog, de azért mégiscsak több volt, mint puszta barátság. Én legalábbis úgy éreztem, talán mert ő is azt éreztette velem a viselkedésével.  – Mire kérsz? Arra kérsz, hogy felejtsek el mindent? Felejtsem el, hogy közelebb kerültél hozzám, mint eddig bárki más? Tudod te, hogy mit kérsz tőlem? A barátságodat is felejtsem el?
- Éda! – Lépett egyet felém, de én kitértem előle.
- Hagyj! – kiáltottam, és az újságírók között utat törve rohantam a lépcső felé. Még hallottam, hogy Alex a firkászokhoz lép, és beszélni kezd, de már nem hallottam, hogy mit mond, mert zokogásban törtem ki amint kiléptem a szálló ajtaján.
Odakint már alkonyodott, én mégis a kedvenc sziklámhoz vettem az irányt. Zokogva másztam fel a kaptatón, azt sem láttam, hogy hová lépek. Azt sem bántam volna, ha megcsúszok és lezuhanok a mélybe, akkor legalább vége lett volna a szenvedéseimnek!
Órákig nyalogattam a sebeim, és igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy ennyi volt! Szavai a fülemben csengtek, hatalmas sebeket ejtve azon. Megértettem, és bár nehezemre esett, tudtam, hogy el kell fogadnom.
Odalent a város lassan elcsendesedett, a hold ezüst leplével fedte be a házakat, fényétől a tó vize szikrákat szórni látszott.
Órámra pillantottam, huszonhárom órát mutatott. Lassan indulnom kéne, gondoltam. Éppen felállni készültem, amikor neszt hallottam a kaptató felől. Megdermedtem a rémülettől. Talán az egyik újságíró jött utánam, hogy még itt is zaklasson a kérdéseivel. Rosszabb esetben egy dühöngő vadállat fog rám támadni, így oltva ki nyomorult életemet. Talán jobb is lenne, ha véget vetne kínjaimnak.
Újra hallottam a neszt, erre azonban már minden erőmet összeszedve felálltam, és az erdő felé fordultam. A sötétben semmit sem láttam, csak az egyre közeledő lépteket hallottam. Ahogy egyre közeledett már határozottan kivehető volt, hogy emberi léptek zavarják az éjszakai erdő csendjét, és az én idegeimet. Valaki közeledett felém. Tekintetemmel egy olyan fát vagy bokrot kezdtem keresni, ami elég terebélyes ahhoz, hogy elrejtsen közeledő támadóm elől. Ha szerencsém van, akkor észrevétlen maradhatok. Találtam is egy bokrot, ami elég magas volt, hogy eltakarjon, én mégis kiláthattam mögüle.
A hold fényénél tisztán láttam az alakot, amint kilépett a tisztásra. Egy pillanatra megállt, majd újra elindult arra, ahol addig ültem. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz. Minél közelebb mozgott, annál ismerősebbek lettek a mozdulatai.
- Éda! – kiáltotta el magát, én pedig felismertem Alex hangját. Egy másodpercre elöntött az öröm, hogy utánam jött, keres engem. Aztán újra dühös lettem, ami miatt nem akartam beszélni vele. Beljebb léptem a bokor mögé, de pechemre a lábam alatt megreccsent egy ágdarab.
- Éda?! – nézett felém, de én nem válaszoltam és nem mozdultam. Pár perc toporgás után leült pontosan oda, ahol előtte én ültem. Hosszasan nézte az alvó várost, majd megszólalt.
- Drága Éda! – sóhajtotta a nevemet – Hogyan mondhatnám el neked? Hogyan értethetném meg veled? Istenem segíts! Annyira szeretném, ha meghallgatna! – nézett az ég felé, majd elhallgatott. Tanácstalan voltam. Lelkem egy darabja szerette volna azt kiáltani, hogy itt vagyok és hallgatom minden szavad, a másik darabja viszont soha többé nem akart beszélni vele! Halkan pityeregtem a bokorban, de nem mozdultam. A büszkeségem nagyobb és erősebb volt annál, hogy megtegyem.
Fél óra csend után felállt, és elindult az erdő felé. Hallottam, hogy szipog. Tehát ő is sír, pont úgy, mint én. Még most sem lenne késő, még megállíthatnám, gondoltam, de mégsem tettem. Lassan eltűnt az erdőben, léptei egyre távolodtak tőlem.
Elengedtem!


                                                                    11. fejezet

- Megmondtam neked, igaz? – kezdte Lina az oktatást, de mint már oly sokszor, most sem voltam erre vevő.
- Lina! Elég!
- Olyan szekér után futsz, ami nem vesz fel! Vedd már észre!
- Észrevettem, képzeld. De azzal, hogy ezt állandóan az orrom alá dörgölöd, nem könnyíted meg az életem.
- Csak látom, hogy eltelt már fél év, és te még mindig szomorkodsz.
- Miből gondolod, hogy szomorkodom?
- Alig jársz el itthonról, csak a bolt és a lakásod között ingázol. Élet ez?
- Egy éve mentek el a szüleim, nem gondolod, hogy talán emiatt nincs kedvem…
- Nem gondolom!
- Egyébként sem mindig vagyok itthon, csak te nem tudsz róla.
- Akkor halljam, hová és kivel jársz el itthonról? – állt meg csípőre tett kézzel, és feszült érdeklődéssel meredt rám. Színt kellett vallanom, és persze utána elviselnem a szemrehányást, amivel majd illetni fog.
- El szoktunk menni Erikkel ide, oda.
- Erikkel?! És mégis hová?
- Moziba, étterembe, ilyesmi.
- És én erről miért nem tudok?
- Nem akartuk még nagydobra verni.
- Az oké, de még nekem sem?
- Jól van, na! Most már tudod, de hallgass a neved! – emeltem fenyegetőleg az orra elé a mutató ujjam. Szerettem volna, ha nem kerül mindenki tudomására, hogy két hónapja járogatni kezdtünk Erikkel. Igazán még én magam sem tudtam, hogy hányadán állok vele. Jókat szórakoztunk, beszélgettünk, és bohóckodtunk, de a csóknál tovább soha nem jutottunk. Időt kértem, Erik pedig nagyon türelmesnek és segítőkésznek bizonyult. Nem erőszakoskodott, és nem siettetett semmit. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat együtt.
- Na, ennek igazán örülök. Tényleg! – mosolygott barátnőm elégedetten, miközben újra visszaállt a pult mögé, hogy az éppen a boltba belépő vásárlókra fordítsa a figyelmét. Kuncoghatnékom támadt elégedett arcának látványától, de igyekeztem uralkodni magamon.
Jó döntésnek tartottam, hogy belementem az Erikkel való találkozgatásba. Igazán jól éreztem magam a társaságában, és összekötöttek minket a szüleim körüli történések. Ő volt mellettem végig, és fogta a kezem, támogatott.
Alex lassan feledésbe merült, nem tudtam neki megbocsájtani azt, amit az utolsó napon mondott. Nem haraggal, inkább mélységes fájdalommal töltött el annak a napnak az emléke. Erik segítségével viszont sikerült lassacskán túltennem magam rajta, és újra tudtam már mosolyogni, sőt nevetni is.
Miután a vevők elmentek, Lina újra rám összpontosította figyelmét.
- Akkor most már tudok rólatok, úgyhogy mi lenne, ha elkezdenétek visszatérni a társaságba?  Úgysem tudjátok sokáig titkolni. Ne feledd, ez egy kisváros. Csak egy arasznyival jobb, mint egy falu… - nevetett. – Úgyis kiderül.
Beláttam, hogy igaza volt, így az estét már újra a pubban töltöttük a haverokkal. Nem rejtettük véka alá, hogy együtt vagyunk, ezzel persze először alaposan megleptük a társaságot, majd amikor magukhoz tértek nagyon örültek nekünk. Gratuláltak Eriknek, hogy a hosszú várakozás után végre mégiscsak elnyerte a jutalmát. Ettől persze én nagyon zavarban voltam, hiszen alkoholisták szegény gyermekeként  nem tartottam magam egy főnyereménynek.
- Valami baj van? – kérdezte Erik, amikor kettesben maradtunk.
- Nincs, csak olyan furcsa ez az egész. Mindenki annyira örül nekünk.
- És ez miért baj? A barátaink. Természetes, hogy velünk örülnek.
- Igen, de én nem érzem magam hozzád valónak, és ez egy kicsit feszéjez.
- Nem lennél hozzám való? Miért is?
- Mert te egy kisváros „tulajdonosa” vagy, egzisztenciával a hátad mögött. Én meg…
- Te meg?
- Tudod nagyon jól, hogy mit akarok mondani. Ne hozz kellemetlen helyzetbe.
- Én? Te hozod magad ilyen helyzetbe ezekkel az aggályaiddal. Igenis hozzám való vagy, mert szeretlek! Ennyi elég, és pont. Nem szeretném meghallani még egyszer ezt a sztorit. A szüleid a múltad, te nem tehetsz arról, ami történt. Felálltál, és kialakítottál egy saját egzisztenciát. Van saját lakásod, boltod, ami jól megy, és mindezt saját erődből hoztad létre. Erős nő vagy, éppen ezért mellém való! Nem akarok erről többet beszélni, és hallani sem tőled! Megértetted? – Elszégyelltem magam, és a karjaiba bújtam. Jól esett az ölelése és a csókja, amely olyan forró volt, hogy szinte égette az ajkam. - Nagyon szeretlek Éda! – nézett le rám. Láttam a szemében a kíváncsiságot, amelybe egy pici félelem keveredett.
- Én is szeretlek, Erik! – mondtam ki azt, amire már oly régóta várt. Megkönnyebbült sóhajt küldött az ég felé, majd visszanézett rám.
- Milyen rég óta várok már erre. - A lelkem mélyén valami furcsa érzés kavargott. Amint kimondtam azt a néhány szót, átfutott rajtam a bizonytalanság érzése. Igazán úgy érzem, hogy szeretem, vagy megint csak belekergetem magunkat egy őrültségbe? Megint csak megijedtem, zavaromat pedig ő rögtön észrevette. Kérdőn nézett rám, de igyekeztem megnyugtatni azzal, hogy újabb csókra nyújtottam ajkam. – Menjünk haza!
Szerettem Erik lakását. Tágas, világos, és igazán pazarul volt berendezve. A hatalmas terek látványa mindig ámulatba ejtett, a konyha felszereltsége a legutolsó technikai vívmányokkal hívogatott, hogy birtokba vegye az ember.  De a hálószobát még nem láttam.
Belépve meglepődtem. Nem hittem, hogy ilyen vadítóan vörös selyem ágyneműben alszik minden este. Valahogy úgy éreztem, hogy készült a mai estére. Az éjjeli szekrényen, kristályvázában egy szál vörös rózsa várakozott arra, hogy Erik hozzá lépjen, és két ujja közé fogva elém álljon vele.
- Ez a tiéd!
- Köszönöm! – vettem el zavartan, egyik lábamról a másikra álltam zavaromban. A hangulatvilágításnál is láttam szemének csillogását. – Te készültél a ma estére? Honnan tudtad…
- Hogy ma igent mondasz? Láttam a szemedben. Éreztem az ajkadon. – végigsimított az arcomon, amitől végig futott rajtam a kellemes borzongás. – Gyönyörű vagy, Éda! Nagyon szeretlek!
A rózsát az ágyra tettem, és a nyaka köré fontam a karom. Vadul csapott le rám, ölelésében és csókjaiban benne volt az összes vágy, amit elfojtott eddig. Mohó volt, mintha attól tartana, hogy egy következő pillanatban újra eltűnök. Pillanatok leforgása alatt kerültünk az ágyba, ruháink villámsebességgel kerültek le rólunk.
Valóban nem érdekelt semmi, csak Erik! Az ölelése, csókjai és szerelme hálózták be az érzéseimet és gondolataimat! Igazán szerettem, és ez a megvilágosodás boldogsággal töltött el engem is, nem csak Eriket. Sohasem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, most mégis ezzel a ténnyel kellett szembesülnöm. Linának igaza volt: bármennyire is hadakoztam ellene, mégis megtörtént. Ez így lett elrendelve és pont. Ettől fogva már félhivatalosan is egy pár voltunk. Szabadidőnket legtöbbször kettesben töltöttük, néha azonban muszáj volt a barátainkkal is találkoznunk a pubban, mert bár nagyon örültek nekünk, néha azért megkaptuk, hogy velük már nem is foglalkozunk, csak bezárkózunk a négy fal közé, és nem foglalkozunk senkivel. Ebben igazuk volt, de mindenki ismeri az érzést, amikor tombol a szerelem, és mindent eltakar a lila köd. Szerettük együtt tölteni a szabadidőnket, volt, hogy csak otthon voltunk, hol nála, hol nálam, és bekuckóztunk a tv elé, vagy főzőcskéztünk, de megesett, hogy csak hallgattunk egymás karjában.
Nyugalomban teltek napjaink, sohasem gondoltam volna, hogy Erikkel még az életben ilyen összhangban leszünk.
                                                                             ***

Három hónap telt el így, mígnem egyik este éppen a híradót néztük, és én azt kívántam, bárcsak ne tettük volna.
Erik karjában feküdtem, szívem azonban hevesen kalapálni kezdett amint meghallottam a hírt…
Azt hittem elájulok, de igyekeztem rezzenéstelen arccal nézni a tévét, pedig legszívesebben felugrottam volna a megrázkódtatástól.
A hír Alexről szólt! Súlyos autóbalesetet szenvedett, és kritikus állapotban szállították kórházba, ahol mesterséges kómában tartják.  Torkomban a sírás gombóccá kezdett gyűlni, amitől köhöghetnékem támadt, de igyekeztem vissza tartani, ami miatt furcsa hörgés lett belőle. Erik felült, és a hátam kezdte veregetni.
- Jól vagy kicsim?
- Jól, persze, csak félre nyeltem. – hazudtam, majd felálltam, hogy a konyhába menjek. – Iszom egy kortyot, majd jobb lesz.
- Szólj, ha nem vagy jól! – nézett rám aggódva, de én csak azon voltam, hogy egyedül lehessek végre. Töltöttem egy pohár vizet és leroskadtam egy székre. Fejemben a gondolatok őrületes tempóban cikáztak, mit tegyek most? Szívem szerint rohantam volna Alexhez, amit én magam sem értettem. Az agyam tudta, hogy nem tehetek semmit, és egyébként is, miért kéne nekem lóhalálában oda rohannom? A szívem azonban mást mondott! Azt mondta, hogy látnom kell! Újra elöntött a szeretet iránta, pedig azt hittem, hogy ez már örökre eltűnt, köddé, semmivé lett. Most mégis úgy éreztem, hogy ott kell lennem, látnom kell. Zavarodott voltam, egyik pillanatban Erik karjába bújtam volna, a másikban azonnal rohantam volna Alex kórházi ágya mellé, hogy foghassam a kezét.
- Minden rendben? – jelent meg Erik az ajtóban. Igyekeztem higgadt maradni és egy halovány mosolyt rebbenteni felé.
- Igen, már jobban vagyok!
- Gyere, feküdjünk le! – nem ellenkeztem. Együttlétünk óta először esett meg, hogy éjjel visszautasítottam Erik közeledését. Nem voltam képes megtenni, mert tudtam, hogy nem lennék vele teljes odaadással. Azt hazudtam, hogy nem vagyok jól, ő pedig nem erőltette. Hamarosan álomba szenderült, de én hajnalig csak bámultam a plafont, és tervezgettem.
Tervezgettem, hogy hogyan tudnék elmenni úgy Alexhez, hogy senki ne tudja meg, és úgy hajnali négyre meg is született a megoldás…


                                                                      12. fejezet

- Elutaznék Zita nénihez, ha nem bánod. – Egy hetembe telt, mire ezzel az ötletemmel Erik elé mertem állni. Az egy hét alatt persze titokban bújtam a netet és a híradásokat Alexről, és örömmel értesültem, hogy már magáéhoz tért, és túl van az életveszélyen. Mégis, bár tudtam, hogy jobban van, látnom kellett a saját két szememmel.
- Ilyen hirtelen? Baj van?
- Nincs semmi baj, csak szeretném már látni. A szüleim… szóval az óta nem láttam, meglátogatnám, ha nem bánod.
- Ha vársz pár napot, akkor szabaddá teszem magam, és mehetünk együtt.
- Nem, nem kell! Ne csinálj ebből problémát…
- Problémát? Miről beszélsz? Szeretnék veled lenni, felfoghatnánk egy kirándulásnak…
- Inkább egyedül mennék! – jelentettem ki ingerülten, mire ő meglepődött.
- Rendben, ha ezt akarod…
- Jajj, meg ne haragudj már! – léptem hozzá, és átöleltem – Csak szeretnék kettesben lenni vele. Ígérem, igyekszem vissza. Egy nap az egész! Utána oda megyünk, ahová csak szeretnéd!
- Hát jó, de csak azért, mert így nézel rám! Boszorkány vagy! – mosolyogtam.
- Szeretlek Erik!
- Vigyázz magadra Éda!

                                                                                ***

A kórház előtt, mint ahogy számítottam is rá, újságírók hada várta a legfrissebb híreket Alexről. Mivel tudtam, hogy ez lesz, készültem az eseményre, és beszereztem egy jókora napszemüveget és egy szalmakalapot, ami jól takarta az arcom, így téve engem felismerhetetlenné. Könnyed léptekkel, de annál nehezebb és izgatottabb szívvel mentem át közöttük, mivel az egész bejárati ajtót elfoglalták. Az egyik fotós ismerősnek tűnt, aki talán csak megszokásból kattintott rólam egy fotót. Igyekeztem nem törődni vele, és rezzenéstelen arccal elmenni mellette.
Az osztályos nővérkét nem kis erőfeszítésembe telt meggyőznöm, hogy nem vagyok újságíró, ezért nyugodtan beengedhet a beteghez. El is sírtam magam, amitől meglágyult a szíve, és engedélyezett tíz percet, de egy perccel sem többet!
Halkan léptem be a kórterembe, igyekeztem zajtalanul közlekedni, nehogy felébresszem az alvó Alexet. Az ágyához léptem, és nyugodt arcát néztem. Még így, sebekkel tarkítottan is nagyon jóképűnek találtam. Csodálatos szőke haját a fején lévő kötés most eltakarta, vénájába még csöpögött az infúzió.
Elszorult szívvel néztem, a sírást már alig tudtam visszatartani. Eszembe jutott minden nap és óra, amit együtt töltöttünk. Azt hittem, hogy személyében igaz barátra leltem, és még ha szerelmes is voltam belé, igyekeztem ezt titkolni, és őrizni a barátságát, egészen addig a napig, amíg ki nem mondta azokat a szavakat. Akkor ellenségemmé fogadtam, most mégis itt állok a betegágyánál és reménykedem, hogy visszakapom még az én drága jó barátomat. Hosszú percek teltek el úgy, hogy igyekeztem minden vonását az elmémbe vésni. Most igazán jól meg tudtam nézni magamnak.
S ekkor rádöbbentem, hogy bár azt hittem, hogy elfelejtettem, még mindig szerettem. Hosszú hónapokig elnyomtam magamban az érzést, az emlékeket, de most, hogy újra a közelében vagyok, minden kezdődik újra. A felismeréstől egy könnycsepp gördült végig az arcomon, ami éppen a kézfején landolt. Talán az érintéstől vagy a jelenlétem érzékelésétől elkezdett fészkelődni és lassan ébredezni. Nem akartam, hogy tudja ott voltam, így amilyen gyorsan csak tudtam igyekeztem kifelé a kórteremből. Éppen kiléptem az ajtón, amikor meghallottam a hangját.
- Hölgyem! – megtorpantam, az ajtó már behajtódott mögöttem. Tanakodtam, hogy visszamenjek e, és felvállaljam magam, de elvetettem a gondolatot. Jobb lesz ez így! Ha most visszamegyek, akkor kezdődik minden elölről. Jobb, ha ez így marad. Megbizonyosodtam a hogyléte felől, és ennek elégnek kell lennie számomra. Ha most visszamennék, az csak felborítaná a lelki egyensúlyomat és nagy valószínűséggel az Erikkel való kapcsolatomat is.
Így hát vettem egy nagy levegőt, és elindultam a parkoló felé. A kocsiban már nem tudtam tartani magam és elgyengültem. Azt sem vettem észre, hogy a fotósok közül páram engem fényképeznek.
Ezzel a ténnyel már csak néhány nap múlva, otthon szembesültem, amikor Erik újsággal a kezében kérdőre vont. A képen a kocsiban lezajló jelenet volt látható, és hiába a kalap és szemüveg, Erik éles szemét nem lehetett becsapni.
A képet nézve hevesen zakatolt az agyam, hogy mit is hazudjak, de egyetlen épkézláb ötletem sem volt, így fel kellett vállalnom tettemet. Megrendülten néztem Erikre, ő pedig szigorúan, kérdésekkel teli szemekkel bámult rám.
- Látnom kellett, hogy jól van.
- Miért? – na, erre mit mondjak…
- Nem tudom.
- Ahham… - mondta elgondolkodva – Én nem tudom, hogy mi lesz holnap, vagy hogy éppen most mi történik a szomszédban. De azt tudom, hogy ha elmegyek valahová, miért megyek oda…
- Igazad van. Látni akartam, tudni, hogy van…
- Miért?
- Ne kérdezgesd már ezt! Nem tudom! Csak!
- Csak… Vele voltál tavaly az újságokban, igaz?
- Igen.
- Értem… ennek ellenére nem tudod, hogy miért… csak… világos… - letette az újságot az asztalra, és az előszoba felé indult.
- Erik! Hová mész?- kérdeztem, miközben ő a cipőjével bíbelődött.
- Haza!
- Kérlek, beszéljük meg!
- Mit? Van mit megbeszélnünk? – nézett rám összetörten – Hazudtál nekem! Nem is egyszer! Hiába kérdezlek, nem adsz értelmes választ! Nem tudom… csak… Ezek megfelelő válaszok szerinted? Hát nem azok! Haza megyek, és átgondolom a dolgokat! Ajánlom, hogy tedd ezt te is… Szia!
- Erik, kérlek!
Könyörgésemet már nem hallotta, vagy nem akarta hallani, mert becsapta maga mögött az ajtót, és hamarosan kocsijának motorzúgását hallottam csak, amint romboló sebességgel elhajt.
Úgy döntöttem, hogy néhány napig hagyom gondolkodni, és nem megyek a közelébe. Megvárom, amíg enyhül a vihar benne, aztán meglátjuk.
Én tudtam, hogy Eriket akarom egészen addig, amíg egy hónappal később a tónál újra bele nem futottam Alexbe…

                                                                       13. fejezet

Amint megláttam a tónál átkoztam magam, amiért pont arra futottam, de már nem volt mit tennem, mert észrevett, és örömmosoly terült szét az arcán. Én nem mosolyogtam őszintén, azonnal Erik jutott eszembe. Reméltem, hogy ez a találkozásunk nem jut a fülébe. Nem láttam senkit a tónál, meg már sötétedett is, így reméltem, hogy senki sem lát minket.
- Szia, Éda! Reméltem, hogy összefutunk.
- Szia! – igyekeztem hűvösnek mutatkozni, pedig a szívem hevesen kalapált a viszontlátástól, neki sajnos nem tudtam parancsolni.
- Nem örülsz nekem, úgy látom.
- Szó sincs erről, csak meglepődtem, hogy itt látlak. Nem szóltál, hogy jössz.
- Meglepetésnek szántam…
- Hát sikerült! Meglepődtem. - Ettől némileg elbizonytalanodott, de gyorsan összeszedte magát.
- Hogy vagy mostanában?
- Én jól vagyok, de te hogy vagy? Teljesen rendbe jöttél? – kérdőn nézett rám – Az újságban olvastam…
- Igen, az újságban… Igen, szerencsére rendbe jöttem. Jó az őrangyalom. A rajongók és látogatók szeretete visszahozott…
- Az fontos!
- Ott voltál te is, ugye?
- Ha ez számít, akkor sokat gondoltam rád.
- Tudom, hogy nem álom volt. Ott voltál.
- Gondolatban…
- Nem! A kórházban, az ágyamnál.
- Én? Nem… gondolatban…
- Éda! Láttalak, amikor kimentél a szobámból. Akkor még nem sejtettem, hogy te voltál az, de néhány nap múlva láttam az újságban egy cikket, egy képet a titokzatos lányról… Megismertelek, te voltál rajta.
Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem lett volna értelme tagadni, hiszen láttam rajta, hogy teljesen biztos a dolgában. Be kellett vallanom annak ellenére, hogy nem akartam bíztatni semmivel. Hűvösnek kellett maradnom vele, de nagyon nehezemre esett. Legbelül éreztem, hogy újra elveszek az oly régen táplált érzésben, ha nem vigyázok.
- Igen, ott voltam. Látni akartalak, tudni, hogy rendben vagy!
- Miért? – na, gondoltam, ő is kezdi a miért kérdéseket.
- Csak látni akartalak, mint barátot.
- Miért nem álltál meg, amikor szólítottalak?
- Nem hallottam…
- Hallottad. Megtorpantál, tehát hallottad.
- Nem akartam újabb bonyodalmakat. Újabb cikket és képet, de nem jött össze. Nem akartam hallani többé, hogy semmi közünk egymáshoz.
- Nagyon megbántottalak akkor…
- Igen, mi tagadás. De túl vagyunk rajta. Megértettem, hogy csak barátok lehetünk, nem mintha valaha is többet akartam volna ennél. – hazudtam, miközben úgy éreztem, hogy darabokra hullok.
- Hazudtam akkor! – Vallomásával alaposan meglepett. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig álltam a tekintetét.
- Már nem fontos. – jelentettem ki.
- Hadd magyarázzam meg.
- Minek?
- Mert nem tudom már magamban tartani, és nem is akarom. – mivel nem szóltam, belevágott mondandójába. – Amikor először megláttalak tudtam, hogy többé nem szabadulok tőled. Mint ahogy azt is tudtam, hogy soha nem tudnálak boldoggá tenni. Az én munkám egész embert igényel, állandó utazgatások, forgatások, alig van magánéletem. Nem akartalak boldogtalanná tenni azzal, hogy örökösen csak várj rám. A sajtó örökké követ, ebből ízelítőt is kaptál már. Nincs nyugalom, egyszerűen nem tudtam ebből szabadulni. Képesek a hálószobába is bepofátlankodni, ha egy szaftos cikket hozhatnak általa a szennylapjaikba! Nem akartalak ennek kitenni, ezért inkább megpróbáltalak ellökni magamtól.
- Ellöktél anélkül, hogy megkérdezted volna akarom-e…
- Igen, de rájöttem, hogy nem megy! Minden alkalommal, amikor eljöttem ide és veled tölthettem néhány napot vagy órát, mindig megnyugodtam. A te nyugalmad és őszinteséged rám ragadt, és olyankor mindig jól éreztem magam. Akkor szabad voltam. A baleset napján hozzád indultam. Akkor akartam neked mindezt elmondani, magamban ismételgettem mindazt, amit szerettem volna bevallani. Talán ezért váltam figyelmetlenné, és már nem értem ide…
- Ne kelts bennem lelkiismeret furdalást, kérlek!
- Nem állt szándékomban, csak szerettem volna, ha tudod. Aztán amikor megtudtam, hogy bent voltál nálam a kórházban tudtam, hogy az összes bunkóságom ellenére is fontos vagyok neked, hiszen eljöttél, még ha nem is álltál szóba velem.
- Igaz, valóban fontos vagy nekem, de ez már nem számít.
- Éda, kérlek! Adj egy esélyt!
- Már elkéstél. Beleszerettem valakibe, aki most nagyon haragszik rám miattad. Nem mondtam el neki, hogy meglátogatlak a kórházban, az újságokból tudta meg. Azóta nem áll szóba velem.
- Sajnálom, de bevallom, egy kicsi örülök is.  – hozzám lépett, én pedig nem tudom miért, de nem hátráltam. A tekintetében olvastam. Láttam, hogy mi fog történni, én pedig nem teszek ellene semmit. Hagyom, hogy megérintsen, és a számra hajoljon. A szerelem olyan forrón tört fel belőlem, hogy beleborzongtam. Amikor átölelt éreztem testének parfümmel permetezett illatát, melegét, amint magához húz. Éreztem az ízét, amint birtokba veszi a számat, hogy azzal a forró csókkal halmozzon el, amely lángba borítja a testem. Már nem gondoltam a sértettségre, az elhatározásomra, sőt Erikre sem. Csak Alex csókjának ízére, érintésére, amely arra késztetett, hogy karjaimat a nyaka köré fonjam, és még szorosabban simuljak hozzá. Folyamatosan egyetlen szó kavargott a fejemben: Végre! Végre! Végre! Sokat álmodoztam róla, hogy egyszer majd a karjaiban tart, de igazán soha nem hittem volna, hogy valóban megtörténik.
Alex csendesen átölelt, majd az arcomon megjelenő könnycseppeket látva halkan megszólalt.
- Mi a baj kedvesem? – Kibontakoztam az öleléséből, és az arcomat kezdtem törölgetni tenyeremmel, miközben zavartan rá néztem.
- Csak olyan régóta várok már erre a pillanatra.
- Én is, az első pillanattól fogva, ahogy megláttalak.
- Én sokkal régebb óta várok már…
- Régebb óta? – lepődött meg.
- Igen! Évek óta plátói szerelmet tápláltam irántad, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszel. S most, hogy itt vagy el sem hiszem.
- Hidd csak el.
- De most hogyan tovább? Te újra elmész, én pedig itt maradok, és megint csak várakozok?
- Valóban el kell mennem, de jönni fogok.
- Igen, jönni fogsz… és ha veled mennék?
- Azt nem lehet, nem szeretném, ha címlapra kerülnél.
- De miért? Mi van, ha én szeretnék címlapra kerülni? Mi van, ha vállalok mindent, amit a te életed felém sodor? Mi van, ha fel akarok vállalni mindent?
- Idővel nyilvánosságra hozzuk, de várj még egy kicsit.
- Két éve csak várok! Nem akarom tovább… - törtem ki zokogásban, mire ő tett egy lépést felém, azzal a szándékkal, hogy átölel, de én ellöktem a kezét és léptem egyet hátra. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ő volt az, akit mindig is akartam az életben, és ő az is, aki soha nem lesz az enyém. A feszültség olyan erővel tört fel belőlem, mint kuktából a gőz. Arcán láttam a meglepettséget, nem erre számított. – Meddig játszol még velem?
- Én nem…
- De! Jössz, mész, mint a távirat, én meg mindig csak mosolyogva várlak. Hónapokig nem adsz magadról életjelet, se egy levél, egy üzenet, semmi! Most fél év múlva idejössz, és azt mondod, hogy szeretsz engem, bár nem mondtad ki szó szerint, de gondolom azt akartad elhitetni velem! De miért engem szemeltél ki? Annyi szép nő van körülötted, miért engem butítasz és hitegetsz?
- Azt mondtad szeretsz…
- Azt mondtam, igen! Tudom mit mondtam! És úgy is van! Te viszont… te csak hitegetsz engem, de nekem ez így nem megy tovább! Vagy veled megyek, vagy itt maradok, és soha többé nem akarlak látni! Te döntesz!
- Éda! Kérlek, ne tedd ezt velem! Hiszen szeretsz, és én is…
- Te is…
- Eljövök érted, ígérem, csak el kell intéznem néhány dolgot…
- Ja, most változott a repertoár. Már van valami, amit el kell intézned… Menj el Alex, és soha többé ne gyere ide vissza! Már nincs, aki várjon…
Szótlanul meredt rám, én pedig határozottan elindultam a sötétben. Arcomat könnyeim áztatták, szívem majd megszakadt a fájdalomtól. Hát ennyi volt csak… ennyi járt, nem nézek vissza! Sokáig elhitettem magammal, hogy bár térben és időben távol vagyunk egymástól, lélekben mégis közel, de most minden álmom pipafüstté vált, és szétszállt a levegőben.
Nagy bánatomban nem vettem észre az alakot, aki az út szélén állt és engem nézett. Ijedtemben lassítani kezdtem, de amint megmozdult megismertem, Erik figyelt, ki tudja mióta már.
Nem szólt egy szót sem, csak kinyitotta a kocsi ajtaját, aminek addig támaszkodott, és intett, hogy üljek be. Szó nélkül engedelmeskedtem. Össze voltam törve, és szabadulni akartam erről a helyről. Még a kocsiból visszanéztem Alexre, akinek alakját a hold megvilágította. Mozdulatlanul állt a tó felé fordulva. Ekkor láttam utoljára.

                                                                                ***

- Hogy vagytok mostanában?- tette fel a kérdést barátnőm.
- Jól vagyunk! Erik nagyon megértő, és már számtalanszor bebizonyította, hogy szeret. Talán emiatt szerettem belé én is. Igazad volt akkor, amikor azt mondtad, hogy ő az, aki igazán értékel. Te kívülről sokkal jobban láttad. Talán ha jobban kinyitom a szemem, akkor én is még időben észreveszem.
- Pedig hányszor mondtam, hogy elkobozom a laptopodat! – nevetett.
Az emléktől még összeszorult a gyomrom, de már nem sírtam, Erik minden könnyemet felszárította. Azon az estén hazavitt, de nem jött be velem a házba. Azt mondta, hogy jobb, ha most átgondoljuk a dolgainkat, ahhoz viszont egyedül kell lennünk egy kicsit, de csak két napig bírta.
Akkor egy csokor virággal állított be, és bocsánatot kért a viselkedéséért. Belátta, hogy nem kellett volna úgy elrohannia, és akkor talán nem történik meg mindaz Alex és köztem. Akkor nem császkáltam volna egyedül, és nem futok bele a színészbe. Akkor beláttam én is, hogy mellette a helyem. Ő a biztos pont az életemben, ő az, aki mindig mellettem volt. Kitartása és szerelme olyan erős volt, hogy magával ragadott, és már nem akartam mással lenni, csak vele.
Még emlékszem, hogy mennyire ellenkeztem ellene anno. Soha nem gondoltam volna, hogy később mégis ő lesz az, akihez így fogok kötődni.
- Megkérte a kezem. - jelentettem be barátnőmnek, akinek kezében megállt a munka a hír hallatán.
- Komolyan? Ééés?
- Igent mondtam. – erre olyan ujjongásban tört ki, hogy az utcán sétálók mind befordultak a kirakat felé, kíváncsian lesve, hogy mi történik már megint. Barátnőm feltépte az ajtót és kikiáltotta a hírt, mint a falusi kisbíró. Az utcán állók is ujjongásban törtek ki, sokan a „na végre” szavakat skandálták.
Erre érkezett meg Erik, és rögtön rám nézett, miközben nevetve a fejét csóválta. Fogadta a gratulációkat, majd ott hagyta az ünneplő csapatot, és bejött a boltba. Mint mindig, most is öleléssel kezdte, majd egy forró csókkal tapasztotta be a számat, mire az egyre nagyobbá váló csoport újabb éljenzésben tört ki.
Igazi örömünnep lett a bejelentésből, majd két hónap múlva az egész város velünk ünnepelte az esküvőnket.
Boldog voltam! Alexet eltemettem a szívem egy titkos zugában, Eriket meg mindennél jobban szerettem, igazán boldoggá akartam tenni.
- Nagyon boldog vagyok! – mondta Erik, amikor végre felmásztunk a sziklám tetejére. A menyasszonyi ruhámban nehéz volt felkaptatni, de szerettem volna végre kettesben lenni vele, csak egy kicsit.
- Én is az vagyok! – simítottam meg az arcát. – Szeretlek Erik!
- Én is nagyon szeretlek, és boldoggá tesz a tudat, hogy végre a feleségem lettél! – Erre a mondatra Alex jutott eszembe, amikor pont ezen a helyen mondta azt nekem, hogy boldog lehet majd az a férfi, aki a magáénak tudhat majd engem. Örülök, hogy ebben legalább igaza lett.
- Én pedig örülök, hogy a sok hülyeségem és tiltakozásom ellenére mégis vártál rám, és hajlandó voltál betörni és elvenni. – erre harsányan felnevetett.
- Ígérem, vigyázni fogok rád, boldoggá teszlek, és mindig veled leszek!
- Szeretlek Erik, és ígérem, hogy én is mindig veled leszek!

                                                                            VÉGE


2 megjegyzés:

  1. Szia! Nagyon tetszik, érzékletesen írsz, szuper karakterek vannak benne:) először Alex lett volna a befutó?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen! Hát igen, Alex lett volna, Erik pedig nemtetszését fejezte volna ki, de kezükbe vették az irányítást, így egy teljesen más végkifejlet lett belőle. Érdekes tapasztalás volt számomra. :)

      Törlés