Translate

2018. augusztus 29., szerda

Neale Donald Walsch: Kicsi lélek és a Nap

Egyszer volt hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek:
- Tudom ám, hogy ki vagyok én!
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek. Isten szélesen mosolygott.
- Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
- Pompás! – mondta – Ez igazán király!
De hamarosan ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
– Szia, Isten! Most, hogy tudom ki vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
– Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
– Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
– De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
– Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
– Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál. - Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
– Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy, és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi, más, ami nem te vagy.
– Huh? – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.
– Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertyalángjai nélkül. És ez egyáltalán nem az a Nap lenne, nem ragyogna olyan fényesen. Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy, ez a
kérdés.
– Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!
Megint elmosolyodott Isten. 
– Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.
– Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.
– Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.
- Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Csak ha azt választod – válaszolta Isten. - Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.
– Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.
Aztán Isten elmagyarázta: - Azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. Ez egy óriási ajándék, mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más. Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül. Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy
Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!
– Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják mennyire különleges vagyok?
– Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a “különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked, jó különlegesnek lenni.
– Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és
ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!
– Igen, és elkezdheted már most rögtön.- mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.
– Miben akarsz különleges lenni?
– Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.
– Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni, még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?
A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak, és különleges előzékenynek lenni másokkal!
– Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban, bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.
-Tudom mit szeretnék! Tudom mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan. A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?
– Ó, igen.- biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.
– Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.
– Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog amit tudnod kell.
A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
- Mi az? – sóhajtotta.
– Nincs senki akinek megbocsájthatnál.
– Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni amit az imént hallott.
- Senki! – válaszolta Isten. - Minden amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész
teremtésben, aki kevésbé tökéletes mint te. Nézz csak körül.
A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek, az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel. Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak, vagy kevésbé tökéletesnek mint a Kicsi Lélek, maga. Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.
– Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.
– Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen “különlegesnek” lenni.
És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.
– Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.
– Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?
– Adhatok valamit amiért megbocsáthatsz!
– Tudsz?
– Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit amiért megbocsáthatsz.
– De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az
életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?
– Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.
A Kicsi Lélek meglepetnek tűnt a válasz hallatán.
– Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz, mindketten voltunk áldozat és cselszövő is. Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik
Vagyunk Valójában. És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – megjelenek a következő
életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.
– De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?
– Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit. - Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.
– Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.
- Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.
– Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!
Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben
maradt.
- Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!
– Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!
Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.
– Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.
– Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.
– Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen?
– Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.
– Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!
– Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.
– Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.
Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.
És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé. Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott - és főleg ha szomorúságot hozott - a kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit isten mondott:
– Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.

2018. augusztus 8., szerda

Szeretlek akkor is


Tudják csak meg, mert nem hazudok senkinek!

Hadd tudják csak, hogy szeretlek!
Szeretlek, akkor is, ha mást szeretsz,
Szeretlek, akkor is, ha mást ölelsz.

Messze vagy, de én szeretlek.
Szeretlek, amíg élek.
Szeretlek fájón, vigyázón, könnyezve.
Szeretlek várakozón, lemondón.

Egyszer meghalok, s te sosem érthetted meg,
hogy mennyire szeretlek.
Nem tudtam elmondani, mit kellett volna,
csak akartam élni veled, érezni és nem félni.

Te szeretsz mást, én szeretlek téged.
A szívemben vagy, de ugyanúgy máséban is.
Mégis szeretlek összekulcsolt kezekkel,
lelkem összes fényével, nyomorával.

De bármilyen messze leszel is, s legyek én is bárhol,
akár haljak is bele, de szeretlek akkor is!
S ha te nem szeretsz már, ha sohasem szerettél igazán,
én mégis… emlékek közt tipródva, tovább lépve… de…

                              Szeretlek akkor is!

2018. június 22., péntek

Egy szakítás margójára / Szenvedéseim gyűjteménye

                                                             Egy szakítás margójára


Az elmúlt hetek történései nem múltak, nem múlhattak el külső nyomok nélkül (sem) .
Többen kérdezték tőlem, ma is, hogy mennyivel lettem könnyebb. Délután még nem tudtam érdemben válaszolni, de most jelentem, hogy "csupán" nyolc kilóval lettem könnyebb. Eddig. Ami persze nem baj, hiszem még így is van mit takargatnom, de talán jobb lett volna ezt a néhány kilócskát szándékos diétával leadnom. És még nincs vége, ki tudja, hogy meddig tart majd ez a kényszerű fogyókúra, ez a zuhanás...

Azt is mondta nekem valaki ma, hogy én csak szegjem fel a fejem, és viseljem méltósággal mindazt a fájdalmat, amit okoztak nekem. 
De kérdezem én, hogyan lehet méltósággal, felszegett fejjel járni akkor, amikor elvették azt tőled?
Elvették a büszkeséged, a magabiztosságod, az őszinte mosolyod, megaláztak, beléd gázoltak mind emberileg, mind női mivoltodban. Kisemmiztek úgy, hogy nem maradt neked más, csak a szégyenérzet, a megalázottság érzése, a már fizikai határokat súroló fájdalom a mellkasodban. 

Hogyan járhat az ember így felszegett fejjel, amikor még épphogy magához tért a sokkból? 
De gyógyulok, ha lassan is. Vannak már jobb napjaim, bár néha elérkezek egy egy lejtőhöz, amin bizony igencsak megcsúszom, de már meg tudom tartani az egyensúlyomat, ha nehezen is. 
Egyszer majd felszegem a fejem, kihúzom magam, mert már tudom, hogy mindaz, ami történt nem az én szégyenem...

De addig még szenvedek, és gyászolok kicsit.
Gyászolom a bizalmat, amit egy pillanat alatt tettek a porral egyenlővé. Gyászolom a szeretetet, amit feltétel nélkül adtam oda valakinek, aki visszaélt vele.
Nem, itt nem szerelemről beszélek, hanem szeretetről. 
Arról, ami mélyről jön, és nem szűnik meg soha. El lehet dugni magadban, eláshatod olyan mélyre, hogy te magad se találd meg, de ott lesz akkor is. Mélyen, magadban, a szívedben.

Szerelem és szeretet...
El tudod mondani nekem, hogy mi a különbség?
Mi a szerelem? Egy színes szemüveg. Egy fellángolás. Tűz, ami hirtelen fellobban, varázslatos fényével bevilágítva szürke kis világodat, így színesítve meg a nyomasztó szürkeséget. Megszépít mindent és mindenkit. Felmagasztal, Istenít. Még az esetleg csúnya, púpos, sánta vagy butácska szeretődet is gyönyörűnek látod a fénye mellett. Ez a tűz az egyetlen legális tudatmódosító, amellyel ha nem vigyázol felégethet mindent. Mindent megtennél érte, annyira a bűvkörébe vonhat. De megégetheted magad.
Azonban ez a tűz szeszélyes is. Ha elkezd ellobbanni, a láng elkezd kihunyni, és nincs szerencséd, akkor tudod mi marad belőle? Csak füst, hamu és korom. Te pedig ott ülhetsz a tetején, és azon tanakodhatsz, hogy mihez kezdj most? Mindent oda adtál érte, és most mi maradt? Szürkeség...
De ha szerencséd van, akkor szeretetté szelidül. 

Mi a szeretet? 
Igazság. Elfogadás. A szeretet őszinte. A szeretet nem tart varázslat alatt. A szeretet tisztán látás. Ha szeretsz valakit, akkor úgy szereted, ahogy van. Púposan, csúnyán, fél lábúan, fogatlanul is akár, de szereted a társadat szőröstől, bőröstől. Elfogadod, mert ismered. Megbocsátod minden esendőségét, mert szereted. A szeretet kitart egy életen át. 
Én szeretek. Mélyen, őszintén, mégis ez lett a vesztem. Túlságosan bíztam. Túlságosan hittem. Most temetésre készülök. Temetni a szeretetet mélyen magamban, hiszen mit tehetnék még? Megpróbáltam, küzdöttem, de elfáradtam. Hát temetek.

Hiszek a sorsban. Na, nem úgy, ahogy egyesek hisznek.
Sokan mondják védekezés képpen: "a sors akarta így". Persze. Könnyű mindent a sorsra fogni. "Vigye el ő a balhét, én pedig maradjak tiszta kezű. Én nem is tettem semmi rosszat. A sors volt!"
A sors...
Én nem így gondolom. 
A sors egy út, amin haladsz egészen addig, amíg egy útelágazáshoz nem érsz. Ott választanod kell, hogy merre mész tovább, persze a választható alternatívák ismeretében. Ott kell mérlegelned, ott kell jól vagy rosszul döntened. S ha eldöntötted, te döntötted el az utad, akkor annak viseled a következményeit, haladsz tovább a sors útján mindaddig, amíg egy újabb elágazáshoz nem érsz. Tehát a sors könyvébe ily módon beleírhatsz. Ne fogj rá mindent!

Ők döntöttek. Hogy jól vagy rosszul, az előbb vagy utóbb kiderül. 
De egy biztos! Nem csak a saját sorsukról döntöttek! Több ember sorsát is befolyásolták úgy, hogy nem hagytak nekik választási lehetőséget, esélyt, semmit. Elvettek mindent.
Lepaktáltak az ördöggel, aki egoizmus, vágy és szerelem képében kísértette meg őket, s ezért most szenvedünk mindannyian. 

De tudom, hogy talpon maradok. Mert akarom. S ha megerősödök, ha túl vagyok a temetésen, ha minden elcsendesedett, akkor bezárom az események, a fájdalom után a kaput, és kényelmesen, elégedetten hajtom majd nyugovóra a fejem mert tudni fogom, hogy egy új élet vár rám. 
S talán jön majd valaki, aki segít vissza szereznem a méltóságom, s újra felszegett fejjel járhatok.


                                                                    *****************


                          Valamikor én is színes voltam neked... aztán beszürkültem...

                                                                    ****************


Tudod, a csendnek is több fajtája van. Amibe most te burkolózol az a beszédes fajta... Mert bár te nem szólsz, én mégis nagyon sok mindent megértek ... 

                                                                    *****************


Az jutott ma eszembe egy munkahelyi beszélgetés alkalmával, hogy ilyen lehet, amikor akasztják a hóhért. 
Romantikus történeteimben annyi szakítást, szenvedést és küzdést megírtam már... Annyiszor szakítottam el egymástól szerelmeseket, és annyiszor kaptak új társat, lehetőséget...
Most én is egy ilyen helyzetbe kerültem... Talán valaki az én történetemet is megírta?
De az általam írt történeteknek mindig happy end a vége.
És a nekem írt történetnek mi lesz a vége? Félek marad a dráma kategória.
De nem baj! Haladunk tovább!


                                                                

                                                      Készül a Szélbe írt emlékek
                                                                  2018. 06.12

(...) Elfáradtam! Nagyon!
Mostanában sokat üldögélek egyedül a szobában, csendben, nyalogatva a sebeimet, okokat, magyarázatokat keresve a történtekre.
Sok minden átfut rajtam, sok emlék a múltból, és a közelmúltból. 
Sok mindent nem értek! Sok kérdés, sok érzelem, de még annál is több fájdalom most a részem.
Hogyan lehet, hogy egy hete még azt mondja, szeret, és ezt úgy bizonyítja, hogy majd elájulok tőle, egy héttel később pedig azt mondja "Nem akarok maradni."
Elmegy, borít, feléget mindent.
Én pedig csak ülök egyedül a szobában, csendben, értetlenül, kisemmizve, megalázva, kérdésekkel, elképzelt válaszokkal, könnyek között, vérző szívvel, és az egyetlen határozott gondolatommal, érzésemmel, hogy én ezt nem érdemeltem meg tőle.
Csak ülök a kanapén, és merengek. Eszembe jut minden, ami ezek között a falak között történt. Minden öröm és fájdalom. Tudom, hogy értelme nincs annak az önsanyargatásnak, amibe taszítom magam, de még nem tudok szabadulni. Még nem, mert még mindig szeretem, és még mindig remélek… Bár talán feleslegesen.
A képek csak jönnek a szemem elé, minden mozzanat, minden szó és tett megelevenedik újra.
Emlékszem, néhány napja, amikor még küzdöttünk, ő önmagával, én érte, azt mondta nekem: „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?” Akkor még reménykedtem, és talán ő is felém hajlott. Azt válaszoltam: „Csak kérdés, hogy boldog véget írunk e neki, vagy dráma lesz a vége?”
Aztán történt valami, ami felgyorsította az eseményeket. Ő elment, én pedig ülök az emlékeink között, szívszaggató fájdalmakkal.
Aztán ahogy telnek a napok, és talán egy kicsit kegyelmeznek is nekem, eszembe jutottak újra a szavai. „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?”
Igen, jó témát adtál.
Úgy döntöttem, hogy megírom történetünket, ami egy nagy szerelemmel kezdődött, egymás mellett jóban rosszban-nal folytatódott, majd drámai vége lett. Számomra mindenképpen.
De igyekszem feldolgozni, ebben fog nekem segíteni, ha kiírom magamból. Mert az írás számomra terápia is.

Ez lesz a mi novellánk, a Szélbe írt emlékek (ahogy én éltem meg) (...)
                                                          

                                                       

                                                                      Eső
                                                               2018. 06. 23

Tegnap esett az eső.
Valamiért éreznem kellett.
Kiálltam az udvarra, és arcom az ég felé emelve, csukott szemekkel élveztem a simogató esőcseppeket. Még az sem zavart, hogy bőrig ázom. Elmondhatatlan érzés volt. Csak a cseppekre figyeltem, és a lelkemre. Valami megmagyarázhatatlan béke lett úrrá rajtam, mintha valami távozott volna belőlem, mintha felszabadultam volna. Csukott szemhéjamon át mintha fény hatolt volna belém, megvilágítva bennem mindazt, ami számít. Varázslat volt ez!
Olyan felszabadító, olyan mindenség érzés. Eggyé válás.
El sem tudom mondani.
Ma sokkal jobban érzem magam.
Javaslom, egyszer próbáljátok ki. Fantasztikus élményben lesz részetek.
                                                     


                                                        

                                                                Temetés és gyász...
                                                                    2018.06. 25

... mert egy múló szerelmet, egy mély, de temetendő szeretet is meg kell gyászolni éppen úgy, mint amikor egy szeretted távozik az örökkévalóságba. Elmegy, elköltözik, te pedig tudod, hogy soha többé nem látod. Őrzöd őt a szívedben és az emlékeidben, a sebeid lassan beforrnak, egy idő után már nem véreznek. Megnyugszol. Meggyógyulsz.
Ugyan így kell meggyászolnod a múló szerelmet is. Fáj az elvesztése, fájnak az emlékek.
De itt a gyógyulás sokkal hosszadalmasabb.
Tudod miért?
Mert ő jön.Találkoztok, látod őt. Látod rajta egy másik érintéseit.
Eszedbe jut az összes szép és rossz emléked, és a sebeid újra és újra felszakadnak, véreznek.
Aztán újra elmegy, te pedig ismét ott maradsz "vérbe fagyva".
Kezdhetsz újra gyógyulni, felépítkezni.
És akkor ő újra jön. Felszakít. Tép. Véreztet.
Te pedig küzdesz, és harcolsz ellene.
Nem akarod már a fájdalmat, nem akarod már a sebeidet ápolgatni szüntelen.
Csak békére és nyugalomra vágysz, már begyógyult sebekre, tiszta elmére.
Csak haladni akarsz tovább az utadon... nélküle.
                                                            


                                                      

                                                                   Világosság
                                                                  2018. 06. 26

Sötét az éj, de elmédben mégis akkor gyúlnak a legnagyobb világosságok...
Az éjjeli sötétségben a lelkedben gyúló fény sok mindenre rávilágíthat, fénybe boríthatja a múltat, rámutathat az elfedett hazugságokra, rávezethet az igazságra, elérkeztethet a "Tudhattam volna!" élményhez...
Fényében átláthatsz már mindenen, rájöhetsz és megérthetsz.
Csak figyelned kell.
                                                    


                                                             

                                                                          Hit
                                                                    2018. 06. 28

Az elmúlt hónapban nagyon sok emberrel beszélgettem, sokan törődtek velem, és sokan adtak jó tanácsokat, vagy nyitották fel a szemem. Hálás vagyok mindenkinek, aki törődik velem.
Ezért döntöttem úgy, hogy ma is megosztok veletek néhány gondolatot.
Amióta megtörtént velem ez a "tragédia" (mert én annak éreztem) , sokat motoszkál a fejemben az, amit többen is mondtak nekem, miszerint valami sokkal jobb, valaki sokkal jobb vár rám.
Bevallom, én is ebben hiszek, ezt remélem, ebben bízok. Azonban én nem azt érzem, hogy valaki jönne, hanem inkább valami. Valamilyen esemény, valami jó dolog.
Vannak, akik szerint talán írói munkásságom fog egy kicsit jobban kiteljesedni azzal, hogy a tapasztaltak alapján majd sokkal jobbakat fogok írni.
Azért jutott ez most eszembe, mert volt egy beszélgetésem ma egyik írótársammal, aki meglepett azzal, hogy felhívott messengeren. Nem ismerjük egymást személyesen, ezért nagyon jól esett, hogy felhívott, és megkérdezte hogy vagyok.
Szóval ő azt mondta: "Ebből te olyan történetet fogsz írni, még nem most, majd ha megnyugodtál és letisztultak benned az események. Olyan sztorit fogsz írni, hogy áááá! Az mindent vinni fog!"
Szóval az jutott eszembe, hogy talán tényleg ez lenne a cél?
Hogy az írásban jobban kiteljesedjek, és végre a helyemre kerüljek, úgy igazán?
Én hiszek az angyalokban, sőt tapasztaltam is a létezésüket, ha érdekel, hogy hogyan,akkor jelezd kommentben és elmesélem rövid története(i)m. Éppen ezért eszembe jutott, hogy ezeken az embereken keresztül üzennek nekem? Oda kell figyeljek a lehetőségekre? Vegyem ezt jelnek? Üzenetnek?
Ezek az emberek, akik egymástól függetlenül mondják ezeket nekem, teljes meggyőződéssel, talán csatornák? Talán azért választották ki őket, mert én most az elkeseredéstől, a bánattól nem hallom meg az angyalaim üzeneteit?
Bárhogy is van, bármi is lesz, bármi is a cél, vissza adták a reményt, a hitet, az élni akarást, a "Majd én megmutatom neked!" érzését.
Felálltam! Még nem temettem el teljesen a szeretetet magamban, de lapátolok, és a hant már félig kész van... a kapu lassan záródik, és reményeim szerint a lakat is hamarosan felkerül a zárra.
Már állok. Még megingok néha, de állok.
Köszönöm nektek, és a gondviselésnek! 
                                                                     



                                                           Az őszinte természet
                                                                  2018. 07. 05
Valamikor, valahol belefutottam egy idézetbe, amit nem tudok szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogy ha őszinték akartok lenni egymáshoz és magatokhoz, akkor menjetek ki a természetbe.
Ma eltöltöttem néhány órát a természetben. Csak a hatalmas fák voltak társaságom, kiknek halkan elmondhattam mindent, mi a szívemet nyomja. Magamba nézhettem, és végre láttam mindent, amit látnom kellett.
Láttam minden hibát, minden jót és rosszat, amit elkövettem én is, ami az évek alatt feledésbe merült.
Láttam a szenvedélyt, az odaadást, a szerelmet, a néha szürkén tornyosuló felhőket, de láttam a tetteinket, az akaratunkat is, amik eloszlatták azokat. Láttam az árnyakat, amik bal jóslatukkal megkörnyékeztek, de akkor még bíztunk, és elhessegettük őket.
Láttam minden ölelésünket, láttam minden eltaszításunkat, hallottam minden elhangzott szép és gonosz szavunkat, szeretetünket, ígéretünket, mit egymásnak tettünk. Láttam a kitartást, ami akkor még talán őszinte volt.
Aztán láttam a halkan beosonó ármányt, a hazugságokat, a lapos pillantásokat, az őszintétlenséget, az árulást. Láttam a küzdelmet, a bizakodást.
Éreztem még az ölelést, hallottam még a szép szavakat, miközben ő lassan hátamba csúsztatta a tőrt.
Láttam az ő magabiztosságát, a bántani akarását, és az én összeomlásomat, porba hullásomat. Láttam a hátát, amint elfordult tőlem, és kilépett az életemből, hátra hagyva az összes küzdelmünket, céljainkat, terveinket, tizenhárom évnyi életünket.
Láttam a visszatéréséhez fűzött reményt is, mi egy ideig életben tartott, majd láttam annak halálát is.
De helyette született egy új remény, ami azt súgta nekem, hogy idővel jobb lesz, majd megbocsájtok, majd feledek, túlélek. Új életet kezdhetek.
Aztán a sokkból lassan felálltam. Már kezem a képzeletbeli kilincsen volt, hogy bezárjam azt a bizonyos kaput mögötte...
De újra megszólalt a telefon... Ismét hallottam a hangját, a terveit, és újra kicsúszott a lábam alól a talaj. A fák értetlenül néztek le rám, a szelet küldve segítségemül, hogy kicsorduló könnyeimet arcomról leszárítsák. Ma ismét térdre kényszerültem, de kapaszkodok, és esküszöm, ha újra felállok, talán nem is olyan sokára, hatalmas robajjal fogom a kaput becsapni mögötte!
                                                                      


                                                   *******








❤️

   

2018. május 30., szerda

Ölelném

                                        (Zolinak)

Néha úgy szeretném ha csak ölelne, szó nélkül,
csendben, de abban az ölelésben benne lenne minden.

Mozdulatlan viszonoznám, arcom a nyakába fúrnám,
élvezném az illatát, testének közelségét, mindent perzselő melegét.

Csak állnék ott órákig ölelkezve, szótlan, lassan
vele együtt lélegeznék, a pillanatban elvesznék.

Ölelném csendben, senkit és semmit nem hallanék.
Csendben élnék, vágynék, kívánnék, túlélnék...

Emlékekbe burkolózva remélnék...
és csak ölelném, ölelném... talán utoljára...

2018. május 3., csütörtök

Lány az ablakban


Judit öt éve, amióta megvették a házat, szinte minden nap látta a lányt az ablak előtt karba tett kezekkel állni. Nem zavart, nem bántott senkit, csak állt szótlanul és nézett kifelé az ablakon. Pár másodpercig tartott a jelenléte, majd ahogy megjelent, el is tűnt hirtelen.
Bár Judit nem félt, mégis furcsa érzéseket keltett benne a húsz év körüli szellemlány jelenléte.

A nő hamarosan áldott állapotba került, így a család bővülése miatt nagyobbra kellett cserélniük lakásukat.
Nemsokára elköltöztek, és soha többé nem emlegették  régi otthonukat és annak „vendégét”. 
Néhány hónap múlva elérkezett az idő, végre karjukban tarthatták oly régen várt kislányukat.

Teltek az évek, a kicsi szépen cseperedett, okosodott.
Amikor a gyermek öt éves lett, Judit felfigyelt arra, hogy a kislány gyakran állt az ablakban karba tett kezekkel. Eszébe jutott a szellemlány, aki pont ugyan úgy állt mindig.
Egy napon megkérdezte a gyermektől, hogy árulja már el, miért áll mindig karba tett kezekkel? Talán utánoz valakit?

Erre a kislány meglepetten nézett anyjára, majd így szólt: „De hiszen én mindig így álltam, a régi házunkban is.”

Ha tetszett a történet, kérlek oszd meg másokkal is. 

Szerzői oldalam itt találhatod

2018. február 25., vasárnap

Mert minden jónak gondolt döntésünkért kőkeményen megfizethetünk


Egy szomorú esetet írok most meg, mely egy közeli ismerősömmel történt. A történet valódi, és egy nehezen meghozott döntés utáni abortuszról szól majd, ezért a történet felkavaró lehet egyes emberek lelkének, ezért kérek mindenkit, aki erre érzékeny, az ne olvassa tovább! A történetet az azt átélő embertől tudom, az írásért minden felelősség engem terhel! Megosztása csak a szerző ( vagyis az én! ) feltüntetésével engedélyezett!!
Nem nevezem meg sem a várost, sem a kórházat, ahol az eset történt. Az orvosokat és nővéreket egyszerűen csak egy betűvel fogom említeni. Ismerősömet pedig nevezzük Andinak. Andi nem akar ebből bírósági ügyet, hiszen tisztában van azzal, hogy semmilyen bizonyíték nincs a kezében, és lelkileg sem tudná végigcsinálni a pert. Csupán annyit szeretne csak, hogy tudjon erről a nagyvilág, hogy elmondhassa mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek!

ANDI:

Andi negyven év feletti, többgyermekes édesanya.  Egy vidéki kisvárosban él férjével és gyermekeivel, kiegyensúlyozott, gyönyörű életet.
Néhány évvel ezelőtt viszont diagnosztizáltak nála néhány krónikus betegséget, melyeket erős gyógyszerezéssel  ideig – óráig kordában lehet tartani. Ez igencsak megviselte a családot, Andit pedig olyan erővel  vágta földhöz, hogy beletelt néhány hónapba, amíg feldolgozta lelkileg, és megtanult együtt élni a betegségekkel. Ma már tudja kezelni, és élheti addigi életét. Viszont most megesett az, amire ő sem számított, és újult erővel vágta földhöz Andi lelkét…
Az egyik betegsége miatt nem szedhet semmilyen fogamzásgátló tablettát, így marad a hagyományos módszer, amely három évig működött is…
És itt kezdődik Andi szomorú harca önnön lelkével, és újabb szembesülése a magyar egészségüggyel…

AZ ELŐZMÉNYEK:

Már tizedik napja késik a menzesze, sejti, hogy baj van! Vesz egy tesztet, de csak pár óra elteltével meri megcsinálni. Persze, hogy pozitív, ezt sejtette. Az első kérdés, ami megfogalmazódik benne, hogy most mi lesz? A második gondolata, hogy nem lehet… ezt a gyermeket nem lehet… Sír!
Férje döbbenten nézi a tesztet, az első mondat, ami elhagyja a száját, hogy most mi lesz? A második, hogy nem lehet… Andi miatt nem lehet!
Hosszú vívódás következik, több tucat érv a terhesség ellen…
Andi rengeteg erős gyógyszert szed évek óta, mi lesz, ha a gyermek beteg lesz? Persze ott van az az ötven százalék, de mi lesz, ha beteg lesz? Hány élet megy tönkre? A születendő gyermeknek milyen élete lesz, ha betegen, testi vagy szellemi fogyatékossággal születik… Belegondolt, és a szíve akart megszakadni. Nem akarhat ilyen életet egy gyermeknek! És a sajátja, amely már így is olyan törékeny, mint a legfinomabb porcelán… Ha nem tudja végigcsinálni a terhességet vagy a szülést, és idő előtt itt hagyja a már meglévő gyermekeit, és a lehetséges beteget is? És ha túl is éli, az egész élete erről szól majd! Önzőnek érezte magát e gondolatok miatt, de ott van még a többi gyermeke is… Döntenie kell! Egy ilyen „terhet” a családjára sem zúdíthat!
Több napos vívódás, átvirrasztott és átsírt éjszaka  után megszületett a szomorú döntés: nem tarthatja meg ezt a gyermeket. Félt a műtét miatt, de ez talán a kisebb kockázat…

A szakrendelőből sírva jön ki, és veszi az irányt a családgondozóhoz, ahová irányították. Két alkalommal kell részt vennie egy egy beszélgetésen, ahol majd meggyőzik arról, hogy tartsa meg a gyermeket.
A családgondozó hölgy kedvesen fogadta a már zokogó Andit. Hellyel kínálta, és türelmesen kivárta, míg Andi kisírja magát, és kinyögi azt a néhány mondatot, amiért ott van. Elsorolja érveit a hölgynek, aki ugyan megemlíti az ötven százalék esélyt, de megérteni látszik Andi alapos érveit, nem nagyon erősködik a döntése ellen. Andi megköszöni a megértést, de még mindig sírva indul haza. A következő alkalommal a hölgy Andi megerősítő szándéka után kiállítja az abortusz engedélyezésére szóló papírokat, és átadja a befizetendő csekket, egy 8913 Ft – ról szóló összegről.
Időpontot kér, pontosan egy hét múlva megtörténik…
Addig sokat sír, próbál felkészülni lelkileg… Szíve vívódik, tipródik, de eszével tudja, hogy ez a legjobb „megoldás”… Ő már alkalmatlan újra anyává válni…

KÉT NAP RÉMÁLOM!

Reggel hét órára érkezik a kórház betegfelvételi osztályára. Több órás várakozás és több vizsgálat után tizenegy órakor végre felkísérik az osztályra. Megkapja az ágyát és a hálóingét, és egy  nagyon kedves X nevű ápolónő  közli vele, hogy doktornő hamarosan meg fogja keresni, és elmondja a továbbiakat. Andi hálás az ápolónő kedvességéért…
Délben benyit egy fiatal, huszonegynehány év körüli hölgy a szobába. Andi azt gondolja, hogy ápolónő, de döbbenten értesül róla, hogy a műtétet végző orvossal beszél ( nevezzük Y – nak ). A doktornő nagyon lelkes, felvázolja a műtét folyamatát, majd azzal a mondattal távozik, hogy találkozunk a műtőben.
Andit kétségek kezdik gyötörni… Túl fiatalnak tartja a doktornőt, valamiért bizalmatlanság költözik belé, de azzal nyugtatja magát, hogy fiatal kora ellenére még lehet jó orvos, és valójában egy rutinnak számító beavatkozásról van szó.
Délben jönnek érte, felkísérik a műtőbe, ahol Y doktornő már várja.
Felfekszik a műtőasztalra, lelkében aprónyi bizalmatlansággal és félelemmel. Csak reméli, hogy a végén felébred majd…
Lassan elkábul… Hallja a körülötte zajló eseményeket, de fájdalmat nem érez. Nézi a szeme előtt táncoló fényes, színes látomásokat, mintha köztük sétálgatna.  Hallgatja a körülötte zajló eseményeket, zajokat. Egyszer csak éles fájdalom markol a méhébe, már ébredezik, de a doktornő még benne van, kapar… Hallja a hangját, hallja mit mond… Tisztán hallja…
         -  Hol van a szövet? Nem találom sem a vákuumban, sem a küretkanálban…
Valaki, egy férfihang válaszol, de azt már nem érti, újra elkábul.
A szobában ébred, sír. X ápolónő simogatja a fejét, és nyugtatgatja, majd kimegy.  Túl van rajta…
-  Mit tettem, Istenem bocsáss meg! – ez az első gondolata.
Kezd tisztulni a feje, lassan felkel. Kicsit rendbe teszi magát, de úgy érzi, hogy valami nincs rendben… Érzi a testén, a méhén… Olyan nehéznek tűnik…
Telik az idő…
Fél három körül benyit Y doktornő, idegesnek tűnik. Elkezdi magyarázni, hogy nagyon pici lehetett ez a terhesség, mert nem talált terhes szövetet sem a vákuumban, sem a kanálban… Nyugodtabb lenne, ha csinálnának egy ultrahangot…
Andinak a fülében visszhangzik a műtőben hallott néhány mondat…
Az ultrahangban már többen állnak felette, és a méhében lévő magzatot nézik… Méregetik, zavartak…Elkerüli a figyelmüket, hogy a felettük lógó monitoron Andi is látja azt amit ők!
Látja a magzatát, akinek már nem kéne ott lennie! Kinagyítják a képet, így ő is jobban látja a pici, sértetlen koponyát, az elmosódott testecske körvonalait, a megölt gyermekét! Könnyeit nyeli, zavartan hallgatja a körülötte zajló eseményeket. Y doktornő ideges, egy másik orvostársát kéri, hogy fejezze be a műtétet, az persze beleegyezik… Andi megdöbben, nem szól.
Visszamegy a szobájába, zokog. Annyira élni akart ez a gyermek! Ő pedig megölte, amit a sors meg is mutatott neki az ultrahangon keresztül! Lássa csak, hogy mit tett! Nézze meg jól! Ekkor már tudja, hogy ez a látvány elkíséri majd egész életén át! A pici fejecske képe…
Y doktornő lép a szobába, és elmondja, hogy az anesztes orvos ma már nem engedi az altatást, de holnap reggel megismételik a műtétet.
- Semmi baj doktornő…valahogy meg kell tanulni ezt a szakmát is! – mondja Andi
- Hát én már nem tanulok, itt vagyok egy ideje! – válaszol az zavartan, döbbenten. „ Annál nagyobb szégyen ez! „ gondolja Andi, de nem mondja ki.
- Hát most én jártam így! – csak ennyit szól.
Doktornő nem szól, sértődötten távozik a szobából.
X ápolónő lép be rövid idő múlva, már nem olyan kedves mint addig. Beadja az elrendelt injekciót, miközben felvilágosítja emelt hangon Andit, hogy a doktornő nem hibás, ilyen előfordul. A doktornő már praktizál egy ideje, nem hibás! Andi döbbenten hallgatja, az orvos panaszkodott! Pont ő!
Szívesen cserélne most vele! Érezze csak azt a kínt amit ő! De nem szól, nyel. Innentől X ápolónő már nem kedves, beszólogat, figyeli Andi minden lépését, még azt is sikerül megakadályoznia, hogy a hozzátartozóival, a férjével beszéljen!
Újabb orvos, Z, a kórház főorvosa lép a szobába. Ő újabb ultrahangot csinál, újabb vizsgálatot kér.
Andi az ultrahang előtt várakozva kihallgat egy beszélgetést. Z doktor hangját hallja, amint csúnyán lehord valakit, később megismeri a doktornő halk hangját, amiért ilyesmi megtörténhet! Hogy képzeli, hogy engedi felállni a beteget, amíg nem bizonyosodott meg a műtét sikerességéről! Mi lesz ekkor, és mi lesz akkor! Andi nagyon vérzik, így nem hallgathatja tovább a beszélgetést, rendbe kell tennie magát. Mire visszaér már szólítják az ultrahangba, ahol a lenyugodott Z doktor már várta.
Andi elmondja, hogy nagyon vérzik és szülési görcsei vannak…  Este fél nyolckor Z doktor úgy dönt, hogy megismételik a műtétet. Újabb kábulat, fények, színek, újabb remények, újabb félelmek…
Ébredezik… Feje felett csövek, lámpák, műszerek. Jobb karjában infúzió. Most nehezen tér magához, de már nincs fájdalom! Egy nagyon kedves ápolónőtől tudja meg, hogy az örzőben van! Az éjszakát ott kell töltenie…
Innentől úgy bánnak vele, mint a hímes tojással, akkor még nem értette miért? Ha csak a nevét kimondták már mindenki tudta, hogy kiről van szó!
Az éjszaka nehezen telt, egy szemhunyásnyit sem aludt. Z doktor gyakran meglátogatta, ultrahangozta.
Reggel visszakísérték a szobájába, testi fájdalmai már nem voltak, de a lelke sajgott. Csak az a pici koponya…  Sír…
Újabb ultrahang, Z és Y doktornő jelenlétében. Az eset óta Z doktor mindent figyelemmel kísért, és bár azt mondta, hogy a műtétet Y doktornő fejezte be, Andinak határozott meggyőződése, hogy Z doktor fejezte azt be! A doktor elmondja, hogy ultrahangos megfigyelés alatt végezték el a második műtétet, és teljesen kitisztították a méhet, most mégis megint van benne egy alvadt vérdarabka…
Andi bepánikol! Micsoda?!
A doktor szerint valahol vérzik a méhe… Elmond egy csomó dolgot, amikre Andi már az idegesség miatt nem is emlékszik. A lényeg, hogy most az van, hogy a hiba benne van… Nem a magzat miatt kellett újra műteni, hanem a sok alvadt vér miatt, ami a méhének hibája… A doktornő nem hibázott… A doktor valószínűleg nem tudja, hogy ő is látta az ultrahangban a benne lévő magzatot,de nem szól…
Haza engedik, de egy hét múlva jelentkezzen kontrollra, de Z doktor is látni akarja az ultrahangot!
Még szednie kell a méhösszehúzó cseppeket, és az antibiotikumot, amit már a kórházban is pumpáltak a vénájába lelkesen.
Andi összetörten, zavartan, újabb félelmekkel távozik a kórházból.  Szemeit becsukja, és egy apró, pici fejecske néz vele szembe…

ANDI REMÉNYEI:

Csak azt reméli, hogy más nem járhat így! Neki meg kellett hoznia ezt a szörnyű döntést, amelyért aztán kőkemény árat fizetett. Csak remélheti, hogy a méhének nem esett nagy baja, bár meggyőződése, hogy a műtét alatt sérült meg. Perelni nem akar, hisz hogyan bizonyítsa be az igazát? Semmilyen bizonyítéka nincs, az orvosok pedig úgy védik egymást, mintha egy szép nagy család volnának!
Reméli, hogy a fiatal doktornő is majd megkapja a sorstól a saját járandóságát.
Próbál úrrá lenni az érzésein, újra felépíteni magát, rendbe tenni az életét… Nehezen megy…
Azt hallotta vagy olvasta valahol, hogy amikor egy bébi megfogan, akkor egy új lélek választ magának családot. Az ő bébije őket választotta, de ő nem akart helyet adni neki az életükben…  Lelkiismeret-furdalás gyötri, és magában a kicsihez beszél: Arra kéri, hogy ne haragudjon rá! Reméli, hogy megtalálja a neki való családot, azt, ahol majd örömmel fogadják, és mindennél jobban szeretik! Arra kéri, hogy bocsásson meg neki! Bocsássa meg az ellenszegülést, a fájdalmat, amit okozott… Bocsássa meg, hogy bár annyira élni akart, ő mégis kitartott a döntése mellett.  Biztosítja arról, hogy sohasem feledi a pici fejecskéjét! Örökké látni fogja…

VÉLEMÉNYEM:

Adódhat az életben olyan helyzet, amikor igenis meg kell hoznunk fájdalmas döntéseket! Hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés, az előbb vagy utóbb kiderül.
Andi meghozta a maga döntését még akkor is ha tudja, hogy ez bűn. De a saját helyzetét mindenki maga ismeri, ezért megvetni őt ugyanolyan bűn, mint egy ilyen döntést meghozni. Nem lehetünk a másik helyében, nem tudhatjuk, hogy ő mit érez, mit él át! " Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!" mondja a Szent írás!
A történetből sok helyzet kimaradt, a legfontosabbakat írtam le. Volt itt még cinizmus, nemtörődömség és közöny is.
A Magyar egészségügy ismét leszerepelt!
Köszönjük a megtisztelő figyelmeteket!


Ha tetszett a történet, kérlek oszd meg másokkal is. 

Szerzői oldalam itt találhatod