Translate

2015. augusztus 11., kedd

Csak egyszer... / romantikus novella



                                               
                                                                 
                                                                      ***1***

Csitri koromban, ha szerelmes lettem, az mindig első látásra történt. Megláttam a fiút és rám ereszkedett a lila köd. Viszont sohasem voltam oda sokáig egy fiúért sem, egy - két hét járás után hamar meguntam és szélnek eresztettem szegényt. Azt gondoltam, hogy ha megvan a kémia, akkor puff, és kész.
 Bokor Anna vagyok, és harmincöt éves koromig az anyámmal éltem. Ő persze nem bánta volna már, ha megállapodok, de én erre mindig kevés esélyt láttam. Napi szinten szekált ezzel, már párt is próbált találni nekem, de én mindig kudarcra ítéltem ezeket az akcióit. Nem azért, mert válogatós voltam, csak valahogy soha, egyik sem fogott meg igazán. Mert hát ugye, nincs meg az első látásra puff.
Álmaim hercege művelt, jóképű, intelligens, és a tenyerén hordoz majd. Mondom álmaim hercege, hisz igencsak kicsinek láttam az esélyét annak, hogy egy ilyen pasi pont rám vágyjon.
Bár sokak szerint szép vagyok, főleg a kék szemeimet tartják nagyon igézőnek, én nem vagyok elfogult magammal. Százhetvenöt centi magas vagyok és hetven kilo voltam akkoriban, azt hiszem, hogy ezzel sok mindent el is mondtam magamról… Hosszú, barna hajamat nem hordtam mindig fodrászhoz, az egyenes szálú, tépett fazont részesítettem előnyben, kényelmi okokból. Nem kellett mindig ondolálni csak megmostam és kész.
Nem hordtam divatos ruhákat, de azért nem kell azt hinni, hogy nagyanyám korabeli cuccokban jártam. Csak azért nem divatoztam, mert utáltam volna, ha minden sarkon ugyanaz a ruha jött volna velem szembe, mint amit éppen én is viseltem. Na meg anyagilag sem bírtam volna finanszírozni, de igazság szerint, szerintem nem is állt volna jól nekem a divat.
Barátaim nem igazán voltak, nem voltam egy nagyon nyitott típusú ember, de nem is hiányoztak! Jól meg voltam nélkülük, így legalább nem járt semmilyen kötelezettséggel. Nem kellett bulikba járnom, vagy csak úgy összejönni a csajokkal egy kis sütés-főzésre, az igazán nem az én világom!
Azt viszont már nagyon nem bántam volna, ha az anyám talált volna valakit maga mellé, és engem végre békén hagyott volna. Amióta az apám elment, ő sem bírta már a diktatúrát, én voltam műsoron szinte minden nap. Anyám nagyon fiatalos, ránézésre mutatós hölgyecske hatvan éves kora ellenére. Gesztenyebarna haja és szintén kék szeme igazán vonzóvá teszi, csak hát a modora… Azt nem mindenki tudja elviselni.
  Persze nem csak emiatt voltam napirenden, hanem mert sajna munkám sem volt akkoriban, és bevallom, nem is nagyon csipkedtem magam, hogy állást szerezzek. Jól elvoltam otthon a könyveimmel és az internettel, és azzal a kifogással, hogy egy titkárnő ma már nagyon nehezen talál munkát, hisz ömlesztve van velük a munkaerő piac. De persze az én édes jó anyukám ezt a problémát is megoldotta!
Egyik ismerőse által állást szerzett nekem egy helyi építési vállalatnál. Nem nagyon fűlött hozzá a fogam, de a békesség kedvéért elvállaltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez a döntés majd mennyire megváltoztatja az egész életemet…                                                            

                                              ***2***

 
Az első munkanapomra nagyon alaposan felkészültem! Előszedtem az összes régi iskolai tankönyvemet, és elkezdtem átmagolni az őskorban tanultakat. Semmit sem akartam a véletlenre bízni! Bár elsőre nem volt semmi kedvem az egészhez, azonban minél többet gondolkodtam a dolgon, annál jobban tetszett az ötlet. A végén már szinte hálás voltam anyámnak, hogy így intézte!
Kicsíptem magam, felraktam az ünnepi sminkemet, még a tűsarkúmat is előhúztam a szekrény aljából, és a bézs színű kiskosztümömben elindultam a cél felé. Most ezt így nagyon könnyen mondom, de akkor ugrált a gyomrom az idegességtől. Lábam meg-megbicsaklott a tűsarkúban, ami pechemre elkezdte törni is azt, tüdőm majd szétszakadt az izgalom miatti légszomjtól, ráadásul a kosztümben is feszélyezve éreztem magam, nem volt rajtam már… nem is tudom mióta!
Balszerencsémre a nyár derekán jártunk, így még a hőség is fokozta kínjaimat!
Ezekkel a gyötrelmes érzelmekkel felvértezve, fél órás séta után megérkeztem leendő munkahelyem színhelyére.
Nagyot sóhajtva léptem be a csinos kis épületbe, ahol egy teremtett lélek sem fogadott. Átfutott az agyamon, hogy most, itt az alkalom, hogy olajra lépjek, még nem késő! Na de akkor minek csíptem így ki magam? Elég lett volna sportcipő és farmer. Túl sok munkám volt már a kinézetemben, így inkább meggondoltam magam, és a maradás mellett döntöttem.
Kihasználva, hogy nem volt az előtérben senki, szemem körbefuttattam a helységen. Igazán jól nézett ki, azonnal elnyerte a tetszésemet! Jó lesz itt nekem!
A mogyorószínre festett falon egy hatalmas tükör díszelgett, biztos voltam benne, hogy nekem szerelték oda, hogy az utolsó tőrdöfés előtt még rendbe tudjam rakni a fizimiskámat! A padlót kávészínű járólap burkolta, amin úgy kongott léptem a tűsarkúban, mintha egy kriptában járnék. Nem is mertem nagyon mocorogni, nehogy észrevegyék, hogy már ott vagyok. Minél később, annál jobb!
Az ablak előtt, egy sarokban hatalmas pálma díszelgett, arról is csak egy jó búvóhely jutott az eszembe. Mellette hatalmas asztal, körülötte székekkel, rajta hatalmas, számomra ismeretlen virágcsokorral, amiről nem igazán lehetett eldönteni, hogy igazi-e vagy műanyag. Nem mertem közelebb lépni, hogy szemügyre vegyem attól félve, hogy a kriptalakók rögtön észrevesznek!
S velem szemben ott állt ő, leendő munkahelyem: az asztalom. Egyik végén a faxgép, másikon a számítógép, és középen a telefon. Most még elég üresen tátongott, de majd én szépen belakom!
Az asztal két oldala felől két ajtó nyílt, fogalmam sem volt, hogy hová. Az előtérből mindkét irányba rövidke folyosókat sejtettem, az egyik felől hangos kopogás hallatszott. Beletelt kis időmbe mire rájöttem, hogy az egyik kriptalakó közeledik. Ő is magas sarkút viselt, és épp olyan elegáns volt, mint én, bár kissé idősebb, kábé ötvenöt évesnek saccoltam. Mosolyogva jött felém, kezét nyújtva előre
- Üdvözlöm! Bizonyára ön jött az állásinterjúra!- fogtunk kezet - Kertész Ani vagyok, a továbbiakban én segítek önnek eligazodni.  Nem tegeződhetnénk? Itt így szoktuk!
- Köszönöm! Bokor Anna vagyok! - a hölgy közvetlenségétől izgatottságom kezdett oldódni.
- Talán menjünk be az irodába!- indult el előttem, mozgása határozott volt, festett szőke, rövid haja elegáns frizurává volt fésülve, öltözete makulátlan, szemüvege egy zsinóron a nyakában lógott.
Egy intéssel hellyel kínált, és ő is leült velem szemben.
- Most egy kicsit faggatózni fogok. Azért én, mert Igazgató úr tárgyaláson van, így rám bízta a felvételedet. - Csak egy pillantással jeleztem, hogy felőlem rendben van. – Hol dolgoztál legutóbb, van titkárnői tapasztalatod?
- Igen, van. Egy kis cégnél dolgoztam három évet titkárnőként.
- Mi volt a feladatod?
- Tárgyalási jegyzőkönyveket vezettem, telefonokat intéztem, szerződéseket készítettem elő, kezeltem a bejövő hívásokat, fogadtam az ügyfeleket…
- Akkor van tapasztalatod bőven!- szakított félbe, nem túl udvariasan – Az irodai eszközöket is tudod kezelni, feltételezem. Fax, nyomtató, internet?
- Természetesen!
- Akkor rendben is volnánk! Itt kell aláírnod a szerződést!- tolt elém egy előre kikészített papírost meg egy tollat. Nem mertem akadékoskodni, pedig nagyon szerettem volna elolvasni a szerződést, ezért inkább elkezdtem aláírni.
- El sem olvasod? És ha a halálos ítéleted lenne?
- Bízom benne, hogy nem az!- mosolyogtam, ő is. Mégsem akartam bizalmatlannak tűnni, ezért inkább gyorsan aláfirkantottam a papírokat.
Elégedetten álltam fel, hát ezen is túl vagyok. Ani elindult előttem, hogy végigvezessen az irodán, bemutatva azt, és a kollégákat. Bevezetett az alelnök irodájába és az igazgatóéba is. Ők most mindketten tárgyaláson voltak, így volt időm nézelődni. Megoldódott a rejtély is az asztalom két oldaláról nyíló ajtókkal kapcsolatban, ugyanis ez a két iroda nyílt onnan. Nagyon szem előtt leszek, gondoltam, nem mintha bármi törvénytelenségre készülnék, csak az esetleges bakijaimról elsőként fog értesülni az a két befolyásos ember, akiktől az állásom függ majd. Ez kissé nyugtalanított, és csak reménykedtem, hogy nem fogok sok hibát elkövetni.
Az igazgató irodája teljesen ámulatba ejtett. Azon felül, hogy hatalmas és világos volt, gyönyörűen faragott, vaskos bútorokkal volt berendezve, a bőr fotel és kanapé szinte csalogattak, hogy üljek le rájuk. A süppedős szőnyegre nem hogy rálépni, ránézni is alig mertem. A falakat fehérre festették, melyen központi szerepet kapott a cég logója. A főnök széke mögött kapott helyet a hatalmas országzászló, mellette szintén a településünk címerével ellátott zászló. Az egyik zömök, üveges szekrényben különféle kupák és érmek voltak bezsúfolva.
- Úgy látom, igazgatónk kiemelkedik valamiben. - jegyeztem meg.
- Igen. Fiatalabb korában úszott, sok versenyen nyert. - válaszolt Ani nagyon készségesen.
 Próbáltam kitalálni, hogy milyen ember lehet az igazgató?  Az íróasztalán uralkodó rendből arra következtettem, hogy nagyon precíz. Minden toll a tartójában, az akták szép sorban, egymásra rendezve várakoztak az asztalon. A bútorok stílusa alapján olyan ötvenöt-hatvan évesnek saccoltam.
Az alelnök irodájában viszont egy kisebb káosz fogadott. Az asztalokon, mert több is volt, mindenfelé papírok hevertek erős kuszaságban, nem is értettem, hogy hogyan talál itt meg bármit is az, aki itt dolgozik. Az iroda, bár az is szép világos volt, nem volt túl hangulatos. Semmi otthonosság nem volt benne, még egy virágot sem láttam sehol, pedig azt tudtam, hogy az alelnök egy fiatal hölgy. A berendezés sem árulkodott róla, egyszerű irodai bútorokkal volt telepakolva a szoba.
Ani talán megérezte döbbenetemet, mert mintha kérdeztem volna, úgy mondta:
- Sokszor nem is talál semmit… - nem válaszoltam, csak mosolyogtam egyet, ahogy ő is.
  Haladtunk tovább, ismét az egyik irodába vettük az irányt, ahol hárman ültek, mindenki egy-egy számítógép előtt. Léptünkre ránk emelték a tekintetüket, de arcukról semmit sem tudtam leolvasni. A szőke nő, akit Petrás Ibolyának hívtak, a kézfogás után rögtön vissza is ült az asztalához, és próbált nem tudomást venni rólam. A másik viszont, Dudás Panka, kedvesen kezet nyújtott, és jó reményeit fejezte ki az ittlétem felől. A harmadik egy igencsak jóképű pasi volt, szemem már beléptünkkor megakadt rajta. Tekintetemet fogva tartva nyúlt a kezemért, és üdvözölt.
- Szia! Tóth Csaba vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek! Érezd jól magad nálunk! – mosolygott.
- Sziasztok! Azon leszek, szerintem nem lesz gond. – néztem a szőke hölgyre, aki még mindig úgy tett, mintha ott sem lennék. Vagy talán azt gondolta, hogy ő nincs ott?
- Majd segítünk! – mondta Panka, akit most jobban szemügyre vettem. Húszas évei elején járhatott, és hát eléggé dekoratív kis hölgyecske volt, a legutolsó divatba öltözve. Barna szemei őszinteségről, és kedvességről árulkodtak. Éreztem, hogy vele jóban leszek, de a szőke hölgy felől kétségeim voltak. Csaba pedig, bevallom, nagyon megtetszett nekem. Tudom, hogy így az elején ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés. Kábé két fejjel magasabb volt nálam, és szerintem pár évvel fiatalabb is, de hát ugye, a kémia… Kék tekintetéből próbáltam kiolvasni, hogy ő mit érezhet velem kapcsolatban, és arra jutottam, hogy talán ő sem közömbös irányomban, hisz le sem vette rólam a tekintetét, amióta beléptem az irodába.
  Merengésemet Ani szavai szakították félbe, felajánlva, hogy talán haladjunk tovább. Még több irodába is bevezetett, mindenhol kedvesen fogadtak, főleg idősebb kolléganők. Már így az elején jókat beszélgettünk, úgy érezhettem, hogy befogadtak. Csak a szőke hölgy, azt hiszem, hogy őt még meg kell győznöm magam felől.
  Így mindent összevetve elmondhatom, hogy az első napot igencsak sikeresen zárhattam. Megnyugodva, boldog lélekkel tértem haza, és készültem a másnapi éles bevetésemre.
                                                                  
                                                  ***3***

 
Másnap már egy kicsit lazábban öltöztem, nem akartam nagyon feszengeni a nyári melegben, és persze megnéztem, hogy a többiek hogy vannak felöltözve, próbáltam hozzájuk igazodni.
  Elfoglaltam az asztalom, szépen berendezkedtem, és elkezdtem a napot. A délelőtt elég mozgalmasra sikeredett a telefon forgalmat tekintve, nem győztem kapcsolgatni. Munkámat segítette, hogy a telefonon minden gomb mellé oda volt írva az irodában dolgozó neve, így nem kellett sokat gondolkodnom, hogy ki hol van. Csak azt kellett megtanulnom, hogy ki mivel foglalkozik, és a szerint elosztanom a telefonálókat.
  Úgy délután kettő felé nyílt az ajtó, és egy nagyon jól öltözött nő, és egy férfi lépett be rajta. Azonnal talpra ugrottam, és illedelmesen köszöntöttem őket.
- Jó napot kívánok! Segíthetek? – A nő arcán meglepettséget láttam felvillanni, a férfi viszont nem szólt semmit, csak kezét nyújtva lépett hozzám.
- Üdvözöllek! Endrődi Árpád vagyok, az igazgató, a hölgy pedig az alelnök.
- Szia! Dr. Hevesi Almira vagyok. –nyújtott kezet a nő is. Olyan zavarba jöttem, hogy bemutatkozni is majdnem elfelejtettem. Nagy nehezen azért csak kinyögtem én is a nevem, és megköszöntem a lehetőséget, hogy itt lehetek. Az alelnök kisasszony nagyon csinos volt, harmincasnak tippeltem. Nádszál alakjára úgy simult a testhez álló ruha, mintha rá öntötték volna. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy egy ilyen nő, aki így ad a külsejére, hogyan lehet olyan trehány az irodáját tekintve.
Az igazgató viszont nagy meglepetés volt számomra. Elképzeléseimmel ellentétben egyáltalán nem egy öregember állt előttem! Másfél fejjel lehetett magasabb nálam, vakítóan kék szemeivel olyan szúrósan nézett, hogy zavarba jöttem tőle. Negyven körülinek saccoltam, egész lényéből áradt a méltóság. Bizalmáról biztosított, majd bement az irodába, és magára zárta az ajtót. Onnantól egészen négy óráig, amíg le nem járt a műszakom, csak a hangját hallottam a zárt ajtó mögül. Előző nap a többiek felkészítettek arra, hogy a vezér, ahogy ők hívták, később én is, elég mogorva ember. A munkáját nagyon jól végzi, de emberileg elég hűvös, néha már szinte megközelíthetetlen. Ezen agyaltam a délután hátralévő részében. Nagyon jó képű férfi, csinos is, amolyan álmaim hercege típus. Nagyon megfogott, még otthon is sokat járt a fejemben, álmodozni kezdtem róla, bár tudtam, hogy semmi esélyem. Az alelnök kisasszony is nagyon oda van érte, azt beszélik. Márpedig ha kettőnk közül kéne választania a vezérnek, hát biztos voltam benne, hogy nem én lennék a befutó. De olyan jól esett álmodoznom róla! Az első pillanatban, ahogy megláttam őt olyan érzésem volt, mintha a csodálatosan kék, hullámzó tengerbe merültem volna. Amikor a tekintetünk találkozott apró pillangók kezdtek repkedni a szívemben.                                                                 
           
                   
                                                 ***4***
Egyik reggel anyám ébresztett, nem éppen finoman kihúzta a függönyeimet, és felhívta a figyelmemet arra, hogy hamarosan elkések. Riadtan ugrottam ki az ágyból, és nyúltam a telefonom után, amit beállítottam reggeli ébresztőnek hat órára. Rápillantva haragra gerjedtem.
- Anya! Még csak fél hat van!
- El ne késs nekem!
- Nyolcra kell mennem, hatra állítottam az órát!
- Ne ordíts velem! Inkább készülődj! – Kedvem lett volna anyámat betuszkolni az ágynemű tartóba, és visszafeküdni, aludni! Ehelyett leroskadtam az ágyra, és arcomat kezembe temetve hitetlenkedtem, hogy ilyen létezik! – Készülődj már! - hallottam az újabb utasítást a konyha felől. Nagyot sóhajtva álltam fel, és adtam be a derekam, elkezdtem rendbe rakni magam.
  Kicsit korán értem be az irodába, de nem is bántam, mert anyám már elkezdett puhatolózni, hogy milyen a munka, de leginkább az érdekelte, hogy van-e említésre méltó férfi a környezetemben. Szándékosan nem meséltem neki Csabáról, aki egyre többször állt meg velem beszélgetni, és úgy meresztgette a szemeit, hogy mindig attól féltem, egyszer csak elhagyja a szemüregét, és hangos csattanással landol a kövön.
Ma sem volt ez másként, már az asztalomon ülve várt rám. Érkezésemre felpattant, és vigyorogva köszöntött. Nem mondom, hogy nem tetszett a gesztus, na meg Csaba is igencsak felkeltette a figyelmemet.
Jóképű volt, intelligens, és kedves. Olyan aranyos mosolya volt, hogy elolvadtam tőle, akár hányszor megvillantotta. S bár elfogadtam az első randevúra invitálást, valahogy mégsem tudtunk olyan közel kerülni egymáshoz, mint azt először gondoltam.
Nagyon jókat diskurálgattunk, megpróbált mindenben a kedvemre tenni, én pedig egyre jobban restelltem magam, amiért nem jött a nagy betűs szerelem. Jól éreztem magam vele, de valahogy… nem tudom megmagyarázni!
 Ellenben ha a vezér megjelent rögtön zavarba jöttem és elkezdtem úgy viselkedni, mint akinek egy parányi szürke állománya sincsen.
 Így volt ez ma is. Belépett az ajtón, és én rögtön talpra ugrottam, mint egy hülye, és vigyorogva köszöntöttem. Kicsit kérdőn nézett rám, egy pillanatra mintha gondolkodóba esett volna viselkedésemet illetően, aztán kimért arckifejezéssel bevonult az irodába. A fejemet fogva roskadtam vissza a székembe, és rohadtul zavarban voltam a saját viselkedésemtől. Eldöntöttem, hogy egy kicsit vissza fogom magam, mert úgy viselkedek, mint egy idióta.
A szívem a torkomba ugrott, amikor meghallottam a hangját.
- Anna! Bejönnél? – biztos voltam benne, hogy csak röhögni akar rajtam egy jót, ezért próbáltam hidegvérű maradni, és fapofával jelentem meg előtte. Ő nem nézett rám, úgy szólt hozzám. – Ezekből másolnál még két példányt? – megkönnyebbültem. Remegő lábakkal léptem felé, hogy elvegyem kezéből a papírokat, amiket felém nyújtott. Az ajtóból még vetettem hátra egy pillantást, ő is éppen azt tette felém. Egy halvány mosolyt küldtem felé, és elindultam, hogy teljesítsem a kérését.
Amikor visszaértem már hátradőlve ült a székében, és egyenesen rám nézett. Na, gondoltam, most jön az első vizsga.
- Köszönöm! – vette el a felé nyújtott iratokat. – Hogy érzed magad nálunk?
- Nagyon jól, köszönöm.
- Remélem, mindenkivel kijössz. – talán észrevette az értetlenséget az arcomon, mert rögtön magyarázkodni kezdett – Csak mert nem mindegyikünk könnyű ember.
- Nincs gondom senkivel. Úgy érzem, hogy mindenkivel megtalálom a hangot. Vagy valaki panaszt tett rám? – váltam gyanakvóvá.
- Nem, dehogy is! Csak kíváncsi voltam.
- Árpád! Ráérsz egy kicsit? – szólt Almira a szomszéd szobából. – Nem lepődtem meg. Akár hányszor beszélgettünk a vezérrel, vagy bárki beszélt vele, aki nőnemű, Almira kisasszony rögtön közbe avatkozott.
- Máris megyek! – állt fel a vezér, és szó nélkül hagyott hátra.
Örömittasan ültem vissza az asztalomhoz. Végre hajlandó volt szóba állni velem, még ha a kisasszony bele is rondított.
Nem kellett nagyon kagylóznom ahhoz, hogy halljam a vitát. Almira kisasszony kicsit emeltebb hangon vonta kérdőre a vezért.
- Mit kokettálsz vele?
- Csak érdeklődtem, hogy érzi magát nálunk.
- Mit érdekel? Ha nem jó neki, akkor mehet innen tovább!
- De jó neki. Az meg talán érdekelhet, hogy a dolgozók mit gondolnak a munkahelyükről, nem?
- De minek? Miért barátkozol vele? Ő csak egy titkárnő!
- Nem barátkozom… csak…
- Akkor ne beszélgess vele! Tegye a dolgát és ennyi!
- Nem ő jött hozzám beszélgetni, hanem én kérdeztem…
- Többet ne tedd! Tudja, hogy hol a helye! Nincs helye a köreinkben! Itt mi mind tanult emberek vagyunk, nem való közénk! Az a dolga, hogy az utasításainkat végre hajtsa, és kész!
- Teremtőm, Almira! Te és a társadalmi különbségeid! – a vezér hangja most már feszült volt, majd faképnél hagyta a kisasszonyt. Kijött az irodából, egy pillanatra rám nézett, szemében valami furcsa fény villant, de nem szólt, csak elindult egy másik iroda felé.
Megrendülve ültem a helyemen, a döbbenet olyan erővel lapított a székembe, hogy szinte már levegőt sem kaptam. Megszégyenültnek és megalázottnak éreztem magam. A műszakom hátra lévő részét úgy végeztem, mintha egy mázsás kő ült volna a mellemben. Senkivel nem volt kedvem beszélgetni, nem is mentem be egyik irodába sem, nehogy valaki megkérdezze, hogy mi bánt. Nagyon bántott, mert talán a titokzatossága vagy méltóságot sugalló viselkedése miatt, de fülig szerelmes lettem a vezérbe, de most ez a beszélgetés ráébresztett arra, hogy semmi esélyem nincs nála, hiszen ő egy több diplomás doktor, én meg csak egy titkárnő vagyok. Pedig amióta betettem ide a lábam, minden este róla álmodozom… Azt álmodom, hogy átölel és megcsókol. Hogy olyan tekintettel néz rám, amitől elkezdenek remegni a lábaim, és nem jutok szóhoz. Minden este! Ó magasságbeli! Csak egyszer…

                                           ***5*** 





Hat hónapja voltam már a cégnél, de minden pillanat szenvedés volt, amit a közelében kellett töltenem. Szinte már fizikai fájdalommá feszült bennem a vágyakozás és a keserűség. Soha nem beszélgetett velem sokat, vagy ha mégis az csak odavetett volt, de az ominózus Almira eset óta még kevesebbet állt meg velem dumcsizni.
 Rájöttem, hogy ő sem különb, mint a kedves alelnök kisasszony. Igenis számít neki a különbség, ami társadalmilag van közöttünk. Önmagam védelmében hát úgy döntöttem, hogy én is hűvösre veszem a figurát. Csak ritkán néztem rá, ha éppen megérkezett is csak egy felületes pillantást vetettem rá, s miután köszöntem, már fordultam is vissza a munkámhoz. Ez feltűnhetett neki, mert egy idő után mintha lassabban haladt volna át az előtéren azt várva, hogy én ránézek, de persze nem tettem. 
 Igazi kín volt, amikor behívott az irodába, hogy segítsek egy tervrajzot összeragasztani.
- Én már lemásoltam, csak valahogy össze kéne pászítanunk. Ehhez kéne a segítséged. – kezdte.
- Természetesen segítek. – mosolyogtam bájosan.
 Az irodájában lévő tárgyaló asztalnál dolgoztunk. Fölé hajolva olyan közel voltunk egymáshoz, hogy szinte éreztem a leheletét. Izgató volt, ahogy a tekintete végigsimított a bőrömön, teste melegét parázsnak érzékeltem. Ahogy a papírok felé hajolt, én lopva nézegettem, és elképzeltem, hogy milyen lehet az ölelése. Nagyon bizalmasnak éreztem a helyzetet, pláne amikor véletlenül össze – összeért a kezünk. Szinte éreztem, ahogy a szívemben bimbózó piros virág kinyílni készül, de én kénytelen vagyok letörni a legszebb szirmot, ami létezhet rajta.
 A munka végeztével a szemembe nézett.
- Ezer köszönet! Egyedül nem ment volna!
- Nagyon szívesen! – rebegtem izgatottan, zavartan. Ekkor megszólalt a telefon, aminek én most nagyon örültem. Azelőtt mérges lettem volna, hogy pont most, de már annyira feszengtem a helyzettől, hogy igazán hálás voltam a telefonálónak, amiért tudtán kívül kihúzott a csávából. Sietősre vettem a figurát, és otthagytam őt az iroda közepén.
  Hamarosan Csaba lepett meg, arcán az örökösen felém villogó mosolyával.
- Helló széplány! Mizu?
- Nem sok. Veled? – mosolyogtam én is, hisz ha rá néztem nem is tudtam mást tenni.
- Van már partnered a jövő heti bulira? – persze, hogy nem volt, hisz ez lesz az első, amin részt veszek. A hírek szerint mindig jó mulatság az éves vállalati csődület.
- Még nincs.
- Én megfelelnék?
- Hát persze! Szívesen! – kezdhettem azon gondolkodni, hogy mit is veszek majd fel az estélyre. Mint sok minden másban, ebben sem rendelkeztem túl nagy tapasztalattal. Csak azt tudtam, hogy nagyon jól akarok kinézni.
- Elmegyek érted, ha gondolod.
- Az nagyon jó lesz.
- Na, megyek, mielőtt a kisasszony rám szól. – nevetett az alelnök irodája felé sandítva. Ez volt az a mosolya, amit nagyon imádtam, ha végig futott az arcán. Magamban elnyomott mosolyomat Almira szakította félbe.
- Most elmegyek, és ma már nem jövök vissza. Ha keresnek tárgyaláson vagyok. – ölelte magához az aktáit, majd köszönés nélkül, hangos cipősarok koppanások közepette kilibbent az ajtón.
Nem tagadom, hogy megkönnyebbültem. Mindig sokkal jobb volt a hangulat, ha ő elhagyta az irodát. Nem is kellett sokat várnom, mintha lesben álltak volna, úgy jelentek meg a kollégák az előtérben.
- Elment végre? – kérdezte Panka.
- Mintha nem tudnátok… - nevettem, mire ők is hangosan kacagni kezdtek. Vették, hogy a hallgatózásukra céloztam.
- Ki kér kávét? – tette fel az ilyenkor szokásos kérdést Ibolya. Az az Ibolya, akitől az elején annyira tartottam. Kiderült róla, hogy egy nagyon jó humorú hölgy, aki egyik legnagyobb bizalmasom lett. Szóval elmondhatom, hogy meggyőztem magam felől. Mindenki feltette a kezét jelezvén, hogy elfogadná a sötét itókát.
Kis idő múlva csatlakozott hozzánk a vezér is, amitől az én gyomrom a torkomba ugrott. Próbáltam közömbösnek mutatkozni iránta, de azon vettem észre magam sokszor, hogy pislogómat rajta pihentetem.
Meglepődtem, hogy milyen közvetlen most mindenkivel. Nevetgél, és, csak hogy a kisasszony szavaival éljek, kokettál mindenkivel. Elmémbe véstem arcának élét, szájának csodálatos ívét, szemének őrjítő kékségét. Elmondhatom, hogy úgy szenvedtem, mint egy kivert kutya. Párszor rám nézett, mosolyogva, bele a szemembe, de sohasem olyan hosszan, hogy elbízhattam volna magam.
S nem is tettem. Tudtam, hogy hol a helyem, próbáltam ahhoz, és az elhatározásomhoz tartani magam.
Óvatosan, nem feltűnően próbáltam neki hátat fordítani, és elmélyült beszélgetést kezdeményezni Csabival.
Csak a hangos kacajokra fordultunk olykor oda, persze ő mindig pont olyankor nézett el másfelé.
- Ma már nem jön vissza a boszi, remélem! – lépett hozzánk Ibolya, felém nyújtva a kávét.
- Holnap jön. Ma lesz egy kis nyugalom. – nyugtattam meg.
- Nem jössz ki velem? Rágyújtanék.
- Menjünk. – Az év már december havában járt, így a kinti hőmérséklet nem esett olyan jól. Ibolya rágyújtott, majd jelentőségteljesen rám nézett.
- Kivel jössz a buliba?
- Csabi meghívott partnerének. – elgondolkodva bólintott egyet.
- Mi van? – lepődtem meg arckifejezésén.
- Szeret téged…
- Tudom.
- De te nem szereted őt…
- Dehogyis nem! Honnan veszed?
- Nem… nem úgy szereted… - észrevétele nagyon meglepett. Zavaromban a számon kiömlő párát kezdtem tanulmányozni, amint semmivé válik a hideg levegőben. – Ne idétlenkedj már! Most komolyan…
- Mit akarsz tudni? – néztem a szemébe egyenesen.
- Már tudom, amit kell…
- Na, ne beszélj itt nekem rejtvényekben. Miről van szó?
- Látom, hogy nem szereted úgy… mert a vezérbe vagy belebonyolódva!
- Mi van? – háborodtam fel, de lelkem sajogni kezdett, mintha egy régi sebet tépett volna fel. Persze egyértelmű volt, hogy tagadni fogok. – Ezt honnan veszed?
- Nem vagyok már mai tyúk… Van szemem!
- Akkor sürgősen keress fel egy szemészt, mert igencsak rosszul látsz azzal a két pislogóddal!
- Nincs az én látásomnak semmi baja.
- Hát pedig nagyon nem jól látsz!
- Csabi nagyon szeret téged! – na, ez is meglepett rendesen. Tudtam, hogy tetszem neki, de hogy szerelmes… az eszembe sem jutott. Most éreztem csak igazán, hogy mekkora bajban vagyok.
- Ezt ő mondta?
- Nem kellett mondania, láttam rajta már az első percben, amikor először rád nézett. De igen, mondta is.
 Gondolkodóba estem. Tulajdon képen nekem is nagyon tetszik Csabi, szerettem vele lenni, mindig felvidított, és tisztelettudó. De nem voltam szerelmes belé. Nem akartam bohócot csinálni belőle, de most már elindultam egy olyan úton, amiről nem tudom, hogyan fogok letérni úgy, hogy ne bántsam meg őt.
- Nagyon kedvelem őt! – nyögtem ki végül.
- Kedveled… ennyi.
- Nem fogom bántani, ha erre célzol…
- És a vezér?
- Jaj, hagyj már vele! – tettettem a haragot – Mennyi esélyem lenne nála, mit gondolsz?
- Láttunk már karón varjút…
- Én még nem!
- Szóval nincs semmi?
- Nincs! – jelentettem ki.
- Oké. Ha nincs hát nincs. – mosolygott. Tudtam, hogy nem hisz nekem, de hát miért is tenné? Ha az érzéseimet észrevette, akkor azt is látja, hogy hazudok, mint a vízfolyás!
- Fázom, menjünk be.
- Persze. Meneküljünk csak be… - nevetve, ujjamat felé szegezve kérdeztem:
- Befejezted? – ő kezeit maga elé emelve adta tudtomra, hogy megadta magát.
- Kilevegőztétek magatokat? – kérdezte a vezér – Kidumáltátok mindent?
- Persze főnök. Pasi ügyek, tudod… - nevetett Ibolya, felém sandítva.
- Ó, az örök női téma. –vigyorgott a vezér bárgyún. Meg tudtam volna fojtani Ibolyát, de ő már menekülőre is fogta, visszahúzódott az irodájába. Lassan a többiek is követték a példáját, így én is visszaültem az asztalomhoz, tudomást sem véve a vezérről, aki még mindig a pultomnál állt, de nem szólt. Mivel már kezdett feszéjezni a hallgatagsága és a felettem való ácsorgása, ránéztem.
- Esetleg segíthetek valamiben?
- Ó nem, csak azon gondolkodom, hogy talán lemaradtam valamiről?
- Hogy érted?
- Talán szerelem van a láthatáron? – ismét felvillant előttem a kép, amint Ibolyát fojtogatom.
- Nem, nincs szó ilyesmiről. – hazudtam a szemébe, s már nem is számoltam, hogy ez ma hányadik torzításom volt.
- A karácsonyi bulin ugye ott leszel?
- Természetesen. Ki nem hagynám! Miért?
- Csak meg akartam erősíteni, hogy neked is ott a helyed!
- Csaba lesz a kísérőm. – bevallom arra voltam kíváncsi, hogyan reagál a hírre, de nem láttam semmi feltűnőt az arcán. Persze mire is számítottam! Az ő társadalmi rangja nem engedi meg, hogy hozzám leereszkedjen.
- Ó, remek. Akkor ott találkozunk.
- Az még három nap…
- Ezen a héten már nem leszek. Ott találkozunk. – s kimért léptekkel távozott.

A hét hátra lévő napjait a bulira való készülődés töltötte ki. Soha nem voltam még ilyen helyen, így talán érthető, hogy nagyon jól akartam kinézni. Hosszú keresgélés után végre megtaláltam a nekem való ruhát. Anyám is csak ámult, amikor belebújtam. A fekete, intelligens szaténból készült ruha oltárian állt rajtam. Mély dekoltázsvarrása mentén gyémántszerű kövekkel volt kirakva, melyhez hasonló fülbevalókat és nyakláncot tettem fel.
- Gyönyörű vagy! – ámult anyám, tőle teljesen szokatlanul. Most nem bírált, valóban őszintének tűnt. – És a hajad?
- Majd csináltatok egy csinos kis kontyot. Arra gondoltam, hogy a fejem tetejéről indulna, és a vállamon futnának végig az ondolált tincsek. Fent hasonló tűvel fogatnám fel, mint a fülbevalók.
- Jó lesz! De áruld már el nekem, hogy ez az anyag mitől intelligens? – tette csípőre a kezét.
- Attól, hogy ha valahol meggyűrődik az anyag, akkor azt egy simítással helyre lehet hozni. – mondtam el azt, amit én is az eladó hölgytől tanultam.
Anya háromszor is körbe járt, de nem talált semmi kivetni valót a ruhámon, ezért biztos voltam abban, hogy jól választottam. Nagyon tetszett nekem is, amit a tükörben láttam. Mintha nem is én, hanem egy idegen, ám nagyon csinos nő nézett volna vissza rám. A ruha a mell alatti szűkítése miatt ügyesen takarta molettségemet, szinte már karcsúnak tűntem benne. Na persze amúgy sem voltam tehén, csak hát azért volt mit takargatnom.
 A buli estéjén Csabi jött értem. Amikor meglátott szinte elállt a lélegzete.
- Mennyei atyám! Gyönyörű vagy!
- Köszönöm! – mosolyogtam. Vidáman ültem be az autóba, már egyáltalán nem izgultam az este miatt. Biztosan tudtam, hogy a külsőmmel nem vallok szégyent.
Csabi folyamatosan engem bámult, már úgy kellett rá szólnom, hogy néha az útra is figyeljen, mert nem szeretnék ideje korán találkozni régen a boldog vadászmezőkre költözött elődeimmel.
Rövid autózás után végre megérkeztünk az étterembe, a buli színhelyére. Már a bejárat előtt is lehetett érezni a jó hangulatot. Bevallom, hogy meglepődtem. Halk, klasszikus zenére számítottam, kezükben pezsgős poharakkal sétálgató, és egymással kokettáló embereket képzeltem el. Ehelyett dübörgött a pop,  hipp hopp, techno és ki tudja még mi minden, mindenki nevetgélt, táncolt, szóval egy igazi, jó hangulatú buliba érkeztünk meg. Kicsit ellentmondásosnak éreztem az öltözékeket és a zenét, hangulatot, de azért ennek én nagyon örültem, mert utáltam volna feszengeni.
Szebbnél szebb ruhákba bújt minden hölgy, a férfiak öltönyben nyomultak.
Csabi büszkén, derekamat ölelve kísért be a terembe. Vigyorgott, mint a vad alma, szerintem elég mókásan viselkedett.
Az első, akibe bele botlottunk Almira volt. Látványosan nézett végig rajtam, szemében féltékenységet láttam villanni, pedig ő is igencsak pazarul nézett ki. Csodálatos alakjára úgy feszült a vörös szatén anyag, mintha csak rá lett volna festve. Haja egy nagy kontyban a feje tetejére lett tűzve, sminkje makulátlan volt.
- Na! Milyen csinos valaki… - mondta rosszmájúan.
- Gondoltam, adjuk meg a módját.
- Azért nem kellett volna ekkora adósságba verni magad…
- Nem is vertem. – erre már nem válaszolt, még egy cinikus tekintetet vetett rám, majd odébb sétált, és egy idősebb hölgyhöz csapódott.
 - Ne is törődj vele! – próbált Csabi vigasztalni.
- Úgy nézek ki, mint aki törődik? – nevettem – Ugyan már! Már ismerem. – kacsintottam egyet, mire Csabi arcon puszilt.
Ekkor vettem észre a vezért. A terem túloldalán állt, és egy csapat üzletembernek tűnő férfival beszélgetett. Fekete öltönyében nagyon jóvágású volt, a félhomályban csak szeme csillogását láttam, s meggyőződésem volt, hogy pont engem néz. Én pedig álltam a tekintetét. Flörtölni akartam vele, legalább ma este.
Csabi megtalálta egy csapat ismerősét, akik nekem ismeretlenek voltak ugyan, de hozzájuk csapódtam én is. Mégsem hagyhatom faképnél a kísérőmet. Meg hát amúgy sem nagyon ismertem itt senkit, így nem is nagyon volt más választásom.
De a félhomályon keresztül a vezért bámultam. Figyeltem gesztusait, mosolyát, és irigykedtem, hogy másokkal ennyire közvetlen. Csak egyszer lenne velem is ennyire barátságos.
Aztán persze megjelent mellette Almira, aki közvetlenségét fitogtatva a vezér hátára tette kezét, úgy állt mellette. Féltékeny voltam, amiért nem lehetek a helyében. Nem állhatok soha mellette, nem lehetek vele ennyire közvetlen… nem szerethetem nyíltan, felvállalva mindent! Erős fájdalom hasított a szívembe, amikor megláttam, hogy a vezér átöleli Almira vállát. Ő megkapta mindazt, ami nekem örökké csak álom marad…
Felindultságomban Csaba karja alá fúrtam magam, s most ő is ugyanúgy ölelt engem, mint a vezér Almirát. Azért sem hagytam, hogy ez az egész elrontsa a kedvem. Jól akartam érezni magam, és ez sikerült is. Annyit táncoltunk, hogy már attól féltem cipőtalp nélkül fogok hazamenni. Sok mindenkivel megismerkedtem, nagyon helyes emberekkel.
Hajnalodott már, mire azt éreztem, hogy levegőre van szükségem. Magamra borítottam a kabátom, és kimentem a teraszra friss levegőért. Csabi nem kísért ki, éppen vad táncot ropott a haverjaival, így egyedül dideregtem kint. Legalábbis azt hittem, amikor szemem sarkából mozgást észleltem az egyik sarokból. Rémülten kaptam oda a fejem, és már majdnem menekülőre fogtam, amikor felismertem a vezér sudár alakját a sötétben.
- Csak én vagyok!
- Jézusom! A frász hoztad rám! – kaptam mellemhez a kezem, amit ő követett a szemével, erre én zavartan összehúztam magamon a kabátot. – Mit csinálsz idekint?
- Gondolom, amit te. – mutatott felém a pezsgőspoharat tartó kezével.
- Levegőre volt szükségem. Már nagyon meleg van odabent. – magyaráztam.
- Igen… - nem tűnt túl boldognak.
- Valami baj van?
- Miért gondolod?
- Gondterheltnek tűnsz… - rám pillantott, kicsit elidőzött rajtam a tekintete, majd elnézett a város felé.
- Talán az vagyok… - erre nem tudtam mit mondani, és persze közöm sincs ahhoz, ami bántja. Úgy gondoltam a legjobb, amit tehetek, ha távol maradok tőle.
- Lassan bemegyek. Hűvös van. – indultam el.
- Ne menj még! – hangja úgy meglepett, hogy megtorpantam. Szigorú felszólítás csengett benne. – Úgy értem… beszélgessünk.
- Beszélgessünk? Úgy érted, velem akarsz beszélgetni?
- Mivel csak te vagy itt, gondolom igen. Veled szeretnék beszélgetni.
- De neked nem szabad velem… Úgy értem, ha nem munkáról van szó.
- Ezt ki mondta? – nézett rám kérdőn.
- Csak meghallottam a múltkor. S persze nem is szoktál beszélgetni velem, csak felületesen.
- Almira… - esett le neki a tantusz, amit szinte hallottam, ahogy koppan a kövön.
- Igen.
- Almira… - ismételte meg, amit nem tudtam hová tenni. Hirtelen rám nézett. -  Mit hallottál még?
- Eleget ahhoz, hogy tudjam hol a helyem.
- Én nem így gondolom.
- Mégsem szóltál egy szót sem. Nekem sem mondtál semmit, csak elmentél mellettem, mintha nem is rólam lett volna szó.
- Mit kellett volna tennem?
- Semmit! Te nem engedheted meg magadnak, hogy megvédj egy titkárnőt. Hisz csak egy titkárnő vagyok! -
  Ekkor jutott el az agyamig, hogy mit engedek meg magamnak! Emelt hangon vádolom a vezért, hogy nem védett meg! Mit képzelek magamról? rögtön visszavonulót fújtam. – Ne haragudj, túl messzire mentem.
- Almira szeret engem… - szomorúnak tűnt – Csak védeni akar…
- Védeni… Kitől? Tőlem? – nem válaszolt –Most bemegyek!
- Ne! Maradj még! Kérlek… - olyan esdeklőn nézett rám, hogy megesett rajta a szívem, így megálltam.
- Almira hamarosan keresni fog. Hisz szeret téged… - gondolkodtam el.
- Hadd keressen. – úgy tűnt, hogy ez tényleg nem izgatja most. Hosszú percekig csak álltunk, és néztük a város éjszakai fényeit. Ő törte meg a csendet. – Csinos vagy!
Ezzel úgy meglepett, hogy majdnem félre nyeltem a saját nyálamat, amitől hangosan köhögni voltam kénytelen. Ő hozzám ugrott, hogy hátba veregessen, ezzel segítvén megakadályozni fulladásos halálomat. Kicsit jobban is lettem.
- Köszönöm, hogy megmentettél! – ránéztem. Mellettem állt, keze még mindig a hátamon pihent, éppen, mint Almirának az előbb az övén. Léptem egyet hátra, de ő egy mozdulattal megállított.
- Ne menekülj még. – A szemébe néztem, de nem tudtam mit mondani. Soha nem voltunk még ilyen közel egymáshoz így érthető talán, hogy belém rekedt a levegő is, meg sem tudtam szólalni. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mit akar még tőlem. De ő nem szólt, csak a szemeimbe mélyesztette égszínkék tekintetét, én pedig csak álltam ott megkövülten, és próbáltam az elmémbe vésni az arcának minden vonását. Most csak mi ketten voltunk, és csak a miénk volt ez a pillanat, még ha nem is tudtam, hogy mi célt szolgál.
De ő megtörte a varázslatot azzal, hogy elengedett, és lépett egyet hátra. – Ne haragudj! – hebegte.
- Ugyan miért?
- Mert nem védtelek meg akkor.
- Oké, túl vagyunk rajta. Semmi gond. – S ekkor, mint egy nem várt vendég, felbukkant Almira az ajtóban.
- Hát itt vagy! – könnyebbült meg, amikor meglátta a vezért, de ahogy én is bekerültem a látómezejébe, arcáról lehervadt a mosoly. – Vele?
- Már éppen bemenni készültem. – indultam el, de ő elállta az utamat
- És miről beszélgettetek? Van közös témátok talán?
- Almira! Engedd bemenni, kérlek. – szólt a vezér. Elállt előlem, így amilyen gyorsan csak tudtam elsuhantam mellette, vissza Csaba karjaiba,akit nagy nehezen sikerült rávennem, hogy menjünk haza, így reggel hatra végre otthon voltam. Beálltam a zuhany alá, és próbáltam magam rendbe tenni nem csak külsőleg, de belsőleg is. Folyton azok a kék szemek néztek rám, bárhová is néztem, bármit is csináltam, nem tudtam szabadulni tőle. Olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem… hogy most… csak egyszer…

                                           ***6***
- Milyen volt a tegnapi estély? – kezdte anyám, miközben nekem egyetlen vágyam az volt, hogy ihassak végre egy jó erős feketét, ami majd valamennyi lelket önt belém. Már tizenegy óra volt, de én még mindig olyan fáradt voltam, mintha két napja egy szemhunyásnyit sem aludtam volna.
- Milyen estély? Inkább buli volt az!
- Hogyhogy?
- Semmi olyasmi, amit a filmeken látni. Nem volt halk klasszikus zene, pezsgőspoharakkal sétáló arisztokraták, gyémántba bugyolált grófnők.
- Azt azért gondoltam…
- Bulizene, rohadt jó hangulat, az volt.
- Ha jól értem, akkor jól érezted magad.
- Igen.
- De?
- Nincs de.
- Csaba?
- Mi van vele?
- Rendesen viselkedett?
- Anya! Nem a középkorban vagyunk! Ugyan hogy viselkedett volna? – mielőtt még letámadott volna, gyorsan megválaszoltam a kérdését. – Igen, rendes volt. Végig foglalkozott velem, és haza is hozott.
- Akkor jó. Szeret téged az a fiú. – úgy éreztem, hogy most jött el az idő. Nagyot sóhajtva felálltam, inkább a kávémat sem ittam mag. – Megyek, lezuhanyozom.
Nem volt kedvem anyám áradozását hallgatni Csabiról és arról, hogy mennyire szeret engem az a fiú. Tudtam én azt nélküle is. Féltem, hogy kikötünk majd az én érzéseimnél, és azt igazán nem volt kedvem elmondani neki, hogy nagyon kedvelem Csabit, de szerelemmel valaki mást szeretek. Ráadásul az a valaki a cég tulajdonosa, ahol dolgozom.
Beálltam a zuhany alá, és csak folyattam arcomra a vizet, amely lassan keveredni kezdett a könnyeimmel, melyeket Árpádért és Csabiért ejtettem. Bár nagyon kedveltem, mégis sajnáltam Csabit, amiért nem tudtam úgy szeretni, mint ahogy azt megérdemelte volna, mert valaki olyan foglalta a helyet a szívemben, aki talán meg sem érdemelte, s aki soha nem lehetett az enyém. Mégsem tudtam szabadulni tőle, arca, tekintete kísértett minden percben, gondolataim mindig nála kötöttek ki. Ezerszer elképzeltem, hogy milyen lehet az íze, a bőre, az illata. Szinte már semmi másra nem tudtam figyelni, és a hét végék még kínzóbbak voltak. Hiába fogadtam meg, hogy nem foglalkozom vele, mégis mindig vágytam a közelségét. Annyira az elmémbe véste már magát, hogy azt hittem kevés lesz az életem, hogy szabadulni tudjak tőle. Ez az érzés magával ránt a pusztító mélységébe, hogy aztán összetörten, meggyötörten vessen partra újra, s nevetve nézze végig őrült kínomat.
 Ekkor hoztam meg a döntést, amelyről tudtam jól, hogy nem helyes, de talán segíthet ezen túl lennem. Akkor még nem gondoltam, hogy ezzel mekkora fájdalmat okozhatok annak az embernek, aki igazán szeretett engem…

                                               ***7***



Az irodába beérve meglepetten vettem tudomásul, hogy Almira már bent van. Soha nem érkezett még meg kilenc óra előtt, ezért ez most az újdonság erejével hatott rám. Javában gépelt már az irodájában, és épp csak annyira nézett rám, míg oda lökött egy „ jó reggelt” – et.
Leültem az asztalomhoz, és rögtön észrevettem, hogy az irataim kissé össze lettek kuszálva. Na, nem nagyon, csak mivel én tudom, hogy hogyan hagytam ott előző héten, rögtön feltűnt. Letudtam annyival, hogy talán a takarítónő tologatta össze lelkes takarítása közben.
Kicsit rendet tettem, és elkezdtem a napi teendőim áttekintését.
A vezér kétszer, háromszor ment el mellettem, de a köszönésen kívül nem voltam nagyon alkalmas arra, hogy foglalkozzam vele. Persze ő sem szólt, csak éreztem a bőrömön perzselő tekintetét… legalábbis akár hányszor rám nézett úgy éreztem, hogy szinte égette a bőröm. De próbáltam tartani a fogadalmam, és nem törődni vele. Szerencsére Csabi kapóra jött. Megállt az asztalomnál, és lemosolygott rám.
- Hogy érezte magát az én szépségem a buliban? – kérdezte azzal az ellenállhatatlan mosolyával.
- Nagyon jól! – rebegtem szemérmeskedőn. El akartam bűvölni.
- Ennek igazán örülök.  – elővettem a legbájosabb és legvonzóbbnak gondolt mosolyomat, épphogy csak a szempilláimat nem rebegtettem. A terv bejött. Óvatosan körbenézett, majd hozzám lépett. Olyan közel, hogy szinte összeért az orrunk. – Nem megyünk ki dohányozni?
- Nem is dohányzunk… - suttogtam mosolyogva. Csak mosolygott és cinkosan az ajtó felé intett a fejével. Én is körbe néztem és osonni kezdtem utána.
Csabi nem vesztegette az időt, amint kiértünk a karjaiba fogott és először bátortalanul, majd amikor megbizonyosodott a felől, hogy nem ellenkezem, megcsókolt.
Ekkor nyílt az ajtó és lépett ki rajta a vezér. Egy pillanatra megtorpant, meglepetten nézett ránk.
- Ó, bocsánat… - hebegte. Zavartan engedtük el egymást, persze én rögtön az arcáról próbáltam olvasni. Láttam valamit a tekintetében, ahogy azt a szemembe mélyesztette. Meglepettség, majd csalódottság volt benne. Zavartan mosolyogtunk mi ketten, míg ő elgondolkodva indult az autójához, még egy pillantást vetett ránk, majd elhajtott.
- Ez ciki volt! - mosolygott Csabi.
- Egy kicsit. - Persze én nagyon örültem annak, hogy lebuktunk. Csak reméltem, hogy féltékenységet láttam villanni Árpád vezérünk szemében.
- Ez jelentheti azt, hogy mostantól a barátnőm vagy? – Nem voltam szerelmes, de vonzónak találtam Csabit, nagyon is. S persze felejteni akartam, és túl lenni a vezér iránt táplált érzelmeimen. Nagyon jól tudtam, hogy soha, semmi nem lehet köztünk, és ez csak egy örök remény maradna nekem, ami nem engedné, hogy éljem az életem, hogy tovább tudjak lépni, hogy boldog lehessek! Úgy éreztem, hogy Csaba az egyetlen menedékem most. Segíthet nekem túlélni, reményt adni, boldogságot. S ki tudja… egy napon még akár belé is szerethetek úgy, ahogy most Árpádot szeretem. Tisztában voltam vele, hogy most követem el életem legnagyobb hazugságát Csabával, és magammal szemben is! Vettem egy nagy levegőt, a szemébe néztem, és válaszoltam.
- Jelentheti…

                                           ***8***

Hamar híre ment, hogy egy párt alkotunk. Mindenkit meglepett, de senki sem ellenezte, kivéve az én drága Ibolya barátnőmet.
- Mondd csak, mit csinálsz? – lepett meg az étkezőben, amikor egy pohár teáért bementem. Kettesben voltunk.
- Teáznék… - Próbáltam terelni, noha tudtam jól, hogy mire céloz.
- Ne beszélj mellé! Tudod, miről van szó!
- Jól van, tudom.
- Ez most mire jó?
- Szeretem…
- Nem igaz! Anna! – sóhajtottam egy nagyot. Ekkor már persze én is tudtam, hogy nagy hibát követtem el, de nem akartam Csabit megbántani. Annyira lelkes volt, annyira szeretett engem, a tenyerén hordozott, leste minden kívánságomat, de sajnos mégsem szerettem belé úgy igazán. – Ne hazudj! Tudom, miért csinálod! -
Ibolya elég idős és okos volt ahhoz, hogy lássa rajtam az érzelmeimet, és nem utolsó sorban eléggé kiismert már. Nem szóltam. – Azt hiszed, hogy így majd elmúlik?
- Soha nem fog…
- Akkor ez mire jó? Nagyon meg fogod bántani Csabit!
- Tudom. Hiba volt.
- Nagy hiba! Egész nap csak azt hallgatjuk, hogy milyen csodálatos nő vagy, hogy mennyire szeret téged! Felfogod?
- Tudom! Hibáztam! De nagyon kedvelem őt…
- Kedveled… és ha megkéri a kezed? Akkor mit mondasz?
- Ugye nem…
- De! Az a terve…
- Istenem…
- Mondd meg neki az igazat. Ne bántsd meg. Csinálj valamit!
- Mit tegyek?
- Hamarabb kellett volna észnél lenned! Csak azért belemenni ebbe, mert a vezért szereted, és felejteni akartál, nagy hülyeség volt, már ne is haragudj!
- De én nem azért…
- Még mindig tagadod? Minek? Én látom, hogy hogyan nézel a főnökre, rád van írva! S tudod mit? Ő sem úgy néz rád, mint akármelyikünkre. – felkaptam a fejem.
- Mi van?
- Csak figyelj oda! Vedd észre, és csinálj valamit! – Miközben Ibolya elhagyta az étkezőt én visszafordultam a teám felé, hogy beízesítsem, miközben azon gondolkodtam, amit barátnőm mondott az imént. Eszembe jutottak a bulin történtek, és valami derengeni kezdett. Ahogy a vezér rám nézett akkor, ahogy megérintett, ahogy beszélt velem… Több volt akkor abban, mint főnök és beosztott társalgása. Ezt akkor nem vettem észre, de most…
- Szia! – Észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Nem lépett közelebb, csak állt az ajtóban.
- Szia! - Szívem hatalmasat dobbant, olyan érzés volt, mintha ki akarna szakadni a testemből. A vezér sudár alakja úgy magasodott az ajtókeretben, mintha egy Görög Isten szállt volna le a földre. Nem tudtam levenni róla a szemem. Kezemben megállt a kanál is. Tiszteletet parancsolón festett a fekete öltönyében. Zavartan vettem észre, hogy úgy bámulom, mint egy idétlen kiskamasz, aki először találkozik igazi férfival. Éreztem, hogy arcom elpirul, és kapkodni kezdem a levegőt.
- Jól vagy? – mosolygott, talán zavaromon.
- Miért ne lennék?
- Régen beszélgettünk…
- Miért? Szoktunk? – ez betalált, mert gondolkodóba ejtettem.
- Kerülsz mostanában…
- Nem kerüllek, hisz a közeledbe sem kerülhetek. – Bezárta maga mögött az ajtót, és lépett felém párat, míg már kellő közelségbe nem ért ahhoz, hogy ne tudjam kikerülni.
- Most itt vagyok. Elég közel? – Csak bámultam rá, szóhoz sem jutottam. Ibolya szavai csengtek a fülemben: „Még mindig tagadod? Minek? Én látom, hogy hogyan nézel a főnökre, rád van írva! S tudod mit? Ő sem úgy néz rád, mint akármelyikünkre.” Szívdobogásom egyre gyorsult, egyre kínzóbbá kezdett válni. Menekültem volna, de nem volt hová, sarokba lettem szorítva rendesen. El kellett tűrnöm, hogy kezdi széthasítani azt a biztonságot nyújtó, kiszámítható világot, amit én hosszú, nehéz munkával építettem magam köré, s hogy módszeresen feszegeti a sebezhetőségem határait.
- Mit akarsz? – Tényleg be voltam rezelve.
Még közelebb lépett, de nem szólt. Egyik kezét az arcomra tette, hüvelykujjával végig simított a számon. Elkezdtek remegni a lábaim, tudtam, hogy nem fogom megállítani. Olyan közel volt most hozzám, amiről eddig még álmodozni is alig mertem. Vakítóan kék szemeit az enyémbe mélyesztette, amitől olyan érzésem támadt, mintha látna mindent, ami most bennem zajlik.
- Ezt akarom! – Úgy csapott le a számra, mint szomjazó ember a vízre egy kimerítő sivatagi túra után. Elhagyott minden erőm, éreztem, ahogy izmai megfeszülnek az öltöny alatt, hogy fél karjával megtarthassa a súlyomat. Lassan, de szenvedélyesen csókolt, csókjai valódi lángok nélkül égették ajkamat.
Majd lassan elengedett, de a tekintetem fogva tartotta.
- Miért? – nyögtem, könnyeimmel küszködve.
- Kérdés ez? – mosolygott – Tetszel nekem. – Próbáltam lépni egyet hátra, de nem volt hová, így maradni kényszerültem.
- Erre most jöttél rá, vagy már sejted egy ideje? – Bevallom próbáltam cinikus lenni.
- A kezdetektől tetszel nekem.
- Akkor miért nem mondtad eddig?
- Nem volt rá alkalmam…
- Most komolyan… - kezdtem ideges lenni – Hányszor lett volna alkalmad! Hányszor voltunk kettesben, vagy olyan helyzetben, amikor senki sem hallhatott volna? Legutóbb a buliban…
Szándékosan számon kérőn viselkedtem, véget akartam vetni ennek a beszélgetésnek, ennek az egésznek, ami még el sem kezdődött. Ő értetlenül nézett rám, talán nem erre számított. Talán azt gondolta, hogy majd a csókjától megsemmisülten omlok a karjaiba.
- Nem értelek… - nyögte, miközben lépett egyet hátra, amitől én ki tudtam slisszolni mellette, ezáltal kiszabadulhattam a fogságából. – Azt hittem, hogy te is… a tekinteted azt mondta nekem…
- A tekintetem… Későn tanultál meg olvasni a tekintetemből. – mondtam, miközben visszafordultam a teám felé.
- Akkor miért csókoltál vissza? – Értetlenkedett. Na, ez volt az a kérdés, amire nem mondhattam el az igaz választ. Lázasan kattogott az agyam, hogy mit is mondhatnék erre, ami elfogadható. Ránéztem, és már mondtam is a következő hazugságot, amit kitaláltam.
- Csak kíváncsi voltam, hogy érzem - e még. De nem. – szívem akart megszakadni, hogy ezt kellett mondanom, s szavaim miatt látnom kellett a szemében villanó csalódottságot. Megkövülten állt a konyha közepén, én pedig határozottan megfogtam a poharam és elindultam kifelé. Torkomat sírás szorongatta, szívem tonnás súlyoktól nehezedett mellkasomban, a fájdalom gőzerővel kezdte szétfeszíteni teljes valómat. Szemeimet visszafojtott könnyek marták. Talán emiatt nem vettem észre az üvegajtón át, hogy valaki éppen kinyitni készül. Balszerencsémre Csabába futottam bele, aki kíváncsian nézett rám, majd a mögöttem, a konyha közepén kővé dermedt vezérre. Észrevette a szememben bujkáló könnyeimet.
- Valami baj van?
- Nincs semmi, miért lenne? – Próbáltam derűsnek látszani, pedig majd kettészakított a szomorúság.
- Könnyes a szemed. Sírtál?
- Nem, csak belement valami, próbáltam kiszedni. Kerestél?
- Nem, Almira mondta, hogy jöjjek be, mert hívattál. – Már megint az a boszorkány! Aztán megijedtem, vajon mit láthatott, amiért ideküldte Csabát? Akaratlanul is a vezérre néztem, akinek a szemében ugyanazt a riadalmat láttam, mint ami rajtam kezdett úrrá lenni.
- Csak egy teát akartam inni, gondoltam hátha kérsz te is. De már elkéstél. – Vágtam ki magunkat gyorsan.
- Nem baj, nem is kértem volna. Hadd nézzem, jól van a szemed? – fogta arcom két keze közé.
- Már rendben van, ne aggódj. – mosolyogtam kedvesen, mire Csabi ott, a vezér előtt megcsókolt. Bele sem mertem gondolni, hogy a vezér mit érezhet most, ha tényleg igaz volt a csókja, amivel meglepett az imént.
Zavartan bontakoztam ki Csabi kezei közül, és vettem az irányt vissza az asztalomhoz. Csabi még a konyhában maradt a vezérrel, s én csak abban bíztam, hogy a főnök titoktartó, és nem jár el a szája.
Összeomlottan vetettem magam a székembe, lelkemet ezernyi vihar dúlta. Szememet becsukva vártam az enyhülést, próbáltam megnyugodni. Ajkamat égette még a vezér csókja, újra és újra éreztem az ízét. Megkaptam hát, amire annyira vágytam, most mégsem tudtam örülni neki.
Fejemben és szívemben teljes zűrzavar uralkodott, és egyáltalán nem örültem, hogy a boszi hangját hallom.
- Anna! Gyere be! – kelletlenül, lelkemet szétszakító sóhajjal álltam fel a székemből, és indultam becses színe elé. Nem szóltam, csak megálltam előtte. Kimerültnek éreztem magam.
- Zárd be az ajtót! – parancsolta. Bezártam, majd visszaléptem elé és kérdőn néztem rá. Valahogy éreztem, hogy mi következik.
- Mi is a te beosztásod nálunk? – dőlt hátra a székében, karba fonta kezeit, és számon kérőn a szemembe nézett. Kezdtem ideges lenni.
- Titkárnő vagyok.
- Mi is a feladatod? – próbáltam higgadtnak tűnni, bár nagyon nehezemre esett.
- Mit szeretnél tőlem Almira?
- Csak annyit, hogy a munkáddal foglalkozz…
- Mert te úgy látod, hogy nem foglalkozom vele?
- A munkáddal nincs is semmi gond, de olyasmikkel is foglalkozol, amivel nem kéne.
- Mondd ki végre, hogy mire célzol!
- Tudod te nagyon is jól!
- Nem, nem tudom! – tettettem a hígagyút. Láttam, hogy kezd ő is kijönni a béketűrésből.
- Láttalak az előbb! – emelte meg a hangját.
- Mit láttál? – hergeltem tovább.
- Te most játszol velem? – felállt, és próbált felém magasodni, de mivel én majdnem egy fejjel magasabb voltam nála, nem nagyon sikerült neki.
- Nincs kedvem játszani, úgyhogy térjünk a lényegre! – nyomtam el egy halvány mosolyt.
- Azt akarom, hogy hagyd békén Árpádot!
- Mert ha nem?
- Ne játssz velem Anna, mert nagyon megjárhatod!
- Ühüm – a szeme már villámokat szórt, nem győztem kitérni előlük. – Mit fogsz tenni? - Már nagyon elegem volt ebből a nőből, szívem szerint bemostam volna neki egy akkorát, hogy senki ne tudja levenni róla! –Valamit nagyon félre láttál! – hazudtam ismét.
- Smároltatok!
- Ezért küldted oda Csabit, igaz? Hátha lebukunk. – csóváltam a fejem és mosolyogtam – Szánalmas vagy!
Pipacsvörössé vált fejjel vicsorgott rám, majd megpukkadt a méregtől, de engem ez most már nem érdekelt. Megfordultam, és elindultam kifelé.
- Ne kezdj velem Anna, azt ajánlom!
Vissza sem néztem, csak mentem kifelé. Az ajtóban belefutottam a vezérbe, aki kérdőn nézett rám.
- Mi baj van?
- Semmi! – löktem oda rá sem nézve. Nem kérdezett többet ő sem, bement Almira irodájába és magukra csukta az ajtót. Nem is bántam, nem voltam kíváncsi a beszélgetésükre, Almira hazugságaira a történtekről.
Nagyon elegem volt ebből a mai napból, semmi másra nem vágytam, csak hogy végre eljöjjön a munkaidőm vége, és hazamehessek a nyugalmat nyújtó kis szobácskámba.

Persze tudtam én, hogy a nyugalom csak hiú ábránd, ha anyám is a közelemben van. Rögtön olvas az arcomról, és persze rögtön kérdez is.
- Mi van? Idegesnek tűnsz.
- Csak fáradt vagyok. Lezuhanyozom. – indultam volna.
- Állj csak meg! Láttalak már fáradtnak, ne hazudj nekem!
- Anya ne! – fogtam könyörgőre.
- Csabival van gond? – Tulajdon képen azt is mondhattam volna, hogy igen. A gond az a nagy hazugság volt, amit elkövettem vele szemben. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezek után? Mihez kezdek, ha Almira elmondja neki a látottakat, ha be kell vallanom neki, hogy csak búfelejtőnek tartottam őt. Erről az egészről nem tudtam, hogy most hogyan tovább?
- Nincs gond, anya. – elindultam a fürdő felé, de anyám úgy rám tapadt, mint egy pióca, és csak mondta, mondta a magáét. Fogalmam sem volt már, hogy miről beszél, csak a menekülésen járt az agyam.
- Anya! Hagyd abba! Fáradt vagyok!
- Soha nem lehet veled beszélni!
- Mert te soha nem beszélgetsz, csak ordítozol meg osztod nekem az észt!
- Talán mert úgy látom, hogy rád fér!
- Az Istenért anya! Hagyj már!
- Mondd el! – Erre már nem tudtam mit mondani, hátat fordítottam neki, és eltűntem a fürdőszobában. Sokáig álltam a zuhany alatt, próbáltam alaposan lemosni magamról a mai nap szennyét, amit tulajdon képpen én vettem magamra. Ajkamat még mindig perzselte Árpád csókja, lelkemen hatalmas heget hagyott érintése. Mindemellett iszonyúan rettegtem attól, amit Almira mondott nekem. Ebből a nőből már mindent kinéztem, s komolyan kezdtem félni tőle. Ha a vérben forgó szemeire gondoltam kivert a hideg verejték.
Ha tehettem volna, holnap már be sem mentem volna dolgozni. Szabadultam volna Almira gyűlöletétől, a vezér iránt érzett szerelmemtől, és Csaba rajongásától is. Úgy éreztem, hogy megfulladok, összeroppanok már ezek alatt a terhek alatt.
De mivel ezt nem tehettem, és anyámat sem volt kedvem hallgatni egész délután, összeszedtem magam, és meglátogattam apámat. Ő legalább normális volt.
- Nyúzottnak látszol szépségem. – állapította meg, miközben kezembe adta a kávét, és leült mellém. - Anyád?
- Még ha csak ő lenne! Vele sem könnyű, állandóan szekál, tudni akar minden lépésemről.
- Tudom, ezt ismerem. – Apám tényleg ismerte. A válást is ezért kezdeményezte, mert nem bírta már az állandó ellenőrzéseket. Amikor fáradtan hazajött a munkából, anyám rögtön faggatni kezdte, hogy merre járt, mit csinált és kivel. S persze tette ezt amellett, hogy napjában többször is felhívta telefonon, nem érdekelte igazán, hogy apa éppen vezet, vagy tárgyal.  Tulajdon képen valahol megértettem őt, mert apa mindig sármos pasi volt, még most is az, pedig már hatvanöt éves. Apám halk szavú, nyugodt ember, de egy idő után elvesztette a türelmét, és megfenyegette anyát, hogy ha nem fogja vissza magát, akkor elválik. Anya nem fogta vissza magát, apa pedig állta a szavát, és két éve elvált tőle. – Most mivel nyaggat?
- Jaj, apa! Azt sem tudom, hol kezdjem. – Elsírtam magam. Ő közelebb húzódott hozzám, és átölelt.
- Mi baj van? - Két zokogás között próbáltam felvázolni, hogy milyen helyzetbe keveredtem. Ő türelmesen hallgatott, majd amikor befejeztem, és feldagadt szemekkel ránéztem, csak ennyit mondott – Hát jó nagy lekvárban vagy lányom!
Ez egy olyan megállapítás volt részéről, amit magamtól is tudtam. Jobb lett volna, ha meg mondja, mit csináljak. Persze tudtam, hogy ő nem fogja, mert ő nem olyan, mint anyám.
- És fogalmam sincs, hogy hogyan fogok ebből kimászni.
- Hát… két lehetőséged van. Vagy az eszedre hallgatsz, és elvágsz minden köteléket a főnököddel, vagy a szívedre, és akkor megerősíted azt.
- Hát ez nagy segítség, igazán. Eddig én is eljutottam.
- Mit vársz tőlem? Mondjam meg, hogy mit tegyél? Felnőtt vagy már, te tudod, mit érzel. Neked kell döntened.
- Arra gondoltam, hogy keresek egy új állást. Akkor elég távol kerülhetnék tőle…
- Tehát az eszedre hallgatsz…
- Jobb lenne úgy.
- Biztos?
- Nem bírom, apa! Minden nap látom, ott van a közelemben, de jóformán hozzá sem szólhatok, ráadásul néha ő is olyan furcsán viselkedik velem, mintha nem akarná, hogy bárki lássa, valami köze van hozzám. Pedig éreztem… éreztem az ölelésén, hogy… van valami… és akkor még ott van az a gonosz nőszemély! Félek tőle!
- Ugyan mit tehet ellened? Kirúgat? Ahhoz a nagyfőnök is kell!
- Néha olyan érzésem van, hogy ő is fél tőle…
- Azért csak nem…
- Nem tudom, de furcsán viselkedik…
- Ha úgy döntesz, segíthetek állás ügyben.
- Megjegyeztem, köszi, apa! – nyomtam egy puszit az arcára, majd felálltam. – Lassan indulok, későre jár.
- Miért nem maradsz itt éjszakára?
- Holnap dolgoznom kell. Minden holmim otthon van. – vettem fel a kabátom.
  Odakint hideg volt, mégis gyalog indultam haza, hisz csak két megállóra laktam apától. Gondoltam jót tesz egy kis séta, kiszellőztetem a fejem, átgondolom a dolgokat.
Az éjszaka megannyi apró csillaggal szórta tele az eget, a hold ezüst fényét szórta elém, talán utat akarván mutatni nekem. Nehéz szívvel, sajgó lélekkel lépdeltem az ezüstös úton, de nem találtam a helyes választ, a jó megoldást.

                                      ***9***

Hetekig tipródtam amiatt, hogy mit csináljak, miközben Csabinak megjátszottam magam! Nagyon sajnáltam szegényt, annyira igyekezett, hogy a kedvemben járjon, de érezte, hogy valami bánt. Ha rákérdezett én mindig kitérő választ adtam, ő ezt elfogadta minden alkalommal, nekem pedig lelkiismeret furdalásom volt miatta. Koszosnak, aljasnak éreztem magam, de még nem volt erőm elmondani az igazat neki. Na, nem a vezérről, hanem… nem volt erőm szakítani vele.
 A vezér… Úgy jött ment körülöttem, mintha ott sem lennék. Reggelente épp csak köszönt, ha valamilyen megbízása volt számomra, azt mindig a leghűvösebb modorában adta elő, miközben arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Persze ez nagyban megkönnyítette a dolgomat, még ha a szívem sajgott is.
Almira pedig… hát ő, ahogy csak tudta, megkeserítette az életemet. Mint máskor, most is csendes magányomban ücsörögtem a helyemen, és próbáltam a munkámra figyelni, amikor megszólított a tőle megszokott modorában.
- Anna! – nagyot sóhajtva, kelletlenül álltam elé. Persze ő megvárta, míg bemegyek hozzá, hogy aztán kiküldhessen újra, mintha nem tudta volna elmondani menetem közben, hogy mit akar. Szándékosan megalázott. – Hozd be a szerződéstervezetet, amit még a múlt héten kértem!
- Máris hozom! – próbáltam illedelmes, és főleg türelmes maradni. Visszamentem az asztalomhoz, és a fiókomba nyúltam a szerződésért… de nem találtam. Tisztán emlékeztem, hogy oda raktam, mégsem találtam ott. Betúrtam a papírok alá, de nem találtam! Gyomrom kezdett görcsbe húzódni… Idegesen húzgáltam ki a többi fiókot is, betúrtam asztalom minden polcára, minden irattartóban megnéztem, de sehol nem találtam!
- Hol van már az a papír!
- Máris viszem! Egy perc… - Elmentettem a gépemre is a dokumentumot, ezért gyorsan beléptem, hogy kinyomtassak egyet újra… de nem találtam a fájlt sem! Torkomban a gombóc sírássá gyűlt, gyomrom fájni kezdett a görcstől, kezem remegett már a várható következmények tudatától. Idegesen mentem be az irodába, felkészülve a rám boruló szutyokra. – Elnézést kérek, de nem találom.
- Nem találod? -  A boszi székében hátradőlve, elégedetten nézett rám. – Mi az, hogy nem találod?
- Nem tudom… Eltűnt a papír, és a fájl is a gépemről…
- Hogy tűnhet el?
- Én sem értem… - hebegtem, és az első könnycsepp kigördült az arcomra, bármennyire is próbáltam vissza tartani.
- Tudtam, hogy alkalmatlan vagy! – mosolygott.
- Mi történt? – lépett be ekkor a vezér. Meglepetten kapta vissza rám a tekintetét, amikor észrevette könnyeimet. – Miért sírsz?
- Mert rájött, hogy alkalmatlan egy egyszerű feladat elvégzésére. – tudatta kajánul a kisasszony.
- Miről van szó? – de mivel én nem válaszoltam, mert nem tudtam, csak a könnyeim nyelésére voltam alkalmas, Almirára nézett választ várva.
- Még a múlt héten kértem, hogy készítsen el egy szerződéstervezetet, de a mai napig nem kaptam meg! – mondta ezt olyan elbűvölő hangon, hogy kedvem lett volna bemosni neki egy hatalmasat!
- Megcsináltam csak… elveszett… - nyögtem.
- Szerintem meg sem csináltad! – gyanúsított meg Árpád előtt.
- Almira! Kérlek… - próbálta csitítani a vezér. Majd felém fordult, és vállamat átkarolva kikísért az asztalomhoz. – Mindjárt megnézzük, hogy a gépben megvan-e?
- Nem találom a fájlt sem. Pedig én megcsináltam!
- Nyugodj meg kérlek! – mondta, miközben leült a székembe és megfogta a kezem – Nyugodj meg! – Érintése gyengéd volt, bíztató. Szeme szeretetet sugárzott felém, mosoly bujkált benne, amely nyugtatólag hatott rám. Ekkor persze megjelent Almira, mire a vezér elengedte a kezem, de már késő volt, mert a kisasszony még éppen látta. Tudtam, hogy a halálomat kívánja. Szemei lángokat szórtak, melyek a húsomat perzselték, elevenen elégetve engem. Az arcán végigfutó gyűlölet rémisztő volt, emberen ilyet még nem láttam. – Nincs itt a fájl, sehol sem találom. – mondta a vezér hosszas kutakodás után. Én újra elbőgtem magam, és határozottan állítottam, hogy én megcsináltam.
- Semmi gond. Csináld meg újra. – mosolygott még mindig olyan édesen, hogy szívem szerint a nyakába ugrottam volna, és nem érdekelt volna az sem, ha Almira ott, abban a pillanatban megöl. Legalább véget vetett volna szenvedéseimnek!
- De nekem most kell! Határidős!
- Akkor miért nem kérted hamarabb! – fordult a vezér Almira felé, teljesen higgadtan – Tegnap, sőt tegnap előtt is tudtad, hogy határidős! Legközelebb figyelj oda jobban az időpontokra! Anna elég ügyes, máris megcsinálja újra, és küldheted is!
Ettől a kisasszony olyan ideges lett, hogy sarkon fordult és berohant a szobájába. Rendesen megsajnáltam a székét, olyan erővel vágta bele magát. Még egy darabig csapkodott, majd lassan elcsendesedett.
Leültem én is, és kissé megnyugodva hozzáláttam, hogy újra elkészítsem a szerződést. Rövid időn belül kész lettem vele, és letettem Almira asztalára.
Olyan mérges volt rám, hogy rám sem nézett, meg sem köszönte. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy odalökök egy „szívesen”- t, de meggondoltam magam, inkább nem élezem tovább a helyzetet.
- Anna gyere át! – szólt a vezér a szomszéd szobából. Szomorúan léptem be hozzá, nagyon elegem volt már a mai napból.
- Tessék? – álltam meg előtte. Nem szólt csak felállt, az ajtóhoz lépett és bezárta, kizárva így Almirát. Persze én nem voltam biztos abban, hogy így nem hall majd minket. Meggyőződésem volt, hogy az ajtóra tapad, úgy hegyezi a fülét.
- Jobban vagy? – kérdezte, miközben visszasétált az asztalához, de nem ült le. Nagy reményekkel álltam előtte.
- Igen, jobban. Megcsináltam újra.
- Tudtam, hogy megcsinálod, bíztam benned.
- Köszönöm! – Mosolyogtam. Jól esett, hogy bízik bennem. Megköszörülte a torkát, láttam, hogy zavarban van.
- Azóta nem beszéltünk… - kezdte.
- Nem…
- Nem is tudom, hogy mit mondjak…
- Semmit sem kell, lezártuk.
- Én nem… Mindegy! Sajnálom! – Sajnálja? Nem hittem a fülemnek! Sajnálja… Sajnálja, hogy átölelt, hogy csókolt, hogy szinte szerelmet vallott! Sajnálja… Megsemmisülten álltam előtte, abban a pillanatban talán a szívem is megszakadt egy pillanatra. Ezért sírtam át az éjszakát, ezért… sajnálja…
- Semmi baj! – Mondtam a szemébe, miközben a porból próbáltam összekanalazni magam. Ő nem szólt többet, én pedig elindultam kifelé, szememből már éppen kipottyanni készült az első könnycsepp, de balszerencsémre Csabiba futottam. Na, még ez is! Mintha nem lenne elég mára!
Könnyeimet látva azonnal hozzám ugrott.
- Mi van? Te sírsz? Mi baj? – ijedt meg.
- Semmi, csak elvesztettem egy iratot, és kikaptam érte. – Csak a fele igazságot mondtam el. – De megcsináltam újra. Csak megviselt egy kicsit. – Sandítottam vissza a nyitott ajtón át a vezérre, aki már leült, de a szemét rajtunk tartotta.
- Jól van édesem, most már nyugodj meg! – ölelt át. A vezér csak nézett ránk, arca nem árult el semmit érzéseiről. Talán tényleg nem gondolta komolyan a tegnapi esetet, csak játszani akart velem egy kicsit.
Ettől a gondolattól dühös lettem, és látványos módon beljebb fúrtam magam Csabi karjai közé. A vezér egy pillanatra mintha gondolkodóba esett volna, aztán ő is látványosan az iratai felé fordult. Többet nem nézett ránk. – Meló után elmegyünk valamerre?
- Nem sok kedvem van ma ilyesmihez. – Csak a szobámra vágytam, csendre és nyugalomra. – Inkább otthon maradnék, ha nem baj.
- Akkor otthon leszünk. Viszek filmet, meg valami rágcsikát, és mozizunk egyet. – Nem akartam megbántani azzal, hogy nem vágyom a társaságát, ezért szó nélkül beleegyeztem.
Végül is nem bántam meg. Jól esett hozzábújnom, jó volt, hogy nem voltam egyedül. S persze így még anyám is békén hagyott.
Magunkra zártuk az ajtót, bevackoltunk a kanapéra, és megnéztük a Szerelmünk lapjai című filmet. Én nagyokat bőgtem, ő meg lelkesen vigasztalgatott. Szóval… nagyon jól vigasztalt… egész éjjel...
                                           ***10***

A világ ébredezni kezdett, a fák tele szívták magukat friss levegővel, nyújtóztak egyet és leveleket bontottak. A naptányér egyre szélesebb mosollyal tekintett le ránk, felmelegítve szívünket, visszaadva az életbe vetett hitünket. A fecskék fejünk fölött örömtáncot jártak, és énekükkel fennhangon hirdették, hogy itt a tavasz!
Én is megújulni vágytam a természettel, legalábbis az életemet illetően. Ezért megpróbáltam felejteni, és csak Csabival foglalkozni. Csak rá összpontosítottam, és ez annyira jól sikerült, hogy már magam is elhittem, hogy belé szerettem. Olyan összhang volt már köztünk, mintha több éve ismertük volna egymást, pedig még egy éve sem volt, hogy először betettem a lábam az irodába.
A vezér… Hát mit mondjak, az óta az eset óta elég keveset beszéltünk, szinte csak munka ügyben.
Eltemettem őt a szívemben, megértettem, hogy soha nem lehet az enyém, mi soha nem lehetünk együtt.
Azt hittem, hogy túl vagyok már rajta, de ha megláttam őt Almirával, valahogy mindig belém hasított a fájdalom. Eszembe jutott a csókja, az íze, az erős karja, és a szívem megszakadni akart.
- Hol jársz már megint? – kérdezte barátnőm, amikor azon kapott, hogy Almira irodájába bámulok, ahol a vezérrel, fejüket összedugva diskuráltak. Észre sem vettek engem, annyira egymásba merültek.
- Csak elgondolkodtam. – hazudtam zavartan, majd leültem a helyemre.
- Én meg hívő vagyok.
- Olyan vagy, mint anyám! – mosolyogtam el magam.
- Te meg olyan hazudós vagy, hogy ha azt büntetnék, akkor te több évet töltenél rács mögött.
- Mi bajod van neked? Minden gondolatomat ellenőrizni akarod?
- Nem vagyok én a lelkiismereted! – nevetett.
- Akkor hagyj békén! Dolgoznék! – fordultam a gépem felé.
- Hű, de sürgős lett valami! – Most már tényleg idegesített.
- Befejeznéd?
- Mi baj lányok? – Lépett ki az ajtón a vezér.
- Semmi! – Vágtam oda olyan hangnemben, hogy én is meglepődtem magamon.
- Csak heccelődök Annával, de már itt sem vagyok! – Mentette a bőrét Ibolya. Gyáva! Itt hagy a vezérrel, mosakodjak én, holott nem is én kezdtem.
- Minden oké? – Fordult hozzám a vezér, miután barátnőm angolosan lelépett. Kék tekintetét megint az enyémbe mélyesztette, én pedig átkoztam a napot, amikor betettem ide a lábam. Akár hányszor rá kellett néznem, annyiszor vesztem el, haltam és semmisültem meg. Próbáltam higgadt maradni, de a szívem hevesen zakatolt mellkasomban, lányos zavaromat alig tudtam palástolni.
- Persze, csak csajos civakodás. Tudod, hogy imádjuk egymást.
- Rendben. – Közelebb jött hozzám, és suttogva kérdezte. – Nem innál egy kávét?
Tudtam, hogy Almira miatt suttogott, nem akarta, hogy meghallja. A gondolatok hatalmas sebességgel cikáztak a fejemben. Kérjek vagy ne? Aztán mégis igent mondtam, hiszen a főnökről van szó. Nem akartam rosszban lenni vele. Egy kávén igazán nem múlik semmi sem.
Követtem a konyhába, de az ajtót, amit ő magunkra zárt, én kinyitottam vissza. Miközben a kávét készítette elmosolyogta magát majd rám nézett.
- Félsz tőlem? – nyújtotta át a poharat.
- Nem! De nem szeretném, ha megint elragadnának az indulatok! – elismerem, férfi létére nagyon jó kávét készített. Már megint egy jó pont, amit a számlájára írhattam. Ez bosszantott. Nem igaz, hogy nincs semmi, ami kiábrándíthatna belőle.
- Nem fog, ne félj. – Még mindig mosolygott azzal az elbűvölő szájával. Olyankor attól féltem, hogy én fogom elragadtatni magam és leteperem. Persze uralkodtam magamon, és megpróbáltam közömbösnek látszani iránta.
- Az jó! Nagyon jó!
- Hogy vagy mostanában?
- Köszönöm jól. Tavasz van, élek! Kell ennél több? Te?
- Én is megvagyok. – Elgondolkodva iszogatta a kávéját. Most azért sem kérdezem meg, hogy mi baj. Felnézett rám, de nem szólt, én pedig álltam a tekintetét egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy mit csinálok. – Beszélnünk kéne…
- Mondd!
- Nem itt, nem most. – Már megint mibe akar belerántani?
- Mi lehet az, amiről itt nem beszélhetünk? Csak kettesben vagyunk.
- Találkozzunk valahol, és beszéljünk.
- Oké, de előtte kérj engedélyt Almirától. – Felálltam, letettem a csészém az asztalra, és indultam volna kifelé, de ő gyorsabb volt. Elém ugrott, bezárta az ajtót, és esdeklőn nézett rám.
- Kérlek!
- Ne csináld ezt! Megint le fogunk bukni. Engedj ki!
- Találkozzunk!
- Minek? Nincs miről beszélnünk!
- De van! Nekem van!
- Mondd el most!
- Itt nem lehet!
- Almira miatt…
- Miatta sem. Mondj igent. – Kezdtem nagyon kíváncsi lenni, hogy mi lehet ilyen fontos. Nagyot sóhajtottam és igent mondtam.
- Hát jó. De ajánlom, hogy valami fontos legyen!
- Hatkor a kiserdőnél.
- Az erdőnél? Miért olyan kihalt helyen?
- Csak gyere!
- Megijesztesz!
- Hatkor! – Ismételte meg, és kifordult az ajtón, szokásához híven megint faképnél hagyva engem.
Kíváncsi voltam, hogy mit akarhat tőlem, s bevallom, szerettem volna látni az irodán kívül is. Kíváncsi voltam, hogy magánemberként milyen?
 Nem késtem, mint ahogy ő sem, már várt rám. Meglepett, hogy mennyire tetszik nekem még így, farmerban és pólóban is. Most olyan egyszerű volt, mégis elbűvölő. Izgatottan álltam meg tőle egy méter távolságra. Szándékosan nem akartam közelebb menni hozzá, nehogy megint elragadtassa magát, én pedig ne tudjak ellenállni neki, még nagyobb slamasztikába keverve magam.
- Pedig azt hittem nem fogsz eljönni.
- Nagyon nehezen vettem rá magam. – Most legalább nem hazudtam, ebben a történetben talán először.
- Azért örülök, hogy itt vagy. – mosolygott, én pedig szenvedtem.
- Miért hívtál ide?
- Beszélnünk kell!
- Ezt már mondtad!
- Miért haragszol rám ennyire?
- Nem haragszom! – Istenem, hogyan mondhatnám el neki, hogy mennyire szeretem. Hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ő megszületett, és én megismerhettem az igaz szerelmet általa. Még ha ez a szerelem tönkre is tesz, agyongyötör, és elvenni készül a reményeimet, az életemet…
- Néha nem tudom eldönteni, hogy velem akarsz-e kemény lenni, vagy magaddal vagy az.
- Mire célzol?
- Olvasok a szemeidből, tudom, mi van benned… Ami bennem is…
- Ne beszélj itt nekem rébuszokban! Miért hívtál ide?
- Végül is te miért jöttél el? – Istenem, hogyan mondhatnám el? – Mert idehívott a főnököm!
- Nem hiszek neked!
- Nem is kell hinned! Mondd el, mit akarsz, aztán menjünk dolgunkra mindketten!
- Szeretlek! – mondta ezt olyan természetes egyszerűséggel, hogy megállni tűnt a szívem meglepettségemben. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg azt mondta, amit én hallani véltem.
- Tessék?
- Szeretlek! – ismételte meg lassan, jól hallhatóan. Lefagytam. Most mit tegyek? Ugorjak a nyakába és valljam meg, hogy én is szeretem őt, mindennél jobban? Kérjem, hogy kapjon az ölébe, és vigyen el innen amilyen messzire csak lehet? Hogy szeressen ő is mindennél jobban? Nem tehettem. Tartanom kellett magam az elhatározásomhoz, hisz én még mindig csak egy titkárnő vagyok…
- Na, ne! – indultam visszafelé, nem akartam még jobban bele merülni ebbe a beszélgetésbe, de ő egy ugrással mellettem termett, és elkapta a karomat, úgy rántott maga felé.
- Ne menj el!
- Engedj! – rántottam ki a karom a fogságából, és fordultam vele szembe. – Mit akarsz tőlem?
- Hogy szeress te is engem! – Most kéne megvallanom…
- Nem!
- Hazudsz! – újra elkapott és maga felé rántott. Két kezével úgy tartott, hogy moccanni sem tudtam. Kék szemei fogságban tartották tekintetem, nem tudtam másfelé nézni, teljesen elvesztem e kék tengerben. – Tudom, hogy szeretsz engem! - Elsírtam magam, nem tudtam tartani tovább! Hát ennyit a nagy fogadalmakról… - Tudtam! Gyere ide!- húzott magához gyengéden, és én már nem harcoltam, feladtam. Úgy zokogtam a mellére simulva, mint egy óvódás gyermek, akit társai bántottak a játszótéren, és édesanyja vigasztalására vágyik. – Ne sírj! Nézz rám!
Újra belenéztem a kék tengerbe, s ekkor elvesztem teljesen. Fájt már, annyira vágytam a csókját, az ízét, s ő nem kínzott tovább. Megfordult velem a világ, lélegzetem kihagyott. Mennyire vágytam már rá, az érintésére… a szívére…
Arra a szívre vágytam oly nagyon, amelyről a lelkem mélyén tudtam jól, hogy talán sohasem lehet az enyém egészen. Tudtam már akkor, amikor kibontakoztam az öleléséből.
- S most hogyan tovább? – kérdeztem.
- Csak egy kis idő kell még, és nyilvánosságra hozhatjuk.
- Mire kell idő?
- Helyre kell tennünk még néhány dolgot…
- Értem… - Almirára és Csabira gondolt, tudtam jól. – Kérdezhetek valamit?
- Bármit!
- Van valami közted és Almira között? – Erre elengedett, lépett egyet hátra, kezeit a zsebébe mélyesztette, úgy nézett le a cipőjére. Nagyot sóhajtott, mintha mázsás súly nyomná a mellét.
- Almira nehéz eset, és hosszú történet.
- Ráérek, hosszú az éjszaka. – Mosolyogtam, mert nem akartam még nehezebb helyzetbe hozni. Láttam, hogy kínlódik.
- Almira gyermekkori barátom, már általánosban is osztálytársak voltunk. Aztán követett a gimibe, majd a fősulira is. Mindig gyengéd érzelmeket táplált irántam, és egyszer egy gyenge pillanatomban… szóval lefeküdtünk. Egyszer történt meg, és másnap meg is beszéltük, hogy ennyi. Úgy is látszott, hogy megértette és elfogadta, de azóta úgy érzem, hogy ő azt gondolja, még mindig lehet valami köztünk. Aztán amikor a céget alapítottam ő is beszállt a tőkéjével. Így most kettőnkké az üzlet.
- Beszélj vele.
- Többször tettem már, de ő kitartó. Azt mondja, hogy kivárja, amíg én is akarom.
- Akkor már értem…
- Féltékeny rád, mert látja rajtam, mennyire oda vagyok érted. – Magához húzott. – Megtesz mindent, hogy távol tartson tőled.
- Akkor most mi lesz?
- Egy kis türelmet kérek tőled, csak amíg megértetem vele.
- Akkor továbbra is úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi?
- Megteszed?
- Egy éve szenvedek már! Mi ez a kis idő…
- Megoldom minél hamarabb.
- Hogy fogom kibírni? Már tudom milyen, ha a karjaidban tartasz, és örökké arra fogok vágyni. Hogy nem érhetek hozzád, nem szólhatok…
- Türelem szerelmem. Ráadásul ott van még Csaba is. – Róla teljesen megfeledkeztem most.
- Igen. A szívébe fogom döfni a tőrt.
- Biztosan.
- Feleségül akar venni. – Vezérem arcán egy felhőt láttam végigvonulni. Riadtan nézett rám.
- És te?
- Még nem adtam választ. Hogyan adhattam volna, amikor mást szeretek! – A szemébe néztem.
- Miért vagy vele? – Most meg kell vallanom minden bűnömet.
- Mert tudtam tovább elviselni a közelségedet. Azt gondoltam, hogy így talán könnyebb lesz. De csak még bonyolultabb lett az egész. – Még szorosabban ölelt magához.
- Én hülye!
- Meg kell oldanom ezt, nem vagyok képes tovább csinálni. Elegem van a hazugságokból!
- Megoldjuk, együtt megoldjuk!
Sokáig álltunk még az erdő szélén ölelkezve. El sem hittem, hogy ez igazán megtörténik. Minden pillanatban azt vártam, hogy majd szemembe süt a nap, felébredek és rájövök, hogy csak egy szép álom volt az egész, és csak a vágyaim űznek velem csalafinta játékot. Szemem behunyva élveztem a simogatását az arcomon, csókjai ízét, teste melegét. Nem akartam felébredni! Ha ez álom, akkor én örökké ebben az álomban akarok maradni!

                                        ***11***


Lázasan dolgozott az agyam azon, hogy hogyan tálaljam Csabinak a szakítás tényét. Hetekig rágtam magam rajta, de soha nem volt bátorságom előhozakodni vele. Tudtam, hogy nagyon meg fogom bántani, ezért valahogy mindig halasztgattam.
 Egyik este a kertben üldögéltünk, ő szomorúnak tűnt.
- Valami baj van? – kezdtem
- Nem tudom. Talán te majd megmondod.
- Én?
- Még mindig nem adtál választ. Már egy hónapja…
- Gondolkodnom kell ezen.
- Nem! Ha szeretsz, nem kell. – Mit mondhattam volna erre, inkább hallgattam. – Van valakid?
- Mi? - Teljesen megdöbbentem a szavain. Talán megérezhetett valamit? – Honnan veszed?
- Tőled akarom hallani! – nézett rám most már, szemeiben várakozás csillant.
- Nincs…
- Anna! Tőled akarom hallani!
- Honnan veszed? – csendesen a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. Egy darabig nyomkodta, majd a kezembe adta. Amint rá pillantottam majd megállt a szívverésem! Lapozgatni kezdtem a képeket, amik a közeli kis erdőszélen készültek.
A vezér és én amint nevetünk, ölelkezünk és csókolózunk. Kattogott az agyam, mit is mondhatnék, ami mentségemül szolgál, de nem jutott eszembe semmi. A képek magukért beszéltek. Nem mertem rá nézni, csak bámultam a képeket. Valamit mondanom kéne… - Ezek honnan vannak?
- Üzenetben kaptam őket, ismeretlen számról.
- Sajnálom! – néztem rá – Nem így akartam!
- Nem így? És mikor?
- Hetek óta készülök elmondani, de…
- Hülyét csináltál belőlem! – állt fel, én követtem.
- Kérlek, ne haragudj! – fogtam esdeklőre.
- Meddig akartad még a bolondját járatni velem? Tisztában vagy vele, hogy mit teszel velem? Megöltél Anna!
- Én nem…
- Elég! Arcul csaptál, átvertél! Hazudtál! Az életemnél is jobban szeretlek, te pedig megaláztál! Pedig már elhittem, hogy szeretsz!
- Én szeretlek…
- Na, menj a francba! – Kikapta a kezemből a telefonját és elindult az ajtó felé. Mielőtt kinyitotta volna még rám nézett. – Azt hiszed, hogy vele majd boldog leszel? Hogy ő jobb? Nagyot fogsz csalódni Anna! Nagyon nagyot! Soha nem fog téged felvállalni, mert ő soha senkit nem vállal fel! Mert ő a nagyfőnök, nem fog leereszkedni hozzád!
Tudtam, hogy csak bántani akart, mégis gondolkodóba ejtett. Árpád már egy hónapja csak hiteget, hogy nyilvánossá tehetjük, de mindig tolódik a dátum. Ezen járt az agyam, miközben a távolodó Csaba után bámultam. Nagyon sajnáltam őt, de így lesz a legjobb.
Az erdőnél nem vettük észre, amikor a képeket készítették, valószínűleg nagyon el lehettünk foglalva magunkkal, de volt egy tippem, hogy honnan erednek.
A telefonomért nyúltam és tárcsáztam.
- Szia! – szóltam bele, amikor vezérem felvette.
- Szia! Hiányoztam?
- Nem ezért hívlak! Egyébként igen!
- Pedig már kezdtem ujjongani.
- Most ne örömködj!
- Miért? Mi van? – vált izgatottá a hangja.
- Beszélnünk kéne, de nem telefonon.
- Mi van? Mi olyan fontos?
- Találkozzunk és elmondom!
- Ez az én szövegem! – hallottam, hogy nevet a vonal túlsó végén.
- Most komolyan!
- Az erdőnél leszek, fél óra.
- Ne az erdőnél!
- Miért?
- Majd elmondom!
- Akkor? Gyere az irodába.
- Oké, fél óra!
Gyorsan kaptam össze magam, még anyámat is faképnél hagytam, hiába sikítozott utánam, hogy hová megyek ilyen későn?
Húsz perc múlva bent voltam, vezérem már várt rám.
- Mi olyan sürgős?
- Csabi ma eljött hozzám, hogy újra megkérdezze hozzá megyek-e?
- És mit válaszoltál? – szemében rémületet láttam.
- Nem nagyon tudtam mit mondani.
- Nem? Ugye nem…
- Nem! Nem megyek hozzá! Annál inkább sem, mert szakított velem!
- Mi?
- Valaki lefotózott minket az erdőnél, és elküldte neki.
- A francba! – Idegesen kezdett fel alá járkálni az irodában, lázasan törni kezdte a fejét. – A francba!
- Most mi van?
- Csabi már tudja, és rajta kívül még valaki! Csak idő kérdése, és kitudódik! - Most én is megdöbbentem.
- És az olyan nagy baj?
- Igen!
- Ó, értem már! Az nem illene hozzád! A szájukra vennének, amiért velem… - gyűltek a könnyeim.
- Az Isten szerelmére, nem erről van szó! – ugrott hozzám, és átölelt.
- Nagyon is erről van szó!
- Nem! Fejezd be! Csak te nem ismered Almirát úgy, mint én!
- Mindig Almiránál kötünk ki! Elegem van már ebből!
- Tudom…
- Nem, nem tudod! Mindegy, hagyjuk ezt! Inkább elmegyek, hiba volt ide jönnöm!
- Maradj, kérlek! – Olyan selymes hangon szólt hozzám, hogy rögtön meggondoltam magam. – Veled akarok lenni ma éjjel!
Szemeiben nem a megszokott fény csillogott. Vágyat láttam benne, amely magával ragadott engem is. Úgy érintett meg, hogy belebizsergett a lelkem, bőrömet égette az érintése, alig vártam, hogy csókjaival halmozzon el. Történhetett bármi, én már nem vágytam semmi másra, csak hogy a karjaiban lehessek. Ha tudtam volna, hogy holnap vége, akkor is hagytam volna, hogy megtörténjen. Még ha csak egyszer is…
Éreztem, ahogy a lángoló vágy elemészteni készül, az öröm fájdalommá feszült bennem, nem maradt másom, csak a pillanat, hogy vele lehetek! Elnyelhetett volna a pokol tüzes tava is, vagy jöhetett volna a nagy világégés, azt sem bántam volna!
- Szeretlek! – suttogta a fülembe, miközben elkezdte lehámozni rólam ruháimat. Ez az egy szó áramütésként futott át rajtam, a vágy olyan erővel kerített hatalmába, hogy már - már eszemet vesztettem. A mennyország egy darabja volt most az enyém.
- Én is szeretlek! – nyögtem és hagytam, hogy a kanapéra döntsön. Olyan gyengéden tett magáévá, hogy úgy éreztem lelkem kiszáll a testemből. Elfelejtettem mindent, ami bántott, ami fájt, csak ő létezett, a csókjai, az ölelése, a forró lehelete a nyakamon, az arcomon, izzadt teste amint felém magasodott. Az enyém volt, teljesen! Szerettem, mindennél jobban!

                                              ***12***

Hajnalban értem haza, hogy kicsit rendbe szedjem magam és átöltözzem.
Házi pitbullom erre rögtön előugrott, hogy számon kérjen.
- Hol voltál egész éjjel?
- Jó helyen voltam, ne aggódj! – Most nem tudta elvenni a jó kedvem, még mindig eufórikus állapotban voltam. Ezerszer is lejátszottam magamban az éjjel történteket, annyira boldog voltam!
- Csabinál voltál? – Na, erre mit mondjak?
- Igen! – Hazudtam, csak leszálljon rólam.
- Érdekes…
- Mert?
- Miután te is elmentél, ő még visszajött, mondani akart még valamit.
- Már elmondta, amikor találkoztunk.
- Hol találkoztatok? – Nem tetszett a gyanakvása.
- Már haza indultam tőle, mire ő is odaért.
- Érdekes…
- Mi olyan érdekes anya?
- Mert hajnal háromig itt volt és várt rád, közben jókat beszélgettünk. - Na, most rémültem meg igazán. Vajon miről beszélgethettek egész éjjel? – Szóval? Hol voltál?
- Anya! Nem tűnt még fel, hogy harmincöt éves vagyok?
- Nem érdekel! Hol voltál? – Megemelte a hangját, amitől én mindig iszonyatos dühbe jöttem.
- Hagyj békén! – Fordítottam hátat, és indultam a szobám felé. Jobbnak láttam visszavonulni.
- Ne merj itt hagyni!- Meggondoltam magam, és inkább a kabátomért mentem, miközben ő különböző fenyegetéseket dobált felém. Nem akartam már hallani, nem akartam beszélni sem vele, semmiről! Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót és indultam el a hűvös hajnalba. Csak kóvályogtam a közeli parkban, és azon tűnődtem, hogy mekkora slamasztikában is vagyok valójában. Nem tudtam hogyan fogok ebből kikeveredni, de már nagyon fáradtnak éreztem magam. Belefáradtam már az örökös védekezésbe, a titkolózásba, bizonytalanságba. Véget kellene ennek vetnem, ez volt az egyetlen értelmes gondolatom, de a hogyanra a válaszokat egyszerűen nem találtam.
 Lassan elérkezett az idő, hogy megkezdjem aznapi műszakomat. Roppant rosszul éreztem magam, hisz tegnap óta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, nem zuhanyoztam és ugyanaz a ruha volt rajtam, mint előző nap. Összetörten ültem a székemben, alkalmatlannak éreztem magam a munkára. Reménykedtem csak, hogy Almira ma békén hagy. A nagy csendben már majdnem elszundítottam, amikor Csabi állt meg előttem. Várakozón néztem a szemeibe, őszintének akartam tűnni, vagyis az akartam lenni vele, legalább most, először.
- Iszunk egy kávét?- kérdezte. Szó nélkül álltam fel, és követtem a konyhába. Percekig nem szólt, csak a kávéval foglalkozott, én pedig kezdtem nagyon feszültnek érezni a helyzetet.
- Hogy vagy? – Próbáltam oldani a hangulatot. Nem nézett rám, úgy válaszolt.
- Szerinted hogy lehetnék? – majd mégiscsak rám nézett és felém nyújtotta a poharat.
- Nem tudom, hogy mit mondjak. Tényleg… Ne haragudj!
- Már nem haragszom, de nagyon fáj még.
- Tudom!
- Mióta tart?
- Az ominózus kép óta. Vagyis akkor kezdődött.
- Akkor másképp kérdezem. Mióta szereted?- Őszintének kellett lennem.
- Az első perctől, ahogy megláttam.
- Akkor jó nagy hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre. – Magát kezdte vádolni az egész miatt, és ezt nem hagyhattam.
- Te csak szerelmes voltál…
- Voltam… Szerinted csak voltam?
- Csabi kérlek! Ne haragudj!
- Miért kezdtél velem, ha nem szerettél engem? Ha már akkor őt szeretted?
- Önző voltam. Felejteni akartam, és tudtam, hogy nagyon meg foglak bántani. Azt hittem, hogy így majd távol tudom tartani magamtól azt az érzést, és reménykedtem, hogy beléd szeretek, szerelemmel! Nagy hülyeség volt, már akkor is tudtam!
- Az volt! Nagyon megbántottál, de… mindegy már. Zárjuk le. Tegnap éjjel még visszamentem hozzátok.
- Tudom. Anyám mondta.
- Vele voltál az éjjel, igaz?
- Igen. Elmondtad anyámnak kettőnket?
- Nem. Ezt majd te megteszed! – nézett rám határozottan. Szemeiben bosszúvágyat véltem felfedezni és meg is értettem.
- Persze. Én kavartam, nekem is kell helyrehoznom.
- Mire számítasz tőle? - intett fejével az irodák felé.
- Nem tudom… Majd kialakul.
- Ki fog, majd meglátod! Ki fog… Vigyázz magadra Anna!
- Miért búcsúzol tőlem így?
- Ma van az utolsó napom itt. Új munkahelyre megyek.
- Miattam?
- Ki más miatt? Én még szeretlek, nem múlt el! Nem akarom kitenni magam annak, hogy vele látlak! Inkább elmegyek! Remélem, boldog leszel!
- Sajnálom…
- Persze, tudom… Talán még találkozunk. – Letette a poharát, és otthagyott. Nyomorultul éreztem magam. Szomorú szemei szinte beleégtek a lelkembe, tudtam, hogy soha többé nem szabadulhatok a látványától és a bűntudattól, hogy belegázoltam egy olyan ember lelkébe, aki tiszta szívvel szeretett engem. Potyogtak a könnyeim, iszonyúan fájt az élet most!
Ibolya lépett be, nem szólt egy szót sem csak átölelt. Most nem vádolt, nem volt szemrehányás, csak ölelt vigasztalón, mintha megérdemelném…
- Rendben vagy? - kérdezte, miután egy kicsit már megnyugodtam.
- Igen. Minden rendben. Ő hogy van?
- Túléli. Szedd rendbe magad egy kicsit, Almira már felfigyelt arra, hogy jó ideje nem vagy a helyeden.
  Kicsit megnyugodva tértem vissza a munkámhoz, és próbáltam lefoglalni magam.
Hamarosan vezérem lépett ki az irodájából, és kérdőn meredt rám. Csak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy minden rendben. Megnyugodva konstatálta, és vonult vissza, ám hamarosan Almirával lépett ki újra az ajtón.
- Mi most elmegyünk ebédelni! – Jelentette be a boszorkányok vezére olyan arccal, hogy ha lett volna energiám hozzá, akkor bevertem volna azt. – Nem tudom, mikor jövünk! – nézett kajánul Árpádra. Agyamat elfutotta az ideg, nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy ne ugorjak át az asztalon és fojtogassam meg!
Ehelyett vezéremre néztem, aki egy „ne haragudj” pillantást vetett rám. Egyszerűen nem értettem, hogy miért nem mondhat neki nemet? Miért ugrik mindig, minden szavára? Ennyire gyáva lenne, vagy Almira tényleg ennyire veszélyes, hogy még ő is tart tőle? Én kérdőn pillantottam vissza rá, kissé éreztetvén vele, hogy nem tetszik, ami történik.
Távozásuk után vettem észre, hogy Csabi az egyik ajtóból figyelte a jelenetet. Nem szólt, de szemeiből kiolvastam, hogy „én megmondtam!”.
Hiába vártam, aznap már nem jöttek vissza. Agyam lázasan kattogott, hogy hol lehetnek, és mit csinálhatnak együtt? Halálosan féltékeny voltam.
 Többször éreztem késztetést arra, hogy felhívjam, de nem akartam féltékenynek tűnni, és persze nem akartam azt sem, hogy a boszi elégedettséget érezzen.
 Így nem maradt más, mint végig szenvednem az éjszakát. Alig aludtam valamicskét, ezért két ébren töltött éjszaka után igencsak csapnivalóan néztem ki, és hogy hogyan éreztem magam, arról ne is beszéljünk!

                                                   ***13***


  Másnap alig vártam, hogy Árpád megérkezzen, persze ez sem úgy alakult, ahogy én szerettem volna!
Karöltve érkeztek Almirával, aki jól éreztette velem felsőbbrendűségét az által, ahogy viselkedett. Tudta jól, hogy figyelem, ezért vihogott és dörgölőzött vezéremhez.
Amint beléptek én elfordultam és úgy tettem, mintha nem érdekelne, pedig majd szétvetett a tehetetlen düh! Egyszerűen nem találtam szavakat, amikkel kifejezhető lett volna ez az érzés! Szerettem volna odavágni valamilyen sértést, de az ész keze betapasztotta a számat, így inkább csendben maradtam.
Köszönés után bevonultak az irodájukba és magukra zárták az ajtót.  Magányosan üldögéltem a helyemen és próbáltam a munkámra koncentrálni, de sokszor azon kaptam magam, hogy gondolataim elkalandoznak, borzasztó volt ez a bizonytalanság és tudatlanság!
De hamarosan vezérem hangja szólított, megkönnyebbülten álltam fel, hogy most talán megtudok valamit a tegnapi ebédről. De csalódnom kellett.
- Megkeresnéd nekem az átalakításra váró étterem alaprajzát? – Mélyen a szemembe nézett, talán olvasni akart belőle, de én nem engedtem. Rögtön elfordultam és elindultam Almira irodájába, ahol a tervrajzokat tartottuk. Hamar meg is találtam, de amikor a boszi meglátta a kezemben az aktát, felugrott a székéből.
- Majd én átviszem! – Kapta volna ki a kezemből, ha én nem lettem volna gyorsabb és rántom el.
- Ez a munkám, megoldom! – jelentettem ki.
- Add ide! – Kapott utána újra, de ezt olyan lendülettel tette, hogy az összes papírt kiverte a kezemből, ami széthullott az irodában. – A francba! – Nyomott el egy káromkodást.
- Összeszedem, ne aggódj!
- Majd én! Menj innen! – ordított rám olyan hangon, hogy megdöbbentem. Arrébb is lökött volna, ha a vezér nem lép be az ajtón.
- Almira, nyugodj meg! – mondta csitítólag.
- De nekem is szólhattál volna és átviszem. – Közben én elkezdtem felszedni a papírokat, hogy újra rendbe tegyem őket, de akkor megláttam egyet közöttük, amitől elállt a lélegzetem. Lassan felálltam, miközben a papírra meredtem. Azt hiszem, hogy el is sápadtam, mert vezérem meglepetten nézett rám.
- Mi van? – Nem tudtam szólni, csak rá néztem, és felé nyújtottam a papírt. Ő rá nézett, majd Almirára. – Mit jelentsen ez? – nyújtotta felé. Az rá sem nézve rögtön válaszolt.
- Honnan tudjam? Biztos ide dugta el, csak hogy engem rossz színben tüntessen fel!
- Almira! Ez az eltűnt szerződéstervezet! Hogy került ide?
- Mondom, hogy nem tudom! Utál engem, biztos így akar bosszút állni, amiért a múltkor megmondtam neki, hogy hol a helye!
Nekem ennyi elég volt! Kimerült voltam, feldúlt és csalódott, nem volt kedvem ezt tovább hallgatni! Védekezni sem volt erőm, így inkább kihátráltam az irodából és a táskámért mentem azzal a szándékkal, hogy én most haza megyek, és soha többé nem jövök ide vissza! Nem érdekelt az sem, hogy ők min vitatkoznak odabent, ha egyáltalán vitatkoztak, csak szabadulni akartam végre!
Hangos csattanással tettem be magam mögött az ajtót, és indultam el, fogalmam sem volt, hogy hová. Érthető okokból haza nem akartam menni, apámat pedig nem akartam terhelni, na meg beszélgetni sem volt kedvem, így maradt megint a park. Leültem egy árnyékot adó fa alatti padra, és végre jól kisírtam magam. Átkoztam anyámat, átkoztam magam is, amiért betettem a lábam a céghez! Olyan jó volt nekem otthon, ott senki sem bánthatott ennyire! Lassan egy éve csak szenvedek és sírok, hazudok, átverek és megbántok! Abba akartam ezt hagyni, és a legjobb megoldásnak azt találtam, hogy szólok apámnak állás ügyben. Elmegyek innen, és magam mögött hagyok mindent!
Megcsörrent a telefonom, amit először kinyomtam, majd a sokadik hívásnál mégiscsak felvettem. Végtére is beszélnem kell vele, el kell mondanom neki a döntésemet. Vezérem hangja idegesnek tűnt.
- Hol vagy?
- Nem mindegy?
- Odamegyek! Hol vagy? – Határozott hangja megrémített, ezért inkább megmondtam.
- A közeli parkban.
- Megyek. – bontotta a vonalat, és tíz perc múlva már mellettem ült a padon.
- Én neked hiszek! – kezdte.
- Oh! Megtisztelő! Ezt neki is megmondtad?
- Igen! Tagadhatatlan, hisz a dátum is rajta van a papíron, és az ő viselkedése is alátámasztotta, hogy hazudik.
- Nyilvánvaló, hogy mennyire gyűlöl engem, az első perctől fogva!
- Féltékeny!
- Ez már több annál! Elmegyek!
- Mi? Hová? – őszinte riadalmat láttam a szemeiben.
- Keresek egy új állást.
- Ne! Maradj és megoldjuk!
- Nem! Ez lesz a legjobb mindenkinek. Ő is megnyugszik, és mi is…
- Mi is? El akarsz hagyni?
- Elhagyni? Voltunk mi együtt egyáltalán?
- Ezt hogy érted?
- Bujkálások, hazugságok, lopott percek és csókok! Ez együttlét? Soha nem vállalsz fel senki előtt, és azt hiszem nem is fogsz! Tudod, mióta megláttalak arra vágytam, hogy csak egyszer a karjaidban tarts, hát megkaptam! Csak egyszer…
- Nagyon szeretlek! – csúszott közelebb hozzám, és átölelt.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem szeretlek, és tudom, hogy nehéz lesz nélküled élnem, viszont veled lennem fáj!
- Anna, kérlek! Ne tedd ezt velem! Hosszú idő óta te vagy az első nő, aki megfogott. Mindenki azt gondolja rólam, hogy egy rideg és érzéketlen ember vagyok, de te ezt megcáfoltad! Az egyszerűségeddel és szerénységeddel felolvasztottál, és most itt hagynál? Magadnak is hazudsz, ha ezt megteszed! Érzem a tested hevét és a szíved vágyát! Ugyanúgy vágy és szenvedély van benned, mint bennem!
- Istenem, hogy miért nem lettem inkább leprás, mint szerelmes, abból legalább kigyógyulhatnék! – néztem az ég felé, majd vezéremre. Ő még mindig várakozón, ijedten nézett rám. – Oké, maradok. De nem várok örökké!
- Hála Istennek! – könnyebbült meg. – Menjünk vissza! Gyere! – Fogott kézen, és így sétáltunk visszafelé az irodába, aminek bejáratánál Almirát pillantottuk meg, aki egyenesen minket nézett. Ezt észre vévén vezérem rögtön elengedte a kezem.
- Látod?  Megint elengedtél! – súgtam oda, de ő nem mondott semmit, csak mentünk tovább.
Beérve Almira elém állt, és megpróbált bűnbánó arckifejezést magára ölteni, de nem igazán sikerült neki.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni, nem tudom mi ütött belém! – mondta. Kedvem lett volna elkapni a torkát és addig szorítani, amíg abba nem hagyja a lélegzést! Ehelyett összeszedtem minden maradék erőmet, és egy halvány mosolyt varázsolni az arcomra.
- Semmi gond! – mondtam ezt azzal a gondolattal, hogy a te vezéred immáron úgyis az enyém! Engem ölel és engem szeret.
- Akkor szent a béke? – nyújtotta felém a kezét, amire én látványosan lenéztem, de nem fogadtam el.
- Az! – Válaszoltam, és visszaültem az asztalomhoz. Egy darabig még ácsorgott felettem, majd ő is eltűnt az irodájában. Vezérem olyan szerelmesen nézett le rám, hogy kedvem lett volna ott, rögtön a nyakába ugrani. Nem szólt, csak két kezével egy szívet rajzolt a levegőbe, és bement ő is az asztalához. Hamarosan csippent egyet a telefonom, üzenetem érkezett vezéremtől.
„Találkozunk ma?”
„Nagyon szeretném, de halálosan fáradt vagyok!”
„Szeretlek!”
„Van még valami, amiről beszélni szeretnék veled holnap!”
„Ma elmondhatnád…”
„Holnap!”
„Oké! Nagyon, nagyon, nagyon…”
„Én is!”
                                            ***14***


Másnapra kipihentem magam, és újra legjobb formámat hoztam. Kicsíptem magam, úgy érkeztem meg az irodába. Bevallom, hogy Almirát akartam idegesíteni. Az utóbbi hónapok stresszének köszönhetően jó pár kilótól megszabadultam, így már egy kicsit jobban állt rajtam minden ruha.
Célomat elértem, mert ha szemmel ölni lehetne, akkor már nem élnék.
Árpáddal az irodában ültek már, amikor én megérkeztem. Jöttemre mindketten felnéztek, vezérem szemében igazi csodálat tükröződött, láttam rajta, hogy ha tehette volna, akkor rögtön felugrik és hozzám rohan, de muszáj volt higgadtnak maradnia. Almira ezt észrevette, mert árgus szemekkel figyelte Árpád minden rezdülését. Köszöntem, és leültem a helyemre.
 Valahogy furcsa volt, hogy a nap eseménytelenül telt. Almira nem kötött belém semmivel, sőt, még munkát sem adott nekem.
Ibolyával is sikerült váltanom pár szót, érdeklődtem Csaba felől, hisz tudtam, hogy ők tartják a kapcsolatot.
- A körülményekhez képest jól van. Szomorú.
- Tudom, és sajnálom!
- Mindegy, legalább már ezt lezártad.
- Igazából ő zárta le. Bánt, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki.
- Én szóltam még az elején, de te süket voltál!
- Jól van, jól. Kezdd csak!
- Dehogy kezdem! Ami volt, elmúlt! Te hogy vagy?
- Kicsit jobban, de ez a nő teljesen kiborít! – Intettem Almira irodája felé.
- Tudtad, hogy mibe mész bele!
- Meggyőződésem, hogy őrült!
- Csak féltékeny. Te is az lennél!
- De nem tennék ilyesmiket, mint ő!
- A vezérrel hogy vagytok?
- Sehogy! Hogy lennénk?
- Anna! Ne hazudj! Csaba elmondta!
- Na, jó! Megvagyunk…
- Megvagytok… Mikor fogod már fel végre, hogy ennek nincs jövője?
- Miért gondolod, hogy nincs?
- Soha nem fog felvállalni! Egy kicsit szórakozik veled is, aztán eldob!
- Velem is? Ezt hogy érted?
- Nem mondta el Almirát? Gondoltam!
- De elmondta! Együtt voltak, egyszer.
- Ó! Ez meglep! Őszinte volt?
- Miért ne lett volna?
- Mert nem szokása! Szerinted miért nem vállalt fel már eddig?
- Hagyjuk ezt, kezd fájni a fejem!
- Dugd csak a fejed a homokba! De nehogy neked is fájjon! – ezzel megint ott hagyott, kétségek között, elbátortalanítva, megingatva. Nagyon elegem volt már ebből, és bántam, hogy tegnap visszajöttem ide!
A konyhába mentem, hogy igyak egy kávét, és hamarosan vezérem is csatlakozott hozzám.
- Nagyon csinos vagy ma! – ölelt át és úgy csókolt meg, hogy rögtön elfelejtettem miért is mentem be a konyhába. – Miről akartál beszélni velem?
- Az Almirával elköltött ebédről. Egész nap vártalak, de még csak fel sem hívtál.
- Ne haragudj! Almirát is ott kellett hagynom ebéd közben, mert egy fontos megbeszélés jött közbe. Csak nem voltál féltékeny?
- Nem! – Gyanakvón nézett rám.
- Te kis hazug! – Mosolygott, és a kék tenger megint elnyelt – Féltékeny vagy…
- Miért nem mondtál neki nemet az ebédre?
- Nem tudom! Nem gondoltam, hogy megbántalak ezzel. Azt hittem tudod, érzed, hogy szeretlek, és nem fogod rossz néven venni.
- De rossz néven veszem! Rosszul esik főleg akkor, amikor várom, hogy vissza gyere, hogy a közelemben legyél, de te még csak fel sem hívsz! Egész éjjel nem tudtam aludni, mert csak azon járt az eszem, hogy mit csinálhattok? Hogy… - már majdnem sírtam.
- Ne! Ne is gondolj ilyesmikre! Mosolyogj rám, kérlek!
- Nem könnyű ilyen nehéz szívvel mosolyogni.
- Ne legyen nehéz a szíved! Nagyon szeretlek téged, és hamarosan eljön az idő.
- De mire várunk még?
- Arra, hogy belássa, nincs esélye!
- De ha nem látja, hogy mást szeretsz, akkor mindig reménykedni fog.
- Most nekem is mesélnem kell valamit. Ülj le, és hallgass végig. – Kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi van még, amiről nem tudok. – Amikor megtörtén Almira és köztem az eset, azt hittem, hogy ennyi, vége. De ő nem így gondolta!
- Ezt már mondtad.
- De azt nem, hogy röviddel ez után megismerkedtem egy nagyon kedves lánnyal, és úgy nézett ki, hogy lehet is köztünk valami, de akkor Almira közbe lépett. Fenyegetni kezdte, és megtett mindent, hogy eltávolítsa a közelemből. A lány pedig úgy döntött, hogy nincs erre szüksége, és inkább elhagyott. Akkor váltam ilyen, hogy is mondjam csak… zárkózottá.
- De miért hagytad? Ne légy már ennyire gyenge!
- Valamiért nagyon veszélyesnek tartom Almirát, és nem tudom kezelni. Úgy érzem, hogy ki kell várnom, amikor ő maga adja fel.
- És ha én sem várok örökké, mert nekem sincs erre szükségem?
- Ne tedd ezt, kérlek! Ugye nem…
- Nem tudom… fogy az erőm, és úgy érzem, hogy egyre távolabb kerülök tőled… - Erre nem válaszolt, csak megfogta a kezem, és a szájához emelte. Láttam rajta a gyötrődést és fájdalmat, láttam, hogy valóban fél attól, hogy elveszíthet.
- Maradj mellettem, kérlek! – Olyan könyörgés volt a hangjában, hogy most nem bírtam megállni, nem érdekelt, hogy hol vagyunk, és ki nyithat ránk, a nyaka köré fontam a kezeimet és megcsókoltam. Nem ellenkezett, olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem menten elájulok. Szerettem volna a bőre alá bújni, hogy benne létezhessek tovább, egy percre se legyek tőle távol. Végigsimítottam borostás arcán, miközben a kék tengerben lubickoltam. Nem vágytam semmi másra, csak hogy csókolhassam, ameddig csak akarom!- Annyira szeretlek!
Teljesen ellágyultam, ez már több volt, mint amire valaha is számítottam. Szorosan hozzá bújtam, és csak hallgattam szíve heves dobogását, lélegzetvételét, élveztem teste melegét. Ő a hátamat simogatta és fogalma sem lehetett arról, hogy micsoda vágyakat ébreszt bennem ezzel, ezért jobbnak láttam, ha eltolom magamtól.
- Menjünk dolgozni. – mondtam, miközben nem akartam kijönni a tengerből.
- Igen, folyamatosan csörög a telefon. Nem tudom, hol csavarog a titkárnő már megint! – mondta hamiskásan.
- Biztos a szeretőjével ölelkezik valahol… - nevettem. – Mintha azért fizetnék!
- És milyen jól teszi!
Hangos nevetés közepette mentünk ki a konyhából, és mit ad Isten, a nagyságába botlottunk. Elmondhatatlan volt a düh, amit az arcáról leolvashattam, rémisztő volt, de nem szegte kedvem, sőt! Direkt még hangosabban vihogtam, hadd lássa csak, milyen jó kedvem van. Most valahogy jól esett, hogy idegesíthetem őt, bosszút állhatok azért a sok rosszért, amiket kaptam tőle ezek alatt a hónapok alatt.
Bár ne tettem volna…
                                             ***15***


Tudtam, hogy anyám nem hagyja annyiban a dolgokat, már felfuvalkodva várt otthon. Nagyot sóhajtva tettem le a táskám a székre, és néztem rá.
- Mit szeretnél tudni?
- Mindent!
- Kérdezz! – ültem le én is a táskám mellé.
- Mi ez az egész? Napok óta alig látlak, nem vagy itthon még éjjel sem! Hol töltöd az éjszakákat?
- A parkban! – most nem hagyom magam!
- Mit csinálsz te a parkban éjjel? – vált gyanakvóvá.
- Semmi olyat, amire gondolsz. Csak gondolkodom, és keresem a nyugalmat.
- A nyugalmat…
- Igen, anya! A nyugalmat! Mert itthon nincs! Állandóan nyaggatsz, követed minden lépésem, bírálsz minden döntésemet, nem hagysz levegőt!
Csak állt előttem megkövülten, láttam rajta, hogy keresi a szavakat, de nem talált egyet sem, amit hozzám vághatna.
- Megváltoztál!
- Igen, megváltoztam. Felnőttem, de ezt csak te nem veszed észre. – Próbáltam nyugodt maradni, nem volt kedvem veszekedni, és bevallom megbántani sem akartam igazán, mégiscsak az anyám!
- Mitől nőttél fel ilyen hirtelen? – Szokatlanul kedvesen beszélt velem, talán ő is feladta, és nem akart veszekedni, vagy egyszerűen csak rájött, hogy itt már nem használ az erőszak, ez most sokkal komolyabb. Leült ő is velem szemben. – Mi történt veled? – Életemben először most hallottam a hangjában őszinte érdeklődést.
- Szakítottunk Csabával! – Nem láttam rajta meglepettséget.
- Sejtettem. Miért?
- Megbántottam, becsaptam.
- Mivel?
- Ezt hagyjuk most, majd később elmondom.
- Valamit titkolsz előlem…
- Nem titok, csak még nem jött el az ideje. Meg fogod tudni, csak arra kérlek, anya, ha egy kicsit is számítok neked, ne faggass soha többé! Hagyj egy kis időt és levegőt nekem.
- Valami nagy baj van…
- Nincs nagy baj, csak időre van szükségem. – felálltam jelezvén, hogy részemről vége a beszélgetésnek. Ilyenkor szokott jönni az, hogy kiabálni kezd, hogy ne merjem faképnél hagyni, igenis válaszoljak, stb, stb. De ez most elmaradt. Csendesen állt a konyha közepén, és csak nézett utánam, amíg el nem tűntem a fürdőszobában.
Lezuhanyoztam, és véget vetettem a napnak.

                                                  ***16***


A hétvégém nagyon csendesen telt. Anyám nem faggatózott, ami nagyon szokatlan volt tőle, már attól féltem, hogy ez csak a vihar előtti csend. Magába zárkózottan tett vett, csak akkor szólt, ha nagyon muszáj volt.
Persze én nem is erőltettem, volt min gondolkodnom bőven, teljesen lefoglaltak a gondolataim.  Vártam Árpád hívását, ötpercenként néztem meg a telefonom, de nem hívott. Eszembe jutott Ibolya, aki azt mondta nekem, hogy a vezér csak szórakozik velem egy kicsit, aztán ennyi! Megint meginogtam… na, nem magamban, én tudtam, hogy mit érzek, de vajon vezérem is ezt érzi? Azt mondta ugyan, de igazat mondott-e? Már vasárnap délután volt, ő pedig nem adott életjelet magáról, ezt nem tudtam hová tenni. Fülemben csengett az összes óvó mondat, amit barátaim hajtogattak nekem, és ahogy közeledett az este, egyre inkább meggyőztem magam arról, hogy minden szó igaz, amit mondtak! Szerelmes énem vad harcot vívott a hitetlennel, a fejem belefájdult a zajba, amit csaptak!
 Kíváncsi voltam, hogy miért nem jelentkezett egész hét végén, így érthetően izgatottan érkeztem hétfőn az irodába. Ő már bent volt, így első utam hozzá vezetett.
- Szia! – Léptem be, ő felállt, de nem lépett hozzám.
- Szia!
- Beszélhetünk?
- Persze, mondd csak. – Távolság tartó volt, persze mindez Almira miatt, legalábbis azt gondoltam.
- Hiányoztál! – Nem azt reagálta, amit vártam. Azt hittem majd hozzám lép és átölel, megvallja, hogy én is hiányoztam neki. Ehelyett az ajtóhoz ugrott és bezárta. Persze, hogy Almira ne halljon minket, bár meggyőződésem, hogy ez nem gátolja meg az információszerzésben.
- Lehetnél óvatosabb! Azt hittem megegyeztünk!- Vetette a szememre. Meglepődtem. Erre aztán tényleg nem számítottam. Nem is tudtam mit mondjak. Szívem hevesen kalapált a súlytól, amely néhány másodperc leforgása alatt rá rakódott.
- Megegyeztünk… ennyi? Vártam, hogy hívsz a hét végén.
- Te is hívhattál volna!
- Azt hittem nem szabad! Sohasem tudhatom, hogy éppen hol vagy és kivel!
- Sűrű volt a hétvégém.
- Értem… - Éreztem, hogy titkol valamit, de nem mertem megkérdezni, hogy mi dolga volt, mert olyan hűvösen viselkedett, hogy a szavak a számra fagytak.
- Ne haragudj! – lépett hozzám, kezét két karomra tette. – Kicsit fáradt vagyok. Egész hét végén tárgyaltam, úgy néz ki lesz egy nagy beruházás, aminek a megvalósítását elnyerhetjük. Haragszol? – Valahogy olyan furán viselkedett… Próbált kedves lenni, de volt benne valami zaklatottság. Persze megint próbáltam meggyőzni magam arról, hogy tényleg csak fáradt.
- Oké, nem haragszom, csak jó lett volna hallani a hangod. – Lemosolygott rám, majd finoman megcsókolt.
S ekkor, a legjobb pillanatban megérkezett az Almira nevű csapás, ijedten rebbentünk szét.
- Ráérsz pár percet? Meg kéne beszélnünk valamit!
- Persze! – mondta vezérem zavartan, én pedig csendesen leléptem. Persze ahogy az várható volt, a kisasszony csendesen magukra zárta az ajtót, nehogy halljak egyetlen szót is. Tudta jól, hogy mivel alázhat meg a legjobban, és ezt előszeretettel alkalmazta is. Persze nem is voltam kíváncsi arra, hogy mivel tömi vezérem fejét.
Már egy órája sutyorogtak odabent, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és Almira feldúltan vágtatott ki rajta. Egy velőmig hatoló pillantást vetett rám, majd elhagyta az épületet. Vezérem jelent meg az ajtóban, de nem volt érkezésem rákérdezni a történtekre, mert vendégek érkeztek. Árpád megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és szívélyesen fogadni az érkezőket. Kértek egy kávét, és bezárkóztak az irodába, onnantól a nap további részében nem láttam szerelmemet. Oldalamat furdaló kíváncsisággal, szomorúan mentem haza. Nem találtam a helyem, csak kóvályogtam egész délután, vezérem hívására várva.
Anyám nem volt otthon, ami nagyon meglepett. Általában itthon van, ha elmegy is valahová előtte mindig szól. A legutóbbi beszélgetésünk óta furcsán viselkedett, túlságosan csendes lett, elgondolkodó. Csak reméltem, hogy azon gondolkodik, amit mondtam neki, és felfogja végre, hogy felnőttem.
Hat órakor végre jött egy SMS vezéremtől. Arra kért, hogy menjek az erdőhöz, nagyon vár már!
Szívem majd kiugrott a testemből, annyira vágytam már az ölelését és csókjait. Türelmetlenül készülődtem, alig vártam már, hogy ott legyek, talán ezért tűnt olyan hosszúnak az út, míg odaértem.
Biciklimet letámasztottam az egyik fához, és körülnéztem, vezéremet viszont nem láttam sehol. Arra gondoltam, hogy talán hamarabb értem oda a nagy sietségben. Sebaj, megér bármennyit várnom rá. Leülni készültem egy kidőlt farönkre, miközben körülnéztem és megláttam… mintha Almira autója lenne! Ijedten ugrottam fel, de akkor motoszkálást hallottam a hátam mögött. Megpördültem, és a vigyorgó Almirával találtam szembe magam. Arcára valami megmagyarázhatatlan gonoszság költözött, szemeiben a sátán vörös tekintetét láttam.
- Tudtam, hogy eljössz! Most már legalább biztos lehetek a gyanúmban!
- Mit akarsz tőlem? – halálosan be voltam rezelve. Ahogy közeledett felém, én úgy hátráltam, így tartva meg köztünk a távolságot.
- Csak nem félsz?
- Mit akarsz tőlem?
- Hát nem tudod? Elmondtam már nem is olyan régen! Árpádot akarom!
- Akkor miért nem őt hívtad ide?
- Ő tudja! Te vagy az, aki nem fogja fel!
- Mi közöm nekem ehhez?
- Köztünk állsz! Ha te nem lennél, már velem lenne, nem csak egy - egy éjszakára, hanem minden nap! Éjjel nappal!- ezen nagyon meglepődtem! Úgy tudtam, hogy csak egyszer voltak együtt, akkor most Almira miért emleget több éjszakát is?
- Mégis miről beszélsz? – felkacagott.
- Ó, hát nem mesélt rólam?
- Egyszer együtt voltatok…
- Egyszer? – őrülten kacagott – Ezt mondta neked? – Nem válaszoltam, mire ő hirtelen abbahagyta a kacagását, és gyűlölettel nézett rám – Szóval nem mesélt a hétvégéről?
- A hétvégéről?
- Együtt töltöttük, kettesben. Tudom, hogy neked azt mondta, hogy tárgyalt, de velem volt.
Azt hittem, hogy megáll a szívem. Hazudott nekem? Ezt nem akartam elhinni!
- Hazudsz!
- Ő hazudik! Neked is és nekem is! Mindenkinek hazudik!
- Akkor miért akarod őt ilyen eszelősen?
- Én eszelős? – riadtan láttam amint valami villan a kezében. – Úgy látod, hogy eszelős vagyok?
- Almira, mit akarsz azzal? – néztem meredten a késre, amit a kezében tartott.
- Félsz? – pillantott mániákusan a késre, majd rám.
- Ne csinálj hülyeséget!
- Nem teszem, ha eltűnsz az életünkből! Ő az enyém, és nem egy ilyen tanulatlan senkié! Engem illet!
Meggyőződésem volt, hogy nem normális! Bármibe bele egyeztem volna, csak hagyjon elmenni! Viszont ha beleegyezem, azt tartanom kell, különben ki tudja, mire lenne képes?
- Oké! Úgy lesz, csak tedd azt el!
- Boldoggá tesz, hogy látom a félelmed! Így talán eltűnsz végre!
- Hogy szerezted meg a telefonját? Hogy tudtál üzenetet küldeni nekem?- újra felnevetett.
- Megtaláltam az alkalmat. Legyen elég ennyi!
- Miért gyűlölsz engem ennyire? Nem tettem ellened semmi rosszat! Az első perctől gyűlölsz, ahogy betettem a lábam az irodába! Miért?
- Még kérded? Észrevettem az első pillantásán, ahogy meglátott téged! Megcsillant a szemében valami, amit soha nem láttam, ha rám nézett! Pedig én odaadtam magam neki! – ordított most már – Mégsem láttam soha a fényt a szemeiben! De esküszöm, hogy egyszer látni fogom!
- Én most elmegyek Almira! Megígérem, hogy soha többé nem fogsz látni engem a közelében. – és ezt komolyan is gondoltam. Közelebb akart lépni hozzám, de én újra csak hátráltam. A kést felém tartva mondta.
-  Ha csak egyszer meglátlak a közelében, ha beszélni vagy titokban találkozni mersz vele, ha megtudom… megöllek!
- Rendben, csak tedd azt el!
- Elteszem, de vésd az eszedbe, amit mondtam! Meghalsz, ha a közelébe mész!
Nagyon féltem tőle! Még nem láttam, hogy milyen az őrület, ami pusztítani képes, hát most megtapasztaltam. Nem mertem neki hátat fordítani, így hátrafelé menetben, bukdácsolva araszoltam a biciklimig. Csak azért imádkoztam, hogy nekem ne ugorjon még utoljára, de nem tette. Csak állt, és kajánul vigyorgott nyomoromon. 
Magam mögött hagyva, könnyeimben ázva tekertem haza, mint egy őrült. Megalázottnak és legyőzöttnek éreztem magam! Persze hálás lehettem a sorsnak, hogy csak a könnyeim áztatják bőrömet, és nem a vérem, de ez nagyon kevés vigasz volt most. Hát el érte, amit akart! Megfutamodásra kényszerített, és megmutatta, hogy gyáva vagyok a harchoz! Inkább eldobom a szerelmem, mint hogy szembe szálljak vele! Tényleg egy senki vagyok! Egy gyáva senki! Persze ami még jobban fájt az, amit elmondott a hét végéről. Vezérem hazudott nekem! Már csak azért is biztos voltam ebben, mert amikor beszélni akartam vele erről, láttam rajta valamiféle zavartságot. Becsapott engem, ki tudja hányadszor már? Megkapott engem is, húzott egy strigulát, és ennyi! Persze nem lehet egy szavam sem, hisz én is megkaptam azt, amire annyira vágytam… Csak egyszer, de megkaptam.

                                                ***17***


Ezek után nem mentem be az irodába többé, a telefonom is kikapcsoltam, hogy ne tudjanak elérni.  Legnagyobb bizalmasom, Ibolya intézett mindent a leszámolásommal kapcsolatban. Elmondása szerint a vezér többször próbált puhatolózni velem kapcsolatban, de barátnőm mindig nagyon diplomatikus volt, csak annyit árult el rólam, hogy találtam egy új állást, és mivel azonnal kellett kezdenem, nem tudom intézni az itteni papírokat. Vezérem persze értetlenül állt az események előtt, nem értette, hogy mi ütött belém. Persze nem vallhatta be Ibolyának, hogy volt köztünk valami, így csak tettette a hülyét. Többször is próbált keresni, levelekkel és üzenetekkel bombázott, de én nem reagáltam egyikre sem. Persze barátnőm tudott mindenről, Almirát is elmeséltem neki. Rémülten hallgatta végig, és kérésemre megígérte, hogy oda figyel vezéremre, nehogy baja essék. Joggal tette fel a kérdést, hogy miért nem jelentem fel a kisasszonyt? Féltem attól, hogy csak még nagyobb bajt kavarok, hisz ha tudomására jut a feljelentés, ki tudja, hogy mire lenne képes? S persze nagyon haragudtam a vezérre is, amiért hazudott nekem, így nem akartam már mást, csak lelépni innen, és magam mögött hagyni ezt az évet, ami csak fájdalommal és hazugságokkal volt tele. Hatalmas sebek éktelenkedtem már a szívemen és lelkemen, így úgy döntöttem, hogy ideje ezeket begyógyítani. Első lépésként hát elhagytam a munkahelyem. Anyám nem kérdezett, nem vitázott és oktatott ki, nem bírált. Elfogadta a döntésemet, ami nagyon szokatlan volt tőle.
 Persze néhány nap múlva megértettem mindent. Teljesen mással volt ő elfoglalva. Egyik délután leült mellém, és beszélni kezdett. Elmondta, hogy megismerkedett valakivel, akivel nagyon jól kijön, úgy érzi, hogy szerelmes lett. Meglepődtem ezen, na, nem a kora miatt, hisz attól még ő is lehet szerelmes, hanem attól, hogy ezt eddig magában tartotta. Elmondása szerint látta, hogy nehéz napokat élek, és nem akart terhelni, vagy még jobban felzaklatni ezzel, de mivel a dolog kezd komolyodni köztük, elérkezettnek látja az időt, hogy elmondja nekem, sőt bemutassa az udvarlóját.
 Egy hét múlva vált aktuálissá az ismerkedés, és ekkor ért egy újabb meglepetés, vagy inkább fricska a sorstól…
Szépen kiöltözve vártam anyám barátját, nem akartam szégyent hozni rá, így próbáltam nagyon jól kinézni. Anyám úgyszintén nagyon csinos volt, és a boldogság még jobban megszépítette. Repesve nyitott ajtót a csengetésre, majd ki ugrott a bőréből. Udvarlója két hatalmas csokorral, mosolyogva állt az ajtóban. Első ránézésre nagyon szimpatikus volt, igazi sármőr. Anyámat csókkal köszöntötte, majd belépett, átadta neki a virágot és hozzám lépett. Ekkor néztem meg magamnak jobban, és megállt bennem az ütő! Mintha a kék tengerbe néztem volna, amely olyan sokszor elnyelt már… Felém nyújtotta a csokrot, miközben rám mosolygott azzal a nagyon ismerős mosollyal…
- Endrődi István vagyok! – Endrődi… Azt hittem, hogy menten elájulok! Remegő kezekkel nyúltam a csokorért, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Zavartan néztem az arcot, amely kiköpött mása volt vezérem arcának. Ütésként ért a felismerés, hogy az apjával állok szemben! Szívembe a rég megismert fájdalom hasított, lelkem sajgott a kíntól!
- Bokor Anna! Köszönöm a figyelmességet! – nyögtem ki, és jobbnak láttam, ha elindulok virágaimmal a konyha felé, hogy vízbe rakjam őket. Rövidesen anya is csatlakozott hozzám.
- Mi van veled?
- Semmi! Miért?
- Elsápadtál, amikor megláttad.
- Jaj, nem, semmi, csak a meleg, szerintem. Már jobban vagyok. Menjünk, ne hagyjuk magára. – indultam el a sütis tálcával, és leültem Istvánnal szembe. Nem tudtam levenni róla a szemeimet, zavarba ejtően bámulhattam, mert többször is megköszörülte a torkát, és próbált más felé nézni.
 Ismét szembesültem azzal, hogy mennyire szeretem a fiát! Őrülten fájt a hiánya, a tekintete, az ölelése, hangja. A kék tenger, amelyben annyit lubickoltam még néhány hete. Elvették tőlem, de az apját megkapta az anyám, amitől én csak még jobban szenvedtem.
Nem nagyon beszélgettem, csak hallgattam a szavait, amint az életéről mesél, és persze a sikeres fiáról. Mintha minden egyes szava tőrként vágott volna a szívembe. Elmesélte, hogy fia jól menő vállalkozó, és még nőtlen, de keresi az igazit. Mostanában elég fáradtnak tűnik, de egyébként nagyon vidám természet, s persze egy következő alkalommal szeretné, ha megismerkednék én is vele. Na, ez volt az, amit én nem akartam! Pontosabban találkozni vele, így meghoztam a következő döntést életemmel kapcsolatban, és nem késlekedtem megtenni a lépéseket.
 Két hét múlva egy albérleti szobában ücsörögtem, egyedül. Magányosnak éreztem magam, és mindezért csak magamat hibáztathattam. Túl sok rossz döntést hoztam az utóbbi időkben, és talán túl hiszékeny is voltam. Megértettem, hogy mindezt, ezeket a régi pillanatokat, mosolyokat, öleléseket csak ezért kaptam, hogy ha elveszítem csak még erősebb legyek! Hogy tudjam mi az, amire vágyom, és legyen erőm tovább harcolni! Ő már csak az emlékeimben élhet tovább, de fogalma sincs arról, hogy mekkora erőt adott nekem a továbblépéshez! A harag erejét! Eltemettem őt a szívemben, jó mélyen! Megfogadtam, hogy ezek után ez másképp lesz! Ha addig élek is, felejteni fogok! Magam mögött hagyok mindent, azt, aki voltam valamikor, és egy új Annának adok életet a mai nappal!

                                                   ***18***


Megszakítottam minden köteléket előző életemmel, beleértve ebbe Ibolyát is. Nem akartam találkozni vele, nem akartam, hogy eszembe jusson a vezér, akár hányszor csak ránézek barátnőmre. Nem akartam hallani róla, nem akartam Ibolyán keresztül érezni a közelségét. Persze barátnőm ezt nehezményezte, de elfogadta, megértette. Biztosított a felől, hogy nem haragszik, és reméli, hogy hamarosan újra találkozhatunk.
Anyám többször próbált összehozni Istvánnal és a fiával, de én mindig találtam valamilyen kibúvót ezek alól. Hol a munkára hivatkozva, hol betegségre, hol randevúra.
 Rövid időn belül találtam munkát egy szórakozóhelyen, mint pultos. Itt ismerkedtem meg a barátommal, Ákossal is. Ákos a pub tulajdonosa volt, úgy tűnik, hogy a főnökök a specialitásom, és nagyon kitartóan udvarolt, így beadtam a derekam. Megbízható, gyengéd és türelmes volt, ami nagyon fontos volt nekem akkoriban. Úgy éreztem, hogy belé szerettem. Kiegyensúlyozottá váltam, és ez által azt hittem az életem is végre normális mederbe került.
Hamarosan össze is költöztünk az ő házában, és a közös jövőnket terveztük. Azelőtt soha nem volt szokásom, de most gyakran eljártunk szórakozni a barátainkkal. Nagyon jól éreztem magam, végre! Már nem gondoltam a vezérre, Almirára és a sok bánatra, megnyugodtam végre. Magtaláltam a helyem Ákos mellett.
Egyik este Ákos egy nagy csokor virággal jött haza. Nem volt ez szokatlan tőle, csak a csokor mérete volt nagyobb a szokásosnál. Mosolyogva állt meg előttem. Kérdőn néztem rá. Nem sokat kertelt, nem húzta az időt.
- Egy éve már, hogy melletted alszom el és ébredek fel. Olyan vagy nekem, mint a napsugár minden reggel, életet adsz nekem! – Barna szeme izzott az izgalomtól. – Hozzám jönnél feleségül, hogy hivatalosan is melletted ébredhessek?
Egy ideje már sejtettem, hogy ilyen tervei vannak, így nem lepődtem meg túlságosan. És nem gondolkodtam, igent mondtam. Szerettem őt, jó volt vele lennem. Úgy szeretett, hogy azt hiszem, Csaba és Árpád együtt sem szeretett úgy.
Időnként meglátogattam anyámat, aki nagyon boldog volt. Örültem, hogy István ennyire boldoggá teszi. Istvánt persze amennyire csak tehettem elkerültem. Anyám nem nagyon értette, hogy mi ütött belém, de én mindig találtam magyarázatot. Akkor mentem, amikor tudtam, hogy nem futhatok össze a férfival, és soha nem maradtam sokáig.
Apámat is meglátogattam néha, aki nagyon boldog volt attól, hogy végre megtaláltam a helyem, bár a munkám nem igazán tetszett neki. Szerinte sokkal többre vagyok képes, mint hogy egy pubban legyek pultos, de végül is bele nyugodott, hogy ez az én választásom.
 Szóval a múltat teljesen magam mögött hagyva terveztem az új életem Ákossal.
                                                ***19***
Addigi életem teljesen átalakult. Elkezdtem edzeni, amire azelőtt nem lehetett rá venni, egyszerűen nem értettem, hogy miért sanyargatják magukat az emberek nehéz súlyok emelgetésével, és nehezen betartható diétákkal. Ákosnak köszönhetően erről az egészről megváltozott a véleményem. Amint az átalakulás első jeleit megláttam a testemen, kezdtem rájönni, hogy miért csinálják. Sok kilótól szabadultam meg, és ettől nőtt a magabiztosságom is. Izmaim feszessé váltak, és sokban javult a közérzetem is. Büszke voltam magamra, hogy ezt véghezvittem, és a visszajelzések nagyon jól estek.  Teljesen átalakultam kívül, belül.
Ákos is nagyon büszke volt rám, persze én is arra, hogy ilyen pasim van. Fél fejjel volt magasabb nálam, izmai csak úgy feszültek a póló alatt. Barna szemei csillogtak, ha rám nézett, én pedig olvadoztam, akár hányszor rám nézett. Az éjszakáink elmondhatom, nagyon aktívan teltek… Olyan nagyon jó volt vele minden! A nappalok és az éjszakák, vagy ha csak ültünk egymás mellett szótlanul, én még azt is élveztem. Megbízható volt, és ahogy teltek a napok, én egyre jobban ragaszkodtam hozzá.
Az esküvő előkészületeiben is aktívan részt vett, pedig sok férfi inkább kivonná magát belőle. Nem szeretik az ilyen felhajtásokat, legalábbis ezt hallottam. De Ákos, ő kivétel volt. Két hónap múlva, szeptember huszadikára volt időpontunk az anyakönyvezetőhöz, hogy összekössük az életünket.
Összességében mondhatom, hogy boldog voltam!

A munkahelyem is imádtam! Nagyon sok emberrel ismerkedtem meg és sok barátságot kötöttem. A vendégek kedveltek, sokuktól még házassági ajánlatot is kaptam. Persze ezek sohasem voltak komolyak, én pedig poénkodva utasítottam vissza mindegyiket. Sok spontán bulit tartottunk a pubban, aki csak betévedt részt vehetett ebben.
Az egyik este is így alakult. Nagyon sokan voltunk már, alig volt hely, de mindenki táncolt. Csak egy két ember ücsörgött petrezselymet árulva, ők csendben iszogattak, de szemüket a tömegen tartva mulatoztak, nevetgéltek a poénokon. Észrevettem viszont egy embert az egyik sarokban, csendesen behúzódva. Nem nézett fel, csak a poharát bámulta, és egyre csak öntötte magába az előzőleg kivitetett piát. Fogalmam volt, hogy ki ő, mert nem én szolgáltam ki, de zavart, hogy ennyire magányos. Gondoltam megpróbálom kimozdítani depressziójából, és hozzá léptem.
- Jó estét! – kezdtem. Ő lassan rám emelte szomorú szemeit. A félhomályon át is láttam, ahogy világítanak ezek a szemek! Megkövülten álltam, és csak bámultam a kék tengerbe, amely megint magával ragadott.
- Jó estét! – Láttam, hogy nem ismer meg, ezért nem szóltam, nehogy a hangom alapján beazonosíthasson. Csakhogy én mentem oda hozzá, mégsem hagyhatom ott csak úgy, szó nélkül.
- Elnézést, összekevertem valakivel! – És már indultam volna, amikor utánam szólt. Szívem nagyot dobbant, tervem meghalt!
- Anna?- Nem tehettem mást, visszafordultam, és átkoztam magam, amiért először odaléptem hozzá.
- Szia, Árpád!
Most ő sem szólt, csak bámult rám, mint aki nem hisz a szemének. Nagyon hosszúnak éreztem ezeket a másodperceket, és kezdett nagyon kínos lenni a helyzet. Valamit tennem kéne, de a szemei fogva tartottak, nem tudtam hátat fordítani neki! Az összes régi emlék feltolult bennem, és gombóccá gyűlt a torkomban. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az iránta érzett valamikori szerelmem nem múlt el csak úgy. Elég volt a pillantása, hogy újra lángba boruljon a szívem, és kihagyjon a lélegzetem. Hatalmas harcot vívtam magammal, és még mindig átkozódtam, hogy minek jöttem ide hozzá! Olyan jó volt nekem a pult mögött!
- Micsoda meglepetés! Nem hittem, hogy még látlak valaha! – mondta, miközben le nem vette rólam a szemét.
- Én reméltem, hogy már nem látlak többé!
- Ez fájt!
- Fájdalomnak szántam!
- Hogy vagy mostanában?
- Köszönöm, nagyon jól vagyok!
- Megváltoztál! – nézett végig rajtam. – Nem ülsz le egy kicsit?
- Már éppen haza menni készültem, ne haragudj!
- Lejárt a műszakod? – Tervem megint nem jött be. Azért mondtam, hogy haza készültem, mert nem akartam, hogy tudja, itt dolgozom. De ezek szerint látott kiszolgálni, csak nem ismert meg először.
- Nem! Csak nem akarok beszélgetni veled!
- Miért?
- Mert részeg vagy!
- Pedig lenne miről beszélnünk!
- Nekünk nincs miről beszélnünk! Lezártam!
- Igen, te lezártad! Ott hagytál engem egy szó nélkül! Cserbenhagytál!
- Én? – Már kezdtem volna vitatkozni arról, hogy ki kit vert át, de mégis jobbnak láttam, ha csendben maradok, és megpróbálom lezárni azt a beszélgetést. – Menj haza!- fordítottam hátat ismét, és terveim szerint visszaálltam volna a pult mögé.
- Anna! – nem tudom miért álltam meg megint, de most nem néztem rá. – Holnap még a városban leszek! Kérlek, találkozzunk és beszéljünk. Ennyivel tartozunk egymásnak! – Be kellett látnom, hogy igaza volt. Így talán tényleg pontot tehetünk kettőnk dolgára, és élhetünk tovább, tiszta lelkiismerettel.
- Rendben! Beszéljünk! – néztem rá, a kék tengerbe, de most vigyáztam, hogy ne nyeljen el! – Pár házzal arrébb van egy étterem, ott találkozunk tízkor! Megfelel?
- Tökéletes! Ott várlak!
Persze nem mehettem oda úgy, hogy Ákosnak nem szólok róla! Reggelinél akartam előhozakodni a témával, de ő megelőzött, amitől egy kicsit megkönnyebbültem.
- Ki volt tegnap az a pasi, akivel beszélgettél a pubban? Mindketten zaklatottnak tűntetek.
- Árpád volt.
- Az az Árpád? – nézett rám meglepetten. Megismerkedésünkkor elmeséltem neki mindent előző életemről, nem titkoltam semmit.
- Igen az!
- Hogy került ide?
- Fogalmam sincs. Talán valamilyen tárgyalásra jött a városba, és pechemre pont hozzánk ült be lazulni.
- Miről beszéltetek?
- Igazán semmiről. Részeg volt, de megígértem, hogy ma találkozom vele.
- Minek? Mi beszélni valótok van még?
- Igazából elég sok! Ne feledd, hogy szó nélkül hagytam el! Ennyivel tartozom neki! – Sokáig nézett rám szótlanul, majd elgondolkodva nézett vissza a tányérjába.
- Mi van, ha újra próbálkozik? – átnyúltam az asztalon, és megfogtam a kezét.
- Tegye! De én két hónap múlva hozzád megyek feleségül!

                                              ***20**

Időben érkeztem, ő már várt rám. Érkezésemre felállt, és hellyel kínált. Leültem vele szemben, és rá néztem. Nem mondhatnám, hogy jó színben lett volna, szerintem fogyott vagy tíz kilót, szemei beesettek és karikásak voltak, de semmit sem veszítettek csáberejükből, ezért amennyire csak lehetett kerültem a szemkontaktust.
- Nagyon csinos vagy! Megváltoztál! – kezdte.
- Talán csak te nézel rám másképp, de hagyjuk ezt. Mit szeretnél tudni?
- De hivatalos vagy!
- Árpád! Nem érek rá!
- Oké, oké. Hogy vagy mostanában? Mi van veled?
- Nagyon jól vagyok! És te?
- Én nem annyira! Amióta elmentél csak a kérdések kavarognak bennem. Ezernyi kérdés.
- Kérdések bennem is vannak. Ezernyi…
- Kezdd te! – nézett rám várakozón. Azt sem tudtam, hogy hol kezdjem, de ha nem akartam még este tízkor is itt ülni vele, akkor valahol el kellett kezdenem.
- Oké! Akkor kezdjük Almirával. Megvan még?
- Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.
- A szeretőd még?
- Mi… mi van? Te miről beszélsz?
Tudtam, hogy nem lesz könnyű meccs, tagadni fog a végtelenségig.
- A távozásom előtti napon elmondta nekem, hogy az előző hétvégét együtt töltöttétek. Ezért nem volt időd rám!
- Úristen! Anna! Ez nem igaz! Tárgyaláson voltam! Meg is esküszöm, ha akarod! Almira beteg! Azon az egy éjszakán kívül soha nem volt köztünk semmi több! Ezek csak az ő beteg elméjében történtek meg! Igaz, tényleg szemét dolog volt tőlem, hogy kihasználtam, nem kellett volna, de nem gondoltam, hogy feldolgozhatatlan lesz számára. Már ezerszer megbántam! Kérlek, higgy nekem!
- A távozásom előtti este hogyan került hozzá a telefonod?
- A telefonom?
- Igen! Arról küldött nekem üzenetet, hogy találkozzunk az erdőnél. Azt hittem, hogy te fogsz ott várni rám, de ő volt ott.
- Akkor este talán az irodában hagyhattam a telefonom. Nem emlékszem. De én erről semmit sem tudok!
- Tudod mit tett velem akkor? – rémülten nézett rám, és én akkor elhittem neki, hogy tényleg nem tud semmiről - Késsel fenyegetett, hogy ha nem megyek el, akkor megöl!
- Te pedig elmentél…
- Igen, megfutamodtam! Megfutamodtam, mert te nem álltál mellém, gyáva voltál felvállalni engem! Feladtam!
- Inkább feladtál engem…
- Úgy tudtam, hogy ti kavartok a hátam mögött, átversz, csak játszadozol velem is! Mégis mit kellett volna tennem? Késsel fenyegetett egy eszelős liba, nap, mint nap éreztem, amint a halálomat kívánja! Ott szívatott ahol csak tudott! Eltüntette a munkáimat, aztán amikor előkerült hazugsággal vádolt, megalázott! Te pedig csak csendesen csitítgattad, mint hogy igazán, szerelmes férfiként mellém álltál volna!  Csabát is elmarta mellőlem, csak nehogy jó legyen nekem! Te mit tettél volna a helyemben?
Megrendülten hallgatott, percekig nem szólt.
- Sajnálom! – nyögte végül – Ha tudtam volna…
- Ha tudtad volna… mi lett volna akkor? Semmi sem lett volna! – Tartottam egy kis hatásszünetet - Mióta elmentem sokat gondolkodtam azon, hogy megérdemelted-e a szerelmemet? Megérdemelted-e, hogy amikor a napba néztem te jutottál eszembe, ha a holdat láttam rád gondoltam. Megérdemelted-e, hogy amikor reggel kinyitottam a szemem a te arcod volt az első, amit láttam magam előtt, és este az utolsó gondolatom te voltál? Hogy a hiányod annyira égetett, hogy úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet! Én mindenkinél előrébb helyeztelek téged, mindent elnéztem és elhittem neked! Úgy éreztem, hogy már csak miattad létezem, s ha nem voltál mellettem csak a halálra tudtam gondolni! Vállaltam minden rosszat, minden felelősséget! Szerinted megérdemelted? S tudod miért éreztem mindezt? Mert szerettelek! Mert ez a szerelem!
Azt hiszem vallomásommal lesokkoltam. Döbbenten hallgatott, én pedig magamon csodálkoztam, hogy így kifakadtam. Fájtak az emlékek, és végre meg akartam szabadulni tőlük, rázúdítani arra, aki mindezt okozta.
- Soha nem mondtad el…
- Soha nem volt rá alkalmam. Nagyon szerettelek, és próbáltam mindent elviselni érted! De az erdő széli kis akció volt az a pillanat, amikor azt mondtam: elég! Abban a hitben hagytam el a várost, hogy te boldog leszel Almirával. Annyira harcolt érted, és te annyira nem ellenkeztél, hogy így láttam jónak, még ha egy kicsit bele is szakadt a szívem!
- Annyira sajnálom! Mennyit szenvedtél… - a kezemért nyúlt volna, de én elhúztam, mire ő is visszavonulót fújt. – Ha tudtam volna, ha elmondod, hogy megfenyegetett, akkor már hamarabb…
- Hamarabb… mit hamarabb?
- Miután elmentél, én többször próbáltam Ibolyánál puhatolózni a holléted felől, ezért sokszor mentem be hozzá az irodába, sokszor lebzseltem körülötte, hátha elárul valamit. De ő soha semmit nem mondott, csak azt hajtogatta, hogy nem tudja hol vagy, és amúgy is, megszakítottál vele minden kapcsolatot.
- Ez így van!
- Nem hittem neki, és egyre többször kerülgettem, ami feltűnt Almirának. Azt hitte, hogy van köztünk valami, és elkezdte fenyegetni Ibolyát. Nem részletezem a válogatott gaztetteit, te is ismered. Aztán már annyira elfajult, hogy ki kellett hívni hozzá a mentőket. Akkor elvitték és kivizsgálta egy pszichológus, súlyos pszichés problémákkal küzd. Most egy szanatóriumban kezelik.
- Mondanám, hogy sajnálom, de hazudnék! Ideje volt már! Hamarabb kellett volna…
- Igen, hamarabb… akkor még te is mellettem lennél.
- Talán…lehet…
- Teljesen belebetegedtem az eltűnésedbe, egyszerűen nem tudtam felfogni! Egyik nap még öleltelek, másik nap pedig mintha csak egy álom lettél volna, kireppentél az életemből. Csak egy pillanat voltál, egy érintés, egy mosoly. Aztán elillantál, én pedig csak szomorúan néztem utánad. Annyira vágytam utánad, csak vártam, hogy egyszer majd újra belibbensz az ajtón, a karomba veted magad, és örökké az életem részévé válsz. Egészen eddig abban bíztam, hogy talán kapok még egy esélyt… és most kaptam! Azt hiszem, az élet elképzelhetetlenül nagyvonalú!
- Az élet igen, de én nem!
- Kérlek, Anna! Ne mondd, hogy elmúlt! Ne ölj meg újra!
Szívemen mázsás súly nehezedett, szememet kicsordulni készülő könnyeim égették. Riadt szemeibe néztem, iszonyúan sajnáltam, de tudtam, hogy könyörgése ellenére most mégis újra meg fogom ölni! A legrosszabb az egészben az volt, hogy be kellett vallanom magamnak, hogy még mindig halálosan szeretem! Újra berobbant az életembe, mint egy tornádó, de már nem akartam, hogy mindent elpusztítson, amit újra felépítettem. A gondolatok úgy kóvályogtak bennem, mint szavak a szélben.
- Sajnálom Árpád!
- Anna!
- Két hónap múlva férjhez megyek! – közlésem olyan nyersre sikeredett, hogy abban a pillanatban megbántam, amint elhagyta a számat. Megsemmisülten ült velem szemben, nem szólt. Felálltam, és magamhoz vettem a táskám. – Mennem kell!
- Láthatlak még valamikor?
- Fogsz még látni, ne félj. Hisz hamarosan egy család leszünk.
- Ezt hogy érted?
- Az apád az én anyámnak udvarol, – megdöbbent. – úgyhogy nem kerülhetjük el egymást, de tartsuk meg a tisztes távolságot. Ez így lesz helyes! Szia!
Éreztem, hogy túl kemény voltam, de ennek így kell lennie! Amint kiléptem az utcára utat engedtem könnyeimnek, és órákig nem tudtam gátat szabni nekik.

                                                   ***21***

- Na, mi volt? – érdeklődött Ákos a vacsoránál. Próbáltam nyugodtnak látszani, pedig igencsak zaklatott állapotban voltam. Nagyon nehezemre esett mosolyogni, de valahogy mégis az arcomra erőltettem.
- Megbeszéltünk, tisztáztunk mindent. Megyünk tovább, mindenki éli az életét tovább.
- És nem próbálkozott?
- Nem! – hazudtam.
- Ez megnyugtató! – s úgy láttam, hogy tényleg meg is nyugodott. Örültem ennek, mert így nem kellett beszélnem erről többet.
Soha többé nem hozta szóba Árpádot, nem kérdezett az érzéseimről, azt hiszem teljesen megbízott bennem. Pedig én úgy szenvedtem, mint egy kutya! Úgy éreztem, hogy a bánat hatalmas elefántja egy gigantikus sátrat épített a szívem köré, és egyhamar nem akarja elbontani azt! Haragudtam magamra, amiért belementem ebbe a találkozóba, azt hittem, hogy sértetlenül fogok kijönni belőle, de oltári nagyot tévedtem! Minden gondolatomat kitöltötte az arca, a hangja, a szavai. Újra vágyakozni kezdtem utána, és hatalmas erőfeszítésembe telt, hogy távol tartsam magam tőle! De kíméletlen voltam magammal, és ahogy csak tudtam próbáltam elfojtani magamban az érzéseket.
Meglátogattam anyámat, és végre találkoztam Árpád apjával is. Próbáltam puhatolózni a fia felől, hátha sikerül megtudnom róla valamit.
Nem kaptam jó híreket róla. Nagyon szomorú, de nem mondja el senkinek, hogy mi bántja. Az apja nagyon aggódik érte, azt mondta, hogy csak ül az irodájában, és néz maga elé. Olyan néha, mint egy élő halott. Alig eszik, és alig mozdul ki otthonról. Az apja szerint nőügy van a háttérben, de ezt nem tudja pontosan, mert Árpád nem beszél. Annyira fájtak ezek az információk, hogy soha többé nem kérdeztem róla!
 Éltem tovább az életem, és már eltelt egy hónap is, mire egy kicsit meg tudtam nyugodni. Kezdtek letisztulni bennem az érzések, lassan újra visszaállt minden a régi kerékvágásba, és én újra lelkesen kezdtem készülődni az esküvőre. Mindezek ellenére azért gyakran eszembe jutott vezérem, de hamar túl is tettem magam a kínzó gondolatokon.
A pub nagyon jól ment, a bulizások elterelték a gondolataimat, Ákos pedig megtett mindent, hogy boldog legyek, amiért hálás voltam neki!
Az esküvő előtti héten már nagyon izgatott voltam, hogy minden simán menjen. Megvolt a ruhám is, ami istenien festett kisportolt testemen, emiatt nagyon büszke voltam magamra! Nem készültünk nagy felhajtásra, csak polgári esküvőt terveztünk, a lagzit pedig a pubban akartuk tartani, hisz ott kezdődött minden. Csak a közeli barátokat és a rokonokat hívtuk meg. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy Ibolya is ott legyen, és ő örömmel elfogadta a meghívást. 

                                             ***22***

Anyám István karján érkezett, mindketten nagyon csinosak voltak, és fülig szerelmesek. Biztos voltam benne, hogy ők lesznek a következők, akiknek a lagzijában bulizni fogunk.
Ibolya segédkezett nekem az öltözködésben, mert igazán nem volt könnyű belebújnom a habos ruhámba, és igencsak meggyűlt a bajom a fátyollal is. A tükör előtt álltam, és onnan figyeltem. Láttam, hogy valamit mondana, de nem szólt, csak tette a dolgát.
- Veled mi újság mostanság? – próbáltam megtörni a beállt csendet.
- A helyzet változatlan. Dolgozom, elvagyok.
- Pasi? – erre csak legyintett.
- Áh! Megvagyok én nélkülük. Vannak barátaim, akikkel eljárogatunk ide, oda, ez tökéletesen kielégít. De neked nagyon örülök! Megérdemled a boldogságot.
- Köszönöm, hogy így gondolod. – De én nem éreztem magam felhőtlenül boldognak. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem. Szerettem Ákost, de gondolataim minduntalan Árpád felé röpködtek, és hiába akartam kikergetni őket az agyamból, egyszerűen nem ment. Élénken élt bennem minden emlék, szó és ölelés, amit tőle kaptam. Emlékszem a meggyötört arcára, a szomorúságra a szemeiben. Persze tudtam, hogy ő már nem jövő számomra, nem voltak terveim vele, s ezek után talán ő is feladta. Majd szépen lassan elfeledkezik rólam, őt pedig majd elfeledteti velem a férjem és a majdani gyerekeink. Persze Ibolya nagyon jól, túlságosan jól ismert már, most is olvasott az arcomról.
- Meginogtál? Ez természetes. Felelősségteljes döntés, és egy életre szól. – mondta, miközben a tükörben az arcomat fürkészte.
- Igen…
- Van valami más is?
- Semmi!
- Anna! Ismerlek! Na, mesélj kislány! Talán nem szereted eléggé? – Nem sokáig gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki az igazat, úgyis rájönne. Felé fordultam, ő kíváncsian nézett rám.
- De, szeretem. Azzal nincs baj, csak… nem akarok megint becsapni valakit…
- Miről beszélsz?
- Árpáddal találkoztam két hónapja.
- Hol? – lepődött meg.
- A sors fintora, hogy pont hozzánk ült be a pubba búslakodni. A sötétben nem ismertem meg, ezért odaléptem hozzá, hogy kihozzam a depiből, de amikor rájöttem, hogy ki ő, lesokkoltam.
- A francba! És ez most felkavart téged, igaz?
- Egy kicsit. Másnap beültünk beszélgetni egy étterembe, tisztáztunk mindent. Elmondtam neki, hogy férjhez megyek.
- Helyes! Jobb ez így!
- Igen, jobb…
- Ákos szeret téged és boldoggá fog tenni!
- Tudom, de vajon én is boldoggá fogom-e őt tenni? Azóta sokat gondolok a vezérre…
- Anna! Az a múlt! Nézz a tükörbe! Gyönyörű vagy, és odakint vár a férfi, aki imád, és méltó társad lesz! Meg fog tenni mindent azért, hogy te boldog légy! Hidd el!
Tudtam, hogy igaza van. Ígéretet tettem, és nem vonhattam vissza.
Kissé megnyugodva indultam az autóhoz, ami majd elvisz a városházára, hogy összekössem az életem Ákossal. A barátaink és rokonaink már vártak ránk, hatalmas tapsvihart rendeztek jöttünkre. Ettől elfelejtettem minden bánatomat és gyötrődésemet, hisz ha ennyien szeretnek, akkor mi bajom lehet még az életben? Lassan mindenki bemasírozott a terembe és elfoglalta a helyét.
Apám karján vonultam be, Ákos már az anyakönyvvezető előtt várt rám. Mosolygott rám, de szemeiben volt valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Úgy nézett rám, mintha az elméjébe akarná vésni minden mozdulatomat, pillantásomat. A kezét nyújtotta felém, amit én készségesen elfogadtam. Megálltam mellette, és az anyakönyves felé fordultunk mindketten. Elkezdődött a ceremónia.
- Tisztelettel, és szeretettel köszöntöm a házasságkötés minden résztvevőjét. Külön köszöntöm  Annát , a menyasszonyt és Ákost, vőlegényt. – kezdte az anyakönyves. - Kedves Vendégeink! A világon mindenütt a legszebb események közé tartozik, amikor két egymásra talált boldog fiatal, családja, szerettei körében örök hűséget fogad, szövetséget köt a szépre, a jóra, egy igaz, boldog életre. Ez az esemény családi ünnep, ma Anna és Ákos házasságkötése. Az anyakönyvvezető munkájának az a része, amikor két fiatal előtte mondja ki az igen”-t, talán a legszebb, de mindenképpen legmeghatóbb mind közül, hisz először láthatja a boldogságtól csillogó, ragyogó tekinteteket. Tudja, hogy az ő közreműködésével alakul egy új kis közösség, egy új család. És ha valami, ami csodálatos az ember közreműködésével jön létre, akkor önkéntelenül büszkeség tölti el. Kedves Anna, és kedves Ákos! Jó néhány tavasz, nyár, ősz és tél váltotta egymást azóta, hogy egymásra találtatok. Ma már egyértelmű, hogy ez a találkozás nem csak az elmúlt együtt töltött idő, hanem a további életetek meghatározója is lett. Mint a rózsabimbó, mely a nap melengető sugarai hatására kinyílik, úgy virágzott ki és mélyült el a ti szerelmetek is.
 Amint hallgattam a hölgy beszédét, egyre inkább kezdtem rájönni, hogy megint hazudok, és mindig csak arra vártam, hogy Árpád beront a terembe, és megakadályozza újabb baklövésemet, de eddig még nem jött. A hölgy pedig csak mondta a szövegét a nagy szerelemről, amiről én már határozottan meggyőződtem, hogy megint csak egy nagy ferdítés.
- Juhász Gyula költő egyik verséből vett részlettel szeretnélek köszönteni benneteket ezen a szép szeptemberi napon, életetek sorsfordulóján.
,,Vannak napok, melyek nem szállnak el, de az idők végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan,
S fényt szórnak minden születő tavasznak, Ó nagy nap! Szép nap! Légy örökre áldott! Hozz új fényt, új dalt, új világot!”
Kedves Jegyesek! Házassági szándékotokat a törvényben előírt módon bejelentettétek. A bemutatott iratok alapján megállapítottam, hogy házasságkötéseteknek törvényes akadálya nincs. A házasság megkötéséhez és érvényességéhez az szükséges, hogy előttem és tanúitok előtt egybehangzó kijelentést tegyetek. Megkérlek benneteket, hogy álljatok fel, forduljatok egymással szembe és fogjátok meg egymás kezét. – Követtük az utasítást, de amikor Ákos szemébe néztem, valami furcsa érzésem támadt - Köszönöm.
Ehhez az ünnepélyes pillanathoz kérem a tanúkat is, hogy szíveskedjenek felállni. Köszönöm. Kérdést teszek fel mindkettőtöknek kérem, hogy legőszintébb érzéseitek szerint egyértelmű ,,igen”-nel vagy ,,nem”-mel szíveskedjetek válaszolni. Kijelented-e Bokor Anna menyasszony, hogy az itt jelen
lévő Burai Ákos vőlegényeddel házasságot kötsz?
Nagyot sóhajtottam, hát itt az idő. Ákos szemébe néztem, és nehéz szívvel mondtam ki.
- Igen! – még mindig arra vártam, hogy Árpád beront, de ő nem jött.
- Köszönöm! Kijelented-e Burai Ákos vőlegény, hogy az itt jelen lévő Bokor Anna menyasszonnyal házasságot kötsz?
Ákos hosszasan nézett a szemembe, majd megszólalt
- Nem! – Értetlenül néztem rá, a vendégsereg felhördült, mindenki mozgolódni kezdett, halkan, fejüket összedugva sutyorogtak. Nem értettem mi történik, szívemet mintha hirtelen vassatuba fogták volna, amit jó szorosan összezártak, alig kaptam levegőt. Azt hiszem, hogy úgy nézhettem ki, mint egy didergő macska az esőben. – Megmagyarázom! – súgta oda nekem Ákos, majd a vendégek felé fordult – Ne haragudjatok, mindjárt folytatjuk, de valamiről beszélnem kell Annával. Egy pici türelmet kérek!
Kézen fogott, és maga után húzva kivitt a hivatal elé.
- Mi a fenét csinálsz? – vontam kérdőre, amikor hajlandó volt végre megállni és rám nézni.
- Máris elmondom, csak nyugodj meg!
- Hülyét csináltál belőlem mindenki előtt!
- Csak megmentelek egy rossz döntéstől!
- Mi a francról beszélsz?
- Árpádról beszélek!
- Mi köze van ehhez Árpádnak? Megaláztál mindenki előtt, most meg jössz nekem ezzel!
- Nyugodj meg!
- Hát persze, majd mindjárt megnyugszom!
- Hallgass meg! Szóval azóta, hogy legutóbb találkoztál vele, nagyon megváltoztál. Már csak árnyéka vagy saját magadnak, a szemeid állandóan szomorúak, hiába mosolyogsz rám, a szemeid mást mondanak nekem.- Megdöbbentem azon, hogy ezt észre vette. Azt hittem, hogy elég jól titkolom. - Tudod, ha szeretsz valakit, akkor teljesen más szemmel kezdesz nézni a világra, nagylelkű leszel, megbocsátó és jószívű. Én szeretlek téged, és szeretném, ha boldog lennél!
- Azért mondtál nemet az imént? Hogy boldog legyek? Hát köszönöm szépen!
- Igen, azért! Azért, hogy elmehess ahhoz a férfihez, akit valóban, igazán szeretsz!
- Te miről beszélsz? Mi bajod van neked? Á értem már, bepánikoltál!
- Szó sincs erről, csak összeraktam a kockákat. Mindazt amit elmeséltél a múlbeli szerelmetekről, és azt, ahogy az újabb találkozásotok óta viselkedsz. Egyértelmű, hogy szereted.
- Te beteg vagy! Na gyere be, és csináljuk végig az esküvőt! – már indultam volna, de ő megállított.
- Tudom, hogy szeretsz engem, és hozzám is jönnél, de őt sokkal jobban szereted, és boldogtalanná tennélek, ha ezt végigcsinálnánk.
- Mit akarsz tőlem?- A sírás már a torkomban gyűlt.
- Azt akarom, hogy most menj el hozzá, és maradj vele! Légy boldog azzal, akit neked rendelt a sors!
 Nem hittem el azt, amit mondott. Képes lenne eltolni magától csak azért, hogy boldog legyek valaki mással?
- És te? Veled mi lesz?
- Miattam ne aggódj! Volt két hónapom, hogy felkészüljek erre.
- De akkor miért kellett ez a ceremónia? Miért nem mondtad el hamarabb, hogy mire készülsz?
- Kíváncsi voltam, hogy így is hozzám jönnél-e? Hogy szeretsz és tisztelsz-e annyira, hogy az érzéseid ellenére is igent mondanál. Jó ember vagy, Anna, és én nem akarlak boldogtalanná tenni. Hát menj, és légy boldog, a többit bízd rám.
- Tényleg ezt akarod?
- Teljesen tisztában vagyok a döntésemmel, ne aggódj értem!
- Ugye tudod, hogy tényleg szerettelek?
- Tudom, éreztem az első pillanattól egészen addig, amíg fel nem bukkant újra. Na, menj!
Átöleltem, és egy köszönömöt leheltem a fülébe. - Nagyon jó ember vagy! – mondtam. 
 Szememmel máris Istvánt kerestem, és hamarosan meg is láttam anyám társaságában, amint minket fürkésznek. Odarohantam hozzájuk, addigra már úgy lihegtem az izgalomtól, hogy majd ki köptem a tüdőmet. Annyira siettem volna!
- Mi van? – kérdezte anyám riadtan.
- Majd elmondom! István! Kérem, vigyen el a fiához! – Hangom kicsit parancsolólag hatott, a férfi pedig értetlenül nézett rám.
- A fiamhoz? De minek?
- Csak induljunk, minden el fogok magyarázni! Menjünk az irodájába, szerintem ott lesz!
Hamarosan a kocsiban feszengtünk, a ruhám majdcsak a kocsi felét elfoglalta így nem voltunk éppen kényelmesen. Csak azon imádkoztam, hogy bent találjam az irodában. Alig vártam már, hogy láthassam.
- Mi ez az egész lányom?
- Anya! Most ne kérdezz! Túl ideges vagyok! Mindent el fogok mesélni, csak ne most!
Apám nem szólt semmit, csak tenyerébe fogta a kezem, és mosolyogva bólogatott. Tudtam, hogy sejti mi történik, és helyesli a döntésemet. Aztán lassan anyámra nézett, majd megszólalt:
- Nem lehet egy madarat visszatartani, ha kinőttek a szárnyai! – Anyám persze nem értette, de nem szólt, csendesen meredt maga elé.
A közel egy órás út után végre megérkeztünk a céghez. Izgatottan pattantam ki a kocsiból, és téptem fel az épület ajtaját, rohantam át az előtéren. Hófehér ruhám felhőként úszott utánam. Az új titkárnő meglepetten nézett fel rám, majd talpra ugrott. Egy intéssel jeleztem, hogy ismerem a járást. A vezér irodája előtt azonban megtorpantam. Rengeteg emlék tolult fel bennem, szinte vártam, hogy Almira felbukkan a másik ajtóban, és vérben forgó szemekkel, csikorgó fogakkal mered rám, hogy aztán rám vesse magát, és csillogó késével halálra döfjön. De most csend volt, csak szívem hangos kalapálását hallottam a fülemben. Reméltem, hogy nem hiába jöttem ide, hátrahagyva lehetséges, boldog életemet.
Nagy levegőt vettem, és kopogtatás nélkül nyitottam be a vezérhez. Ő az asztalánál ült, kifejezéstelen arccal bámulta az előtte szétszórt papírhalmokat. Elcsigázottan nézett fel rám, de nem mozdult. Beléptem, és magunkra zártam az ajtót, kizárva így kíváncsi anyámékat, akik végig a hátam mögött toporogtak, nem értvén, hogy mi történik.
- Szia! – köszöntöttem.
- Szia! Látom eljöttél megmutatni magad.
- Nem azért jöttem! Beszélnünk kell!
- Azt hittem, hogy már mindent megbeszéltünk. A férjed is itt van?
- Nem a férjem… - erre mintha egy kicsit magához tért volna.
- Nem?
- Nem házasodtunk össze.
- Nem értem! – állt fel most már, és tett felém pár bizonytalan lépést.
- Elengedett! Szerinte csak olyan emberhez mehetek hozzá, akit igazán szeretek… - Erre nem szólt, csak állt megkövülten, az arcomat fürkészte, mintha azt akarná kideríteni, hogy igazat beszélek-e? Álltam a csendet, és most először, szándékosan belemerültem a kék tengerbe, hagyva, hogy teljesen ellepjen. – Az oltár elől jöttem el!
- Hozzám?
- Itt vagyok. – hozzám lépett, de még mindig nem ért hozzám, csak nézett a szemembe.
- Mit is mondhatnék?
- Ne mondj semmit, csak ölelj át, ha kellek még neked!
- Ó, hogy mondhatsz ilyet? Hát persze, hogy kellesz! Már feladtam a reményt!  
- A reményt sohasem szabad feladni!
- Szeretlek Anna! Beléd szerettem már akkor, amikor először megláttalak, és sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, hogy beérjem magam, de valahol nagyon elakadtam.
- Igen! Almiránál akadtunk el nagyon!
- Tudod, amióta elmentél úgy érzem, hogy nem veszek levegőt, csak fulladozom, és haldoklom. De te most újra kézen fogsz és kirángatsz a sötétségből, és újra bebizonyítod, hogy nem vagyok egy önző seggfej, és jelenléted újra az életre ösztönöz. Arra, hogy törődjem veled, hisz olyan törékeny vagy! Meghalnék, ha újra elveszítenélek! 
- Én pedig akkor halok meg, ha nem ölelsz át rögtön!
Ekkor hozzám lépett és két izmos karját körém fonva a szemembe nézett.
- Szeretlek Anna! Köszönöm, hogy itt vagy! Megígérem, hogy mostantól minden más lesz!
- Én is szeretlek, pedig minden erőmmel ellene voltam, de rá kellett jönnöm, hogy csak te lehetsz az, aki a szürkéimet szivárványszínre festheti. Ha eszembe jutottál, mintha egy kis virág nyílt volna bennem, amit mindig le kellett szakítanom, így ölve meg az irántad érzett szerelmet.  De hiába volt minden, mindig újra nyílt. Már nem akarom leszakítani! Neked akarom adni, mert szeretlek! Mindennél jobban!
Úgy csókolt meg, hogy rögtön tudtam, minden végérvényesen eldöntetett. Éreztem benne a vágyat, az ájulást, az őrületet. Úgy csókoltam vissza, mintha ő lenne az életet adó levegő, ami nélkül már biztosan megfulladnék.
Sokat szenvedtünk, és hosszú utat jártunk be, de azt hiszem, elmondhatom, hogy ez alatt a bő két év alatt olyanok voltunk, és úgy szerettük egymást, mint két folyó, amelyek ugyan egy ideig külön mederben folynak, de egyszer mégis a hatalmas, kék tengerben eggyé válnak.

                                                                           VÉGE
A NOVELLÁRÓL KRITIKÁT ITT OLVASHATSZ

 KÉPEK: Kuzey Güney (Kivanç Tatlituğ, Öykü Karayel)












                                                                    








                                                                      








                       

1 megjegyzés:

  1. Szia Kedves HÁgi! ��
    Szuper vagy! ����, köszönöm neked ezt a csodás történetet! Faltam a sorokat, le sem tudtam tenni, míg a végére nem értem! Várom a következőt! ��
    További sok sikert kívánok Neked! ����
    Puszillak: SuzyLand ��

    VálaszTörlés