Translate

2017. szeptember 29., péntek

Mindig veled II. / Tíz év múlva

                                                                             

                                                                                         Előszó


Rég jártam már a kedvenc sziklám tetején. Hosszú idő óta először mentem fel.  Hosszasan néztem a kisvárost, amely már az enyém volt. Én tartoztam érte felelősséggel, én irányítottam. Ígéretet tettem rá…
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ez még bekövetkezhet. Mindig úgy gondoltam, hogy Erik mellett én leszek az úgymond „First Lady”, de a sors másképpen rendelkezett.
Neki a város, Kisfenyves, az élete volt, s mi tagadás, értett is a kormányzáshoz. A város semmiben sem szenvedett hiányt. Szépen fejlődött, az emberek szerettek itt élni, a lakosság száma egyre csak gyarapodott.
Megvolt mindenünk a boldogsághoz egyetlen dolgot kivéve, egy gyermeket.
A sors kegyetlenkedett, és soha nem adta meg nekünk a lehetőséget, hogy igazi családdá váljunk. Több évi kísérletezés, vizsgálat és bébi program ellenére sem született szerelmünknek gyümölcse.
Hamarosan beláttuk, hogy nekünk ez nem adatik meg, bele törődtünk, és beértük már annyival, hogy gyermekotthonokat támogattunk, segítettünk, amiben csak tudtunk. Ők voltak a mi gyermekeink.
Minden viszontagság ellenére nagyon szerettük egymást, boldogok voltunk.
Eltemettük a múltat, és csak a jelennek éltünk. Végtelenül szerettem Eriket, nála jobb emberrel az óta sem találkoztam.
A boltba már nem jártam be, hiszen lefoglaltak a város és a gyermekotthon körüli teendők, és amiben csak tudtam támogattam Eriket. A boltot Lina vezette tovább, aki a mi házasságkötésünk után két évvel hozzáment a város egyetlen zsarujához. Kapcsolatuk olyan volt, mint az időjárás: volt napsütéses, néha azonban haragos viharok csapkodtak kettejük között, de alapjában véve jól meg voltak.

Szemem a kis sziklakertre tévedt, amelyet még Erik csinált nekem, hogy ha feljövök ide se legyek egyedül, a virágok legyenek társaságom. Még most is látom, amint homlokáról az izzadtságot törölgetve dolgozik a kerten. Lelkes volt, szíve minden szeretetét beletette ebbe a kis kertbe. A szíve…
Az ő drága, beteg szíve…
Ismét szomorúság markolta meg a szívemet, és bár már nem sírtam, a bánat mindig feltört bennem.
Csak öt év boldogság adatott nekünk. Ma is látom szemeiben a rémületet, a felismerést. Látom kezét, amint melléhez kap, majd tehetetlenül a földre roskad, zihál. Látom, ahogy idegesen kapok az ingjéhez, hogy kigomboljam és levegőhöz jusson, miközben ordítok, hogy valaki hívjon mentőt.
Fél óra múlva megtörten ülök a kórházi ágya mellett és fogom a kezét.  Ő még mindig zihál, és rám néz, szavaival próbálja túlsuttogni az EKG gép szabálytalan csipogását.
- Éda! Kedvesem…
- Most ne beszélj. Csak pihenj.
- Mondanom… kell… valamit…
- Ne most. Majd megbeszéljük.
- Nem lesz… később… most kell… elmondanom.
- Kérlek… - Féltem. Úgy éreztem, hogy búcsúzkodni készül, de én nem akartam. Nem akartam szembe nézni ezekkel a dolgokkal, és hittem abban, hogy minden rendbe jön, hiszen a mai orvostudomány már annyi mindenre képes. Hittem, hogy rendbe jön, és tudtam, hogy én mindent meg fogok tenni azért, hogy megkönnyítsem az életét.
- Éda… egyetlen szerelmem. Köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretnék kérni tőled valamit.
- Kérj bármit, megteszem.
- Ha velem történne valami, kérlek, ülj te a polgármesteri székbe.
- Én? De én… Ezt nem én döntöm el.
- Neked fogják adni, tudom. Ígérd meg!
- Erik…
- Kérlek!
- Rendben. Megteszem, ami tőlem telik, de úgysem lesz rá szükség, mert nemsokára hazajössz velem.
- Szeretlek Éda, ezt soha ne felejtsd el!
- Én is nagyon szeretlek! Meggyógyulsz és én mindig vigyázni fogok rád!
- Éda! Soha ne légy egyedül… éld az életed… tovább… légy… boldog…
- Erik…
- Éda… szeretlek… Éda… - Olyan erővel kezdett zihálni, hogy rémület fogott el. Azonnal ordítani kezdtem az orvosnak, aki máris ott termett, és vizsgálni kezdte, majd engem odébb lökve hozták az oxigénpalackot. Hatalmas sürgésforgás kerekedett. Nem láttam Eriket a körülötte tüsténkedő orvosoktól és nővérektől. Hamarosan meghallottam az EKG gép ritmustalan pityegését, amely lassulni kezdett.  Már nem figyeltem az orvos utasításait, csak a pityegést figyeltem, amely egyre ritkábban, egyre szabálytalanul adta hangjait. A folyamatos sípolás kegyetlenül adta tudtomra a megváltoztathatatlant. A világ megállni látszott, majd elsötétedett és megszűnt. Sötétség borult mindenre.
Egy szobában ébredtem, mellettem az orvos állt. Tudtam, hogy mi történt, tekintete pedig csak megerősítette azt.
- Látni szeretném.  - Bólintott.
- Egy nővér odakíséri. Őszinte részvétem.
A nyugtatótól, amit bizonyára belém pumpáltak, tompa voltam, csendesen mentem a szoba felé, ahol szeretett férjem elhagyta földi voltát, és ezzel engem is.
Az ágyon feküdt, letakarva. A nővér megállt az ajtóban, én pedig Erik mellé léptem, és leemeltem arcáról a lepedőt. Békésen aludt, már nem fájt neki semmi. Könnyezve vettem kezét a kezembe, és arcomhoz emeltem, majd megcsókoltam. Láttam az egész életünket, a boldogságot, a mosolyát, mindent, amit kaptam tőle. Magával vitte a szerelmem, az övé pedig itt maradt velem. Ez vigasztalt. Tudtam, hogy szeretett az első pillanattól, ahogy meglátott, és még ha én ellenálltam is neki hosszú ideig, a türelme és szerelme betört engem, és bebizonyította, hogy csak rá számíthatok, ő a legmegfelelőbb férfi a számomra. Utolsó szavaival, tettével is csak azt bizonyította, hogy mennyire szeretett. Elvesztettem azt az embert, aki legnagyobb támaszom volt öt évig. Szívem megszakadni készült, idegeim felmondták a szolgálatot.

A temetést gyógyszerek hatása alatt tudtam csak végig csinálni, majd hosszú kezelések árán tudtam talpra állni, és teljesíteni férjem utolsó kívánságát. A polgárok, ahogy azt Erik megjósolta, megszavazták számomra a Polgármesteri széket, így folytattam mindazt, amit együtt kezdtünk el.
Elsírtam az összes könnyem, és az évek múlásával a fájdalom enyhülni kezdett. Az élet lassan visszaállt a megszokott kerékvágásba, de az emlékek minden nap eszembe jutottak.

Ennek immár öt éve. Harminckét évesen lettem özvegy, és csak most sajnálom igazán, hogy nem született közös gyerekünk. Akkor legalább lenne egy darabom Erikből, húsából és véréből.
Maradt nekem mindaz, amit ő épített fel, és tudtam, hogy kötelességem folytatni a munkásságát, hiszen ígéretet tettem neki.
Felálltam, és a magammal hozott locsolóból meglocsoltam a sziklakertet, amely örökre összeköt Erikkel.


                                                                      1. fejezet

Örömmel álltam fel és nyújtottam kezet a Színművészeti Főiskola képviselőjének. Az eredményes együttműködés reményében köszöntünk el, amely egy karácsonyi műsorral kezdi meg életét. A hölgy távozása után Lina robogott be az irodába.
- Na, mi volt? – huppant le az egyik bőrfotelba.
- Karácsonykor a növendékek jönnek egy műsorral. Aztán ha lesz vállalkozó szellemű gyerekünk, akkor elindíthatunk egy dráma tagozatot is.
- A suliban?
- Egyelőre igen, aztán meglátjuk. Talán a gyermekotthonba is bevihetjük a programot.
- Hát barátnőm, Erik büszke lenne rád!
- Remélem is. – próbáltam mosolyogni, miközben holtfáradtan vetettem le magam is egy fotelba. – Nagyon remélem, hogy egyet értene minden döntésemmel.
- Biztos, hogy úgy lenne. – Pár pillanatig vizsgálgatott, majd folytatta – Fáradtnak tűnsz.
- Az vagyok. Halálosan fáradt. Már nagyon várom, hogy túl legyünk az ünnepeken, aztán egy kicsit végre elvonulhassak a medvebarlangomba. – nevettem.
- Megértelek. Sokat dolgoztál az idén is.  Karácsonykor végre elmész valahová pihenni?
- Nem. Itthon pihenek.
- Mióta Erik… szóval évek óta nem voltál sehol. Ki kéne mozdulnod.
- Itthon maradok, és bezárkózom. Csak az ággyal és a fürdőkáddal vagyok hajlandó barátságban maradni pár napig. Puha ágy, meleg, és illatos fürdő. Másra most nem vágyom.
- Ne légy egyedül. Gyere át hozzánk.
- Kedves vagy Lina, de nem, köszönöm. Az idén sem. Titeket sem akarlak zavarni, és tényleg szeretnék egyedül lenni…
- … és pityeregni, szomorkodni, magányosnak lenni…
- Erik már öt éve elment, Lina. Persze, hogy hiányzik, de már nem pityergek és nem depizek. De igaz, egy kicsit talán az emlékével szeretnék lenni. Köszönöm a meghívást, de most is kihagyom. Ti csak ünnepeljetek, és érezzétek jól magatokat.
- Hát jó. – állt fel most is, mint minden karácsony előtt, csalódottan. – De ha úgy érzed… tudod?
- Tudom. – mosolyogtam, és kikísértem az ajtóig. Odakint hatalmas pelyhekben esett a hó, finom, fehér dunyhával fedve be a tájat. Lina beült az autójába és elhajtott, én pedig kiléptem az eresz alól a hóesésbe. Arcomat az ég felé emelve éreztem a pelyheket, amint hidegen a bőrömre telepedtek, hogy aztán elolvadva, könnyeimmel együtt végiggördüljenek rajta.
Csodálatos öt év volt, amit Eriktől kaptam, ezért távozása hatalmas űrt hagyott bennem.
Mióta elment nem igazán jártam sehová, csak a kötelező hivatalos összejövetelekre vagy előadásokra.  Begubóztam, és csak a munkának éltem. A barátaink is csak akkor láttak már, ha valamilyen hivatalos ügyben be kellett jönniük a hivatalomba, vagy ritkán városi rendezvényeken futottunk össze. Nem erőszakoskodtak, nem hánytorgatták fel nekem, hogy elhanyagolom őket, elfogadták. Megértették, hogy a munkám lett a legfontosabb, hiszen Eriknek tett ígéretemet teljesítettem ezzel.
Az estéim csendesen teltek, volt, hogy a laptopon dolgoztam, esetleg tévéztem vagy olvastam. Napközben jártam a várost, intéztem a dolgokat, szóval nem volt időm sokat agyalni a fájdalmaimon.
De megint közeledett az ünnep, ami rendszerint megviselt. Bár tagadtam, de olyankor igenis szomorkodtam Erik hiánya miatt, még intenzívebben, mint a dolgos hétköznapokon. Olykor elővettem a képeket és videókat, és emlékeztem. De már nem zokogtam, mert tudtam, hogy ő akkor is ott volt velem, figyelt és segített engem. Ez a tudat könnyítette meg az életem.
Na, és persze Lina, aki a világon a legjobb barátnő. Bár mióta megházasodtak a zsaruval,  kevesebbet találkoztunk. Meg persze neki ott volt a bolt, nekem pedig a hivatali kötelezettségeim.
Rajta kívül nem volt már senkim. Zita néni a szüleim halála után két évvel utánuk ment, hogy most már az örök vadászmezőkön vigyázza útjukat, és tartsa szemmel őket. Az ő halála majdcsak éppúgy megviselt, mint néhány évvel később az Eriké. Hosszú évekig ő volt az egyetlen támaszom, szinte a szüleim helyébe lépett, így az elvesztése alaposan megtépázta az életem. Zita néninek nem volt gyereke, így a végrendelet szerint piciny kis házikóját és vagyonkáját rám hagyta, amit pénzzé tettünk és az egyik gyermekotthonnak ajánlottunk fel.
A szállóba is csak ritkán jártam már fel, de azért Karola nénit időnként meglátogattam. Ő is már csak szemmel tartja vállalkozását, de aktívan nem vesz részt benne, átadta a munka dandárját a fiatalabb nemzedéknek. Két lánykát vett fel néhány éve, akik viszik a dolgokat, persze Karola néni szigorú szabályai szerint. A két fiatal nagyon lelkes volt, és imádták hajlott korú főnöknőjüket. A szálló jól ment, olyannyira, hogy bővíteni is kellett, mert elkezdett szűkké válni az igencsak növekvő vendégsereg számára. Az az évi szezonban is sokan voltak fent, hiszen az időjárás igencsak kedvezett a síelés szerelmeseinek. Legtöbbjük visszajáró vendég volt már, és szinte, mint családtagok éltek köztünk pár napig.
Ennek persze Lina is nagyon örült, hiszen alaposan felpörgették a bolt forgalmát is, így szezonálisan neki is kisegítőt kellett alkalmaznia, hogy győzze a munkát. Én már csak csendestársként voltam jelen a bolt életében, és mint olyan, nem is nagyon szóltam bele a dolgokba. Megesett azonban, hogy Lina kikérte a véleményem bizonyos ügyekben, de többnyire rá bíztam a döntést.
A fatelep is jól ment, és mivel megnövekedtek az igények, a meglévőkön kívül még több telepet is létre hozott a tulajdonos. Ezekre a telepekre már csak ritkán mentem ki, úgy éreztem, hogy nem sok dolgom van nekem ott. Erik imádta a telepet, ami érthető, hiszen ő ott nőtt fel, de mióta ő nincs, értelmetlennek láttam, hogy oda járjak.

A telefonért nyúltam, hogy felhívjam az iskola igazgatóját, és elmeséljem neki a főiskolával történt megegyezés részleteit.
Az igazgatónő, Kelemen Amanda, negyvenes évei elején járhatott, és család híján az iskola volt az élete. Sokszor elgondolkodtam, hogy vajon miért nincs családja, hiszen személyében egy nagyon csinos, igazán kedves és közvetlen nőt ismertem meg. Nyolc éve vezette az iskolát, de soha, egyszer sem mertem megkérdezni tőle az okot. Ha találkoztunk mindig megcsodáltam smaragdzöld szemeit, amelynek ragyogását az orrán biggyeszkedő szemüveg sem rejthette el. Aranyszőke, vállig érő haja mindig frissen mosott és szárított, minimális sminkje szintén makulátlan, az öltözködéséről nem is beszélve. 
Erikkel való házasságomban volt egy időszak, amikor nagyon féltékeny voltam. Talán féltem, hogy Erik is észreveszi ennek a nőnek a szépségét, ami mellett én teljesen megsemmisülök. Néhány nehéz hónap után azonban lenyugodtam végre. Erik megnyugtatott, hogy engem senki sem üthet ki a nyeregből, hiszen én vagyok álmai nője, Amanda pedig egyébként sem az esete.
- Igen? – vette fel a telefont Amanda.
- Szia! Éda vagyok!
- Szia! Na? Van valami jó híred?
- Igen, pont ezért hívlak. Sikerült egyeztetnünk a képviselővel. December tizenhatodikán jönnek Charles Dickens Karácsonyi énekével. Arra gondoltam, hogy nem az iskolában kéne ezt megszerveznünk, hanem a művelődési házban. Mi a véleményed?
- Jó ötlet. Sokkal nagyobb a hely, ha az elválasztó ajtókat szétnyitjuk, na és ott van a nagy színpad is. Én támogatom.
- Rendben. Akkor én megkeresem Edét, hogy legyen idejük felkészülni. Még van három hetünk addig.
- Még az jutott eszembe, hogy talán az előadás után lehetne szervezni egy kisebb party féleséget, ahol a gyerekek találkozhatnak a színésznövendékekkel. Ne csak úgy lejöjjenek a színpadról, be a kocsiba, és huss.
- Jó ötlet. A gyerekek biztos örülnének neki, és talán jobban kedvet is kapnának a színészkedéshez. Akkor talán sikerülne létre hoznunk a főiskolával való együttműködés keretein belül egy kis iskolai színjátszó csoportot.
- Én is erre gondoltam. Van még valami?
- Egyelőre nincs. Ha lesz valami, kereslek.
- Oké!
- Akkor ennyi! Szia!
- Szia!
Ezután azonnal hívtam Radványi Edét, a művelődési ház vezetőjét, és elmondtam neki terveinket, és kértem, hogy legyen minden időben kész. Azért kellett ezt ennyire nyomatékosítanom, mert Ede kissé lassúcska volt 64 éve ellenére mind mozgásában, mind felfogásában. Másfelől viszont nyugodt voltam, mert tudtam, hogy lassúsága ellenére is, minden rendben lesz.
Huszonhárom éve vezette már a házat, és nyugdíjazás előtt állt, így nem volt szívem azt mondani neki, hogy ennyi volt, nincs tovább szükség a munkájára. Inkább küldtem mellé még két fiatalembert, akik fürgék és fittek voltak, így Edének csak ki kellett adnia az utasításokat, ők megcsinálták.
Elmondtam, hogy svédasztalt is szeretnénk az egyik teremben, ahol a színészeket és gyerekeket megvendégelhetjük. Miután megbizonyosodtam róla, hogy mindent megértett, bontottam a vonalat.
Kimerülten ültem le, és adtam hálát az égnek, hogy elérkezett az este. Néhány szusszanás után összeszedtem a holmim, és elindultam haza, hogy végre elmerülhessek egy jó illatos fürdőben.

**

Az elkövetkezendő három hét a készülődésről szólt. Telefonok, egyeztetések, és a meghívókat is szét kellett küldenünk még, aminek a tervezése és a nyomtatása is az én feladatom lett.
Küldtem a fatelep tulajdonosának, aki nem kis összegekkel támogatta az iskolát, és egyéb városi rendezvényeinkben is tetemes összegekkel részt vett, küldtem Karola néninek is, aki szintén sok támogatást nyújtott a gyerekeknek, és természetesen a főiskola tanári karát is meghívtuk az eseményre.
Megrendeltem a hidegtálakat, amelyekkel megvendégeltük a diákokat és a szomszéd város nagyáruházában megvettük az üdítőket, és mindent, amire egy ilyen vacsorán szükség lehet.
Minden este hulla fáradtan dőltem az ágyba, és bár az én ötletem volt ez az egész színházasdi, néha alig vártam már, hogy túl legyünk rajta.

Az előadás előtti héten megjöttek a színdarabot előadó tanulók is, hogy a díszletek között elpróbálják a művet, és megismerjék, belakják a színpadot. Örömmel konstatáltam, hogy mindent rendben találtak, nekem pedig ismételten nagy örömömre szolgált, hogy most sem kellett csalódnom Edében.
Minden a helyére került, csillogott, villogott az egész ház. A székek már katonás rendben várták a nézősereget, egy másik teremben pedig a terített asztal várta, hogy helyet kapjon rajta minden finomság, ami szem-szájnak ingere.
A hangosítás és világítás is készen állt már, tehát nyugodtan hajthattam álomra a fejem.

**

Az előadás napján már korán reggel a házban voltam, hogy ellenőrzés alá vonjam az utolsó simításokat. Délután megjöttek a hidegtálak is és a helyükre kerültek.
Mivel mindent rendben találtam elérkezettnek láttam az időt, hogy végre meglátogassam a kozmetikust és a fodrászt.
Jó szokásomhoz híven még mindig nem sminkeltem magam agyon, így most is csak egy halvány színt engedtem magamra dolgozni. Kozmetikusom hiába is erősködött, hogy nyugodtan megengedhetnék magamnak erősebb sminket is, én ragaszkodtam a szolidsághoz.
Meg Ryen stílusú, rövid hajammal sem volt sok gond, csak be kellett szárítani, és már kész is volt a frizura. A fodrász szerint ezzel a frizurával kísértetiesen hasonlítottam a színésznőre, az IQ- A szerelem relatív című filmből.
Az alkalomra új kosztümöt is vásároltam. Amint megláttam a kirakatban beleszerettem a fekete-fehér öltözetbe. A testhez simuló, fehér alapon fekete, hímzett virágos felsőrészt, és a térdig érő, hátul cipzáras, oldalt kissé hasított szoknyát istenien feldobta a hosszú ujjú, fekete boleró. A tíz centis sarkú cipő miatt azonban aggódtam egy kicsit, csak remélni mertem, hogy kibírom benne az estét.
Elégedett voltam a látvánnyal, így délután öt órakor már reményekkel telve, és várakozón fogadtam a gyerkőcöket, akik izgatottan foglalták el helyüket a színpad előtt.
A meghívott vendégek is ott voltak már, elfoglalva helyüket az első sorokban.
Halk beszélgetés zajlott, néhol egy egy gyermeki kacaj harsant fel a nézőtér felől. Lassan közeledett hat óra, az előadás kezdete, így elérkezettnek láttam az időt, hogy én is elfoglaljam a helyem a nézőtéren. El is indultam, és még egy utolsó pillantást vetettem a bejárat felé, de az ott látottól hirtelen megtorpantam, és mondhatni a földbe gyökerezett a lábam…
                                                                       

                                                                    2. fejezet


Magabiztosan lépett be az ajtón. Miközben tekintetét körbe jártatta a termen, jobb kezével igazított egyet zakójának ujján, majd nyakkendőjén, aztán lassú mozdulattal felém fordult, és egyenesen rám nézett.
A félhomályon keresztül is láttam világítóan kék szemeit, amely miatt annyit szenvedtem tíz évvel azelőtt.
Biccentett egyet felém, majd elindult a nézőtér felé, hogy elfoglalja a helyét.
Beletelt pár percbe, mire össze tudtam szedni magam. A gondolatok őrülten száguldoztak a fejemben, de a legfőbb kérdés az volt, hogy „hogyan kerül ő ide”?
A tíz évvel ezelőtti, tóparton történtek óta nem láttam, és nem is hallottam róla. Persze mindez szándékos volt, hiszen annyira haragudtam rá döntésképtelensége miatt, hogy azonnal el akartam felejteni, kiűzni a gondolataimból, és főleg a szívemből. Onnantól nem követtem már a munkásságát, és kerültem minden hírt, ami róla szólhatott. Így lassacskán eltűnt az életemből, nem is gondoltam már rá, a helyét Erik vette át a szívemben és gondolataimban.
Remegő lábakkal indultam a helyemre, és alig vártam, hogy leülhessek végre, mert attól féltem, hogy menten összeesek. Nagyot sóhajtva ültem le, és alig mertem arra nézni, ahol ő ült. Végig éreztem, hogy engem figyel, és gondolataival arra kényszerít, hogy rá nézzek. Nem tudtam uralkodni magamon, és oda pillantottam. Nem tévedtem, engem figyelt, rezzenéstelenül. Idegesen kaptam el a tekintetem, és átkoztam magamban, amiért pont most jelent meg.
A fények elhalványultak, és Amanda lépett a színpadra, beszélni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél, annyira Alex hatása alá kerültem. Csak akkor tértem magamhoz egy pillanatra, amikor a nevemet hallottam.
- … és köszönjük Kis - Almási Éda polgármester asszonynak a lehetőséget. – nézett rám, én pedig remegő lábakkal álltam fel, hogy egy bólintással üdvözöljek mindenkit. Alexre nem néztem, pedig éreztem, hogy bámul. Fogadtam a tapsot, majd gyorsan visszaültem, véget vetve ezzel az ünneplésemnek.
Az előadás alatt a gondolataim és a darab között csapongtam, sokszor ezt sem tudtam már, hogy hol tart a történet.
Újraéltem mindent, ami tíz évvel azelőtt történt. Az Alexszel való bujkálást, az örömöt, az első csók ízét. A szakítást… Láttam Eriket, a kitartását, éreztem szerelmét. Éreztem a tó illatát azon az utolsó estén. Éreztem az arcomról végiggördülő könnyek ízét a számban. A rózsák illatát… Láttam Alexet a kedvenc sziklám tetején, amint a szél belekapott vállig érő, szőke fürtjeibe. Éreztem az iránta lobogó szerelmet, amit lassan eltemettem magamban, a szívem egyik legmélyebb szegletébe.
Éreztem a keserűséget is, amely újra elemi erővel tört fel bennem, haragot keltve a szívemben…
Mire véget ért az előadás visszanyertem erőmet és határozottságomat, már újratöltve léptem fel a színpadra, hogy megköszönjem a főiskola hallgatóinak a szuper előadást, és egyúttal meginvitáljam őket, tanáraikat és diákjainkat egy svédasztalos vacsorára.
Jó házigazdához méltón mindenkivel igyekeztem váltani pár szót, senkit sem hagytam ki, csak Alexet. De ő nem hagyta magát, egy alkalmas pillanatban mellém lépett.
- Polgármester Asszony? – kelletlenül fordultam felé. – Nem is üdvözölsz?
- Szia, Alex!
- Csak ennyi? „Szia, Alex”? Semmi ölelés, meg „de örülök, hogy látlak”?
- Hogy kerülsz te ide?
- Te hívtál meg. – nézett rám meglepetten.
- Tényleg?!
- A főiskolán tanítok.
- Áh, értem.
- Miért vagy ellenséges velem még mindig?
- Az lennék? Ne haragudj, én nem érzem úgy.
- Oké, fátylat rá. – mosolygott. Mindig is nagyon jóképű volt, de most a negyvenes férfiak vonzerejével hatott rám. Kicsit hízott, haja rövid volt, arcvonásai megférfiasodtak, de a mosolya, az az átkozott mosoly, amit mindig annyira szerettem, nem változott, sőt! Ha mondhatom, most még durvábban ostromolt.
- Szóval tanítasz?
- Igen, már nyolc éve. Miután elmentem innen abbahagytam a filmezést. Még két évig játszottam színházban, majd visszavonultam, és az óta tanítok. – Már értettem, hogy miért tűnt el olyan hirtelen. Egy idő után már nem hallottam róla kósza híreket sem. Hát ezért. – És te? Veled mi van? Azt látom, hogy nagy ember lettél…
- Nem lettem nagy ember! Csak egy polgármester vagyok.
- Azt tudom, hogy férjhez mentél…
- Honnan tudod? – lepődtem meg.
- Még egyszer visszajöttem, hogy utoljára beszéljek veled, de te akkor már az esküvődre készültél.
- Hát… elkéstél…
- Igen, sajnos…
Nem akartam tovább folytatni ezt a beszélgetést, így éppen kapóra jött felénk Amanda, akibe azonnal belekapaszkodtam.
- De jó hogy jössz! – kaptam el a karját – Engedd meg, hogy bemutassam neked Baksa Alexet, a főiskola egyik tanárát.
 Alex meglepetten nézett rám, és amikor felfogta, hogy menekülök előle, mosolyogva Amanda felé fordult. Amanda vigyorogva nyújtott kezet felé, láttam, hogy őt is azonnal letaglózta Alex sármossága. Azonnal beszélgetésbe elegyedtek, amit én rögtön ki is használtam, és lassan, araszolva tűntem el a közelükből.
Az este hátra lévő részében igyekeztem tőlük távol tartani magam, mégis néha arra ocsúdtam, hogy megbabonázva bámulom Alexet. Vonzotta a tekintetem, mint légypapír a legyet. Időnként ő is felém pillantott, mire zavartan úgy tettem, mintha nem is látnám, sőt, nem is érdekelne. Alig vártam, hogy vége legyen az estének, ami lassacskán azért mégiscsak eljött, így sikerült megúsznom egy újabb beszélgetést.
Ezen az estén úgy bukkant fel az életemben újra, mintha egy forgószél söpört volna végig rajtam, majd éppen úgy el is tűnt. A hónapok teltével az emléke újra halványodni kezdett.


                                            3. fejezet


Az ünnepek után a tavaszt kezdtük várni, majd észrevétlenül fordultunk át a nyárba.
Az iskolában kitört a szünet, a gyerekektől pedig azzal a jó hírrel köszönhettünk el, hogy ősszel végre kezdetét veheti a dráma szakkör kialakítása. A Főiskolával való megegyezés alapján heti két alkalommal, a délutáni órákban lesznek majd foglalkozások, egyelőre egy tanárral, aki kijár hozzánk. A foglalkozásokat az igényekhez alakítjuk majd. Boldog voltam, hogy ilyen jó fogadtatása volt az ötletnek a gyerekek körében, és hogy egy ilyen jó hírrel engedhettük el őket a szünetre.
Végre én is szusszanhattam egy kicsit. Sokat jártam fel a sziklára, ahol ápolgattam, gondozgattam a kis kertemet, vagy egyszerűen csak bámultam a várost, néha megesett, hogy éjszakába nyúlóan. Még mindig lenyűgözött a látványa, azt hiszem, hogy soha nem fogok betelni vele.
Újra eszembe jutott Alex. Az első alkalom, amikor felhoztam ide. Az első csók. Újra éreztem az ízét, parfümjének illatát. Emlékszem, hogy akkor búcsúzkodtunk. Emlékeztem minden érzésre, ami akkor átszáguldott rajtam, minden szóra, ami elhangzott. Istenem, mennyire szerettem, és mennyire naiv voltam.
Sajgott a szívem az emlékektől, és dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy újra ennyire maguk alá gyűrjenek. Mint forgószél söpört végig rajtam, és újra csak romokat hagyott maga után. De nincs már itt Erik, hogy ezeket a romokat eltakarítsa. A virágokra néztem, és úgy érintettem meg őket, mintha akkor Eriket simogatnám. Újra nagyon hiányzott, nem volt már kihez menekülnöm.

Jól esett a lazulás, de néhány hét után már elkezdett hiányozni a pörgés, ezért már alig vártam, hogy újra kezdetét vegye a tanév, és végre rendesen lefoglalhassam magam.
Néhány dolgot azért elkészítettünk addigra, mint például a színjátszó kör tantermét, egy kisebb színpaddal felszerelve, és néhány jelmezt is sikerült megszereznünk, amit a nagyobb színházak leselejtezni készültek. Ügyes kezű asszonyaink kicsit helyre pofozták azokat, így még egész jól használhatóak lesznek, és bíztunk abban, hogy jól fog jönni a szakkör számára.
Büszkén álltunk a terem közepén és nyugodtan megállapítottuk, hogy jó munkát végeztünk. Kezdődhetett az újabb tanév!

S jött is hamar, három hét múlva újra gyerekzsivaj töltötte meg a tantermeket.
Izgalommal várták, hogy elkezdődjön a szakkör, de mivel a kijelölt tanárt még vártuk, kicsit megcsúszott az egész.
A megbeszélt időpontra felkészültem, hozattam egy kis sütit és üdítőt, hogy méltó képpen fogadhassam a tanárt, akit mindannyian nagyon vártunk már.
A megbeszélt időpontban, egy perccel sem később vagy hamarabb, kopogtak az ajtómon. Izgatottan álltam fel, gyorsan megigazítottam magamon szürke kosztümömet, majd az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
Bevallom, amikor megpillantottam egy cseppet sem örültem a tanár érkezésének. Szívdöglesztőbb volt, mint valaha bármikor, és a huzattól, amit az ajtó kinyitásával okoztam, parfümjének illata azonnal az orromba fészkelte magát, hogy azon keresztül a szívemig hatoljon, és vad dobolásra serkentse. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, és egy intéssel jelezni, hogy fáradjon beljebb. Nem volt valami intelligens fogadtatás, de a meglepettségtől csak ennyi telt tőlem.
- Polgármester Asszony? – bólintott felém, majd lassan elhaladt mellettem, hogy beljebb hatolhasson irodámba.
- Foglalj helyet! – intettem az egyik bőrfotel felé. Mindketten leültünk, és egy pillanatnyi csend állt be közöttünk. Aztán észbe kaptam. – Kávét, üdítőt?
- Köszönöm, nem kérek semmit! – nézett rám őrjítően kék szemeivel – Hát, nem ilyen fogadtatásra számítottam. – mondta csalódottan.
- Mire számítottál?
- Arra nem, hogy a nyakamba fogsz ugrani a viszontlátás örömétől, de azért egy mosolyt megengedhetnél magadnak.
- És mit kezdenél vele?
- Jobban érezném magam tőle, és valószínűleg te is. – erre szívesen elmosolyodtam volna magam, de már csak azért sem tettem. Továbbra is komolyan néztem rá, és igyekeztem találkozásunk okára irányítani a beszélgetést. Közben sokszor azon kaptam magam, hogy elkalandozok az arcán, a haján, öltönye mögé rejtett testén. Mindezt igyekeztem feltűnés nélkül tenni, ő mégis észrevehette, mert időnként minden ok nélkül elmosolyogta magát. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem tudtam érdektelen maradni vele kapcsolatban. Annyira jól nézett ki, olyan férfias volt, hogy őrülten vonzotta a tekintetem. Egy gyönyörű férfi ült velem szemben, akinek már éreztem az ízét, amit el sem mertem hinni abban a pillanatban, de tudtam, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie.
- Hát akkor, azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk, ugye? – állt fel, amikor már megint kezdett kínos lenni a beállt csend.
- Azt hiszem igen. Még egy kérdés.
- Igen? – fordult felém, és szándékosan a szemembe fúrta égszínű tekintetét, amitől remegni kezdtek a lábaim.
- Te akartál jönni, igaz?
- Miért akartam volna? – mosolyodott el huncutul. – Van rá okom?
- Nincs!
- Ohh, ez betalált! – kapott a szívéhez, majd közelebb lépett hozzám, egészen az aurámba. – És ha én akartam jönni? Számít ez?
- Nem!
- Akkor miért érdekel?
- Csak… úgy… kérdeztem.
- Csak úgy… értem! – nem mozdult, csak nézett a szemembe, majd ő is végigpásztázta szemeivel az arcom minden egyes szegletét, mintha először látna. Majd ellépett előlem, és elindult az ajtó felé, kezét a kilincsre tette és rám nézett. – Polgármester Asszony? Köszönöm, hogy fogadott. – erre kipréseltem magamból egy halovány mosolyt. Ő lenyomta a kilincset, és kilépni készült, de mint akinek akkor jut eszébe, visszanézett rám. – Esetleg meg tudod mondani, hogy Amandát hol találom ilyenkor?
- Amandát? – lepődtem meg. Mit akar ő Amandától? Már ennyire jóban lennének, hogy találkozgatnak? Kissé féltékeny lettem, vagy talán dühös, és csak álltam földbe gyökerezett lábakkal.
- Igen! Vele is egyeztetnem kellene, gondolom…
- Ó igen, igazad van! – jöttem zavarba saját bambaságom miatt. Nem tehettem róla, elvette a maradék eszemet is a jelenléte. – Gondolom, az iskolában van.
- Ó, tényleg. Köszi! – megint az ajtó felé lépett, de ismét csak visszafordult – Mellesleg, jól áll neked ez a frizura! – kacsintott rám, majd elhagyta az irodát.
Leforrázva támaszkodtam az ajtónak, és szaporán szedtem a levegőt. Nem akartam elhinni, hogy még mindig, tíz év elteltével is ilyen erős hatással van rám. Úgy gondoltam, hogy már túl vagyok rajta, de be kellett látnom, hogy tévedtem! De azt is tudtam, hogy ellen kell állnom neki. És ellen is fogok állni!

Nagyon érdekelt a színjátszó kör élete, alakulása, és igyekeztem minden információt Amandától begyűjteni, hívtam telefonon, vagy megkerestem, amikor tudtam, hogy a „tanár” nincs a városban. Próbáltam elkerülni a vele való találkozást, amennyire csak lehetett.
Ez egészen három hétig ment is, amikor a tónál bele futottam.
Gondoltam sétálok egy kicsit este, és már alkonyodott, amikor a tóhoz értem. Leültem az egyik padra, amit néhány éve telepítettünk ki a partra három másik társával együtt, valamint három, fából készült asztalt is székekkel együtt a piknikezni vágyók számára.
Csendesen néztem a hold fényében csillogó tó vizét, és nagyokat szippantottam a felőle érkező édes levegőből. Ősz lévén kicsit hűvös volt már, de nem bántam. Mérhetetlen megnyugvás vett erőt rajtam, nagyot sóhajtva csuktam le a szemem, és élveztem a csendet.
Annyira átadtam magam az érzésnek, hogy azt sem vettem észre, amikor valaki megállt mögöttem. Csak a hangjára rezzentem össze.
- Jó estét Polgármester Asszony! – Alex állt mögöttem. – Leülhetek melléd?
Mit is tehettem volna, beleegyezően bólintottam. Nem akartam újra bunkónak tűnni, hiszen mégiscsak én vagyok a város vezetője, igyekeztem a’szerint viselkedni. Persze ezt abban a reményben is tettem, hogy Alex is megérti, csak hivatalos kapcsolat lehet közöttünk.
Csendesen leült mellém, és pár percig nem szóltunk egy szót sem. Kissé feszélyezett ez a helyzet, de elhatároztam, hogy kibírom, rezzenéstelen arccal.
- Milyen nyugalom van itt. – szólalt meg aztán. – Jó újra itt lenni.
- Ennek örülök…
- Gondolom… - vált érzelgőssé a hangja. – A hátad közepére sem kívánsz.
- Én…
- Ne is akard tagadni! Ezt érzem az első pillanattól, amikor tavaly megláttál a karácsonyi ünnepségen. Pedig én nagyon örültem, amikor újra a szemem elé kerültél. De a tekinteted azt üzente nekem, hogy hagyj békén! Ezt meg is értem. A múltban nem voltam túl határozott, megértem, ha rosszul esett, és haragszol rám, nem vagy rám kíváncsi. Tudom, hogy az elmúlt hetekben is csak miattad nem találkoztunk, mert elkerülsz engem. Még mindig ennyire haragszol?
Meglepett ez a hirtelen vallomásözön, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne reagálnom.
Csak kis, csendben eltelt idő múltával néztem rá. Ismét csak mellbe vágott a látványa. Gyönyörű volt a holdtölte fényében fürdő arca, a sötétben is kéken szikrázó szemei. Kedvem lett volna közelebb húzódni hozzá, a vállára hajtani fejem, és halkan elsuttogni neki a legtitkosabb vágyaimat, minden érzést, amit újra fellobbantott bennem. De nem tettem! Helyette igyekeztem hűvösnek mutatkozni.
-  Nem akarok a múltról beszélni, az már elmúlt. Csak a most van. Az, hogy te itt vagy, nem változtat semmin. Igen, kerültelek, pontosan azért, mert ezt a beszélgetést akartam kikerülni.
- De miért? Soha nem beszéltük meg! Te soha nem kérdeztél, nem kérted számon! Soha nem magyarázhattam meg.
- Most pedig már nem kell.
- Hallgass meg, kérlek! Én is szenvedtem, hidd el! Tíz éve szenvedek emiatt, Éda!
Meglepetten néztem rá. Nem hittem neki, de már kezdtem kíváncsivá válni, hogy vajon milyen mesével fog előállni. Esdeklő volt a tekintete, szinte már megsajnáltam, így nagyot sóhajtva megadtam magam.
- Miért szenvedtél?
- Soha nem voltál kíváncsi igazán, hogy miért nem vállaltalak fel? Miért nem tehettem?
- De, kíváncsi voltam. És nem tagadom, most is az vagyok! Nagyon érdekelne, hogy egy felnőtt férfi miért ilyen gyáva?! Hallgatlak! - Míg beszélt, én végig a gyönyörű arcát kémleltem.
- Nagy hibát követtem el fiatalon. Volt egy lány, egy szórakozó helyen ismertem meg. Gyönyörű volt és irtó szexi. Részeg voltam, és megtörtént az, ami ilyenkor szokott… - Ettől a vallomástól kicsit zavarba jöttem. Elképzeltem, hogy milyen érzés lehet vele… - Két hónap múlva közölte velem, hogy terhes. Nem hittem neki, és nem akartam gyereket, ezt meg is mondtam neki. Erre azzal fenyegetett, hogy ha elhagyom, akkor mindenkinek elmondja, hogy megerőszakoltam. Tudod, ez mit jelentett volna? A karrierem végét! - Erre még jobban meglepődtem. Micsoda történet! Jobbat is kitalálhatott volna. – Az egész vagyonomat elvitte volna egy ilyen ügy, és megtépázta volna a nevemet is. És bajba keverte volna azt a lányt is, akit szívemből szerettem…
- Ez lennék én?
- Igen, ez lennél te. Megfenyegetett, hogy téged is tönkre tesz, ha bármi közöm lesz hozzád!
Érted már? Nem volt más választásom! Távol kellett tartanom magam tőled, hogy megvédhesselek!
- El is mondhattad volna.
- Megtehettem volna, de azt javasolták az ügyvédeim, hogy még ne mondjak neked semmit. Aztán amikor már elmondhattam volna, amikor megvédhettem volna magam, te már más felesége voltál. Eljöttem Éda, éppen az esküvőd napján. Itt voltam… és… megszakadt a szívem!
- És a gyerek?
- Nem volt semmilyen gyerek! Csak meg akart fogni magának, a vagyonért, a hírnévért. Amikor ez kiderült, jött a zsarolás.
- Most mi van vele? Még mindig…
- Nem! Hosszú tárgyalások árán egyezséget kötöttünk, és a pénzem felével beérte. Kapóra jött, hogy szerelmes is lett, így már ő is szabadulni akart.
- Miért fizettél neki, ha nem vagy bűnös?
- Hogyan bizonyítottam volna be, hogy nem erőszakoskodtam vele? Ez nem olyan könnyű! Nem akartam börtönbe menni! Ezért inkább fizettem. Aztán eljöttem hozzád, de elkéstem.
Akkor vonultam vissza. Egy darabig még játszottam színházakban, aztán azt is feladtam. Valami nyugalmasabbra vágytam, és a tanításban leltem újra önmagamra.
- Emlékszel a nyakláncra, amit a boltunkban vettél akkor? Neki adtad?
- Nem! Azt az anyámnak vittem. Akkor láttalak először. Soha nem felejtem el.
- Pedig jobb lenne. Mindkettőnknek.
- Nagyon szenvedtem Éda, de nem akartalak zavarni a boldogságodban. Igyekeztelek elfelejteni, de soha nem sikerült igazán. Néha még eljöttem ide, csak hogy meglesselek, de soha nem volt bátorságom szembe állni veled, ezért mindig csendben vissza is vonultam. Aztán egy ilyen alkalommal megtudtam, hogy elveszítetted a férjed. Veled együtt szenvedtem… fájt, hogy tudtam, szomorú vagy. De még mindig nem akartalak lerohanni. Aztán jött ez a lehetőség…
- Öt éve! Alex öt éve halt meg, és te nem akartál lerohanni! Ez igazán kedves! Figyelmes…
- Tudom, jöhettem volna, de nem tudtam, hogy hogyan reagálnál. Akkor így láttam jónak. Azt gondoltam, hogy már soha többé nem érdekellek.
- Jól gondoltad.
- A szemeid mást mondanak nekem!
- Nem mondhatnak mást! – kaptam el a tekintetem, és álltam fel, ő követte mozgásom. Közelebb lépett volna, de én hátráltam egyet. – Gyáva voltál, és az is maradtál. Köszönöm ezt a szép mesét, amit előadtál nekem, de kérlek, ne traktálj többé ilyesmivel! És kérlek, tartsd távol magad tőlem továbbra is! Tíz évig jól ment, hát igyekezz továbbra is ezen az úton járni! Végezd a munkád, és akkor hosszú munkakapcsolatnak nézhetünk elébe! Jó éjt!
Megfordultam, és elindultam arra, amerre tíz éve is, ugyan azokkal az érzelmekkel viaskodva. Arra, ahol Erik várt rám akkor. De ő most nem volt ott, hogy szeretetével körül öleljen és védelmezzen. Egyedül voltam.

                                                                     4. fejezet


Igyekeztem visszatérni a rendes kerékvágásba, és végezni a mindennapok dolgait. Igyekeztem hárítani minden olyan helyzetet Alexszel kapcsolatban, ami közelebb hozhatott volna minket egymáshoz. Soha nem maradtam vele kettesben, és kerültem minden olyan beszélgetést, ami a kettőnk kapcsolatának alakításához vezetett volna. Kizárólag munkakapcsolatot akartam, és ez működni is látszott. Egészen addig, amíg meg nem tudtam kedves barátnőmtől, hogy Alex és Amanda egyre többet találkoznak kettesben, és sokszor már nyilvánosan is együtt mutatkoznak. Egy alkalommal a saját szememmel is láttam őket.
Esti sétámról tartottam haza, amikor a pub előtt haladtam el, és véletlenül betekintettem. A szokásos esti buli folyt. Az egyik asztalnál pillantottam meg őket, amint fejüket összedugva, vidáman cseverésztek, egy - egy pohár bor kíséretében. Vidámak voltak és látszott, hogy valami alakult közöttük. Örülnöm kellett volna ennek, hiszen akkor engem végre békén hagyott volna Alex, de nem örültem! Egyáltalán nem! Féltékeny voltam, de már nem lepődtem meg magamon. Tudtam miért érzem ezt. Szerettem Alexet, ezt akkor be kellett vallanom magamnak. Újra szembesültem az érzéseimmel és elbizonytalanodtam.
Onnantól elkezdtem Amandára vetélytársként tekinteni annak ellenére, hogy az eszemmel még mindig nem akartam Alextől semmit, a szívem viszont teljesen mást mondott.
Nem tudtam mit tegyek, de a sors megoldani látszott a problémát.
Kivágódott a pub ajtaja, és Lina jelent meg előttem, amolyan atomvillanás módjára.
- Te mit ácsorogsz itt a hidegben? Nem lenne egyszerűbb, ha bejönnél, és onnan kémlelnéd a helyet? Évek óta nem voltál köztünk.
- Hát most sem szeretnék…
- Jaj Éda, ne már! Ideje lenne végre visszacsöppenni a való világba.
- Ne kezdd megint!
- Mit? Én? Dehogy kezdem. Gyere! – Húzott az ajtó felé.
- Lina! Nem akarok… - De ekkor már késő volt, a nyitott ajtóban álltam.
- Nézzétek, kit hoztam! – kiáltotta el magát barátnőm, mire minden szempár rám szegeződött. Nagyon zavarban voltam, annál is inkább, mert attól féltem, hogy ez az egész helyzet félre érthető lehet. Évekig nem mentem a helyre, most pedig, hogy Alex is ott volt, érdekes módon megjelenek. Nagyon kellemetlenül éreztem magam annak ellenére, hogy mindenki nagy örömmel fogadott. Kérlelésemre hamar abba hagyták az ünneplést, és végre leülhettem egy eldugott sarokba, oda, ahol Alex nem láthat.
Rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy megúszom. Kisvártatva Amanda jelent meg előttem, a nyomában Alexszel. Hozták a poharaikat is, és letelepedtek Lina és a zsaru mellé, Alex persze velem szemben foglalt helyet. Próbáltam nem bámulni őt, de néha bizony megfeledkeztem magamról. Ő persze ezt észre is vette, mert miért ne lennék ilyen peches, ismét egy – egy halvány mosollyal jelezte felém.
Fogalmam sem volt, hogy miről folyik az emelkedett hangulatú eszmecsere, mert csak a saját magamon való uralkodásra tudtam koncentrálni. Hamarosan meg is untam a helyzetet, és próbáltam menekülni belőle, bár sejthettem volna, hogy ez már eleve halva született gondolat volt. Amikor Lina és párja táncolni mentek, Amanda pedig kivonult a mosdóba, én is felálltam, hogy elsunnyogjak az éjszakába, hogy aztán otthonomban a fejemre húzzam a takaróm, és eltűnjek Alex szeme elől. Persze gondolhattam volna, hogy ő ezt nem fogja hagyni, és kisvártatva utamat is állta. Határozottságától haragra gerjedtem, és igyekeztem szemeimmel minél nagyobb villámokat szórni felé. Ő azonban villámhárítóként terelte magáról a szikrákat.
- Mi van? – csattantam fel, ami olyan hangosra sikeredett, hogy páran felénk pislantottak. Zavartan mosolyogtam feléjük, majd amikor visszatértek eredeti tevékenységükhöz, én is újra Alexre villantottam dühömet.
- Hová mész?
- Szerinted? Természetesen haza megyek!
- Éda! Meddig akarod még ezt csinálni?
- De mit csinálok, könyörgöm?
- Úgy kerülsz, mintha leprás lennék!
- Lehet, hogy jobb is lenne, ha az lennél… - „mert akkor elkerülnél te magad, hogy ne lássalak!”fejeztem be a gondolatot magamban.
- Ezt hogy érted?
- Áh! Mindegy! – próbáltam megkerülni, de nem engedte. – Elállnál az utamból?
- Miért?
- Mert haza mennék, mint már jeleztem.
- Nem erre gondoltam. Miért menekülsz előlem?
- Miért ne menekülnék?
- Nem gyűlölhetsz örökké!
- Gyűlölnélek? – Mélyen a szemembe nézett, amitől megijedtem. Féltem, hogy meglátja benne mindazt, amit nem akartam, hogy tudjon. Elkaptam pillantásom, de már késő volt.
- Nézz rám! – Olyan határozott volt, hogy nem tehettem mást, rá néztem, egyenesen az őrjítő kékségbe. Ki tudja, hogy ezen az estén hányadszor vesztem már el. – Te nem gyűlölsz engem. Látom a szemeidben. Nem tudsz gyűlölni engem. Szeretnéd, ha azt hinném. De látom a szemeidben… Ugyan azt érzed, amit én…
- Szóval te is gyűlölsz engem. – mosolyodtam el magam, ő pedig csak hitetlenül csóválta a fejét. Alig látható mosollyal az arcán vizslatta mimikámat, én pedig igyekeztem újra fapofát vágni, és határozottnak tűnni. Ki akartam tartani, bár éreztem, hogy erőm egyre fogy.
- Gyűlölnélek? – Vágott vissza a saját fegyveremmel.
- Engedj elmennem! – Igyekeztem újra kikerülni, de olyan közel állt hozzám, hogy ez csak úgy sikerülhetett, ha őrjítő közelségbe kerülök hozzá. Pillanatok alatt kellett eldöntenem, hogy vállalom - e a kihívást. Rövid töprengés után a szökés mellett döntöttem, így állnom kellett az érintkezést. Léptem egyet felé, de ő nem mozdult, csak bámult rám nagy szemeivel. Láttam, hogy izgatott, vajon megteszem e, merek e közelebb kerülni hozzá. Ettől még határozottabb lettem, és egy hirtelen mozdulattal átcsusszantam az asztal és izmos mellkasa között. Ő, gondolom, hogy fokozza kínomat, még egy kicsit jobban hozzám is dörgölőzött, amitől én megremegtem, és pillanatok alatt izgatottá váltam az érintkezéstől. A vágy fájdalmasan hasított belém. Szívem szerint újra megtettem volna, csak érezhessem a közelségét, de az eszem azt ordította, hogy „Tűnj már el innen!”.
Szapora léptekkel igyekeztem a kijárat felé, miközben egy véletlen pillantást vetettem a bárpult felé. Amanda ott állt a pultra könyökölve, és minket figyelt egy koktéllal a kezében, egyedül.
Végre az ajtóhoz értem, és úgy téptem fel, mintha az életem függne attól, hogy kijussak rajta. Kilépve nagyot szippantottam a hűvös levegőből, örültem, hogy végre kikerültem a kelepcéből. Örömöm azonban csak néhány gondolatig tartott, mert ekkor újra meghallottam Alex hangját.
- Jól vagy?
- Miért nem hagysz már békén?! – Pördültem felé. – Mit akarsz tőlem?!
- Csak azt akarom, hogy… légy velem barátságban. Hogy legalább ez működjön.
- Eddig működött is, nem? Egészen addig, amíg odabent elém nem álltál.
- Eddig úgy működött, mint főnök és beosztott kapcsolata. De az is lehet egy kicsit barátságosabb, nem?
- Túl görcsösen akarod…
- … mert te túl görcsösen akarsz ellenállni…
- Nézd Alex! – Fáradt voltam már ehhez a vitához, le akartam zárni minél előbb. – Én igyekeztem eddig megtartani a jó viszonyt, még ha ez, szerinted, túl hivatalossá is vált. De legalább beszéltünk, amikor szükséges volt. De ha te ilyen erőszakossá válsz, akkor még ennyi sem lesz köztünk. Ne várj tőlem többet, mert csalódni fogsz.
- Miért nem tudsz nekem megbocsájtani? Meddig büntetsz még? Hidd el, hogy én téged…
- Ki ne mondd! – Parancsoltam rá. – Ezt ne nekem mondd!
- Ne neked? De akkor kinek? – Arcán meglepettséget véltem felfedezni. – Mire célzol ezzel?
- Tudod te azt nagyon jól! – Vágtam oda, és faképnél akartam hagyni, de amikor elfordultam ő megragadta a karom és maga felé rántott.
- Kinek? – Kérdezte újra szigorúan. Olyan közel tartott magához, hogy az orrunk szinte összeért. – Kinek? – emelte még feljebb a hangját.
- Ne kiabálj velem! – Sziszegtem. Még mindig tartott és tudtam, hogy addig nem fog elengedni, amíg nem válaszolok a kérdésére. – Amandára! Amandára gondoltam!
- Amandára? – Nevetett fel, majd elengedett. Ettől a cinikus nevetéstől még dühösebb lettem. Szerettem volna pofon vágni, amiért szinte már hisztérikusan nevetett, de hamarosan a sírás kerített hatalmába. Az a fajta, ami a tehetetlenségből ered. Megalázottnak éreztem magam, de ennek ellenére földbe gyökerezett lábakkal álltam, és csak vártam, hogy abbahagyja az idétlenkedést. Lassan kezdett magához térni, és könnyeit törölgetve nézett rám, majd lassan elkomolyodott. – Hát ez jól esett. Te féltékeny vagy!
 Ez a megállapítása annyira mellbe vágott, hogy levegőért kezdtem kapkodni. Éreztem, ahogy a vér a fejembe tódul, és elvörösödök. Leginkább azért, mert nagyon is igaza volt, a lényegre tapintott. Ezt persze eszem ágában sem volt bevallani neki.
- Na, menj a francba! – Dörrentem, majd szapora léptekkel ott hagytam az egójával együtt.
Míg hazafelé igyekeztem eszembe jutott Amanda, amint a pultra támaszkodva figyelt minket. Nyilván való volt, hogy valami zajlik köztünk, a vak is láthatta, és nem értettem, hogy ha alakul köztük valami Alexszel, akkor miért nem lépett közbe? Ha az én pasimra repülne rá valaki, akkor ott kő kövön nem maradna, az biztos. Ő meg csak állt ott, és nézett bambán minket, miközben nyugodtan iszogatta a koktélját. Nem szólt közbe, nem jött utánunk…


                                                                          5. fejezet


Néhány dolgot megbeszélendő Amandához voltam hivatalos az iskolába. Ismét közeledett a karácsony, és volt mit egyeztetnünk az ünnepséget illetően. A beszélgetés alatt csak azon járt az eszem, hogy milyen szerencsés ez a nő. Akár hányszor rá néztem, Alex keze nyomát, csókjait véltem látni rajta. Irigy és féltékeny voltam. Már alig vártam, hogy haza indulhassak, és már éppen az ajtót nyitottam volna, amikor Amanda megállított.
- Mi a véleményed a tanár úrról? – Megtorpantam, fejemben cikáztak a jobbnál jobb válaszlehetőségek. Azt mégsem vallhattam be, hogy felkavar a jelenléte, így próbáltam higgadtnak tűnni, és semleges választ adni.
- Jól végzi a munkáját.
- Ennyi? Én nem pont erre gondoltam…
- Hát akkor mire?
- Helyes fickó.
- Igen, az. De engem csak az érdekel, hogy jól végezze a munkáját. A többi nem fontos.
- Hogy tudsz ilyen hűvös lenni iránta? A város csajai mind elájulnak tőle, neked meg csak a munkája számít.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Van még egy kis dolgom.
- Rendben, ne haragudj. Nem akartam indiszkrét lenni.
- Semmi gond. Szia, Amanda! – Hadartam, és már léptem is a folyosóra. Magamban dühöngtem, amiért ez a nő ilyen arcátlanságra vetemedett. Hogy jön ő ahhoz, hogy az érzéseim felől kutakodjon? Végig dohogtam magamban, egészen addig, amíg meg nem érkeztem a tanteremhez, ahol a dráma órák folytak. Az ajtó résnyire nyitva volt, és kihallottam Alex hangját, amint lelkesen instruálja a diákokat. Pár percig csak hallgattam a hangját, ami, úgy éreztem, simogatja a lelkem. Lábam remegni kezdett az izgalomtól. Nem bírtam megállni, hogy ne kukucskáljak be az ajtón. Halkan osontam oda, és lestem be a terembe. Alex pont úgy állt, hogy tisztán láttam őt. Láttam kipirult arcát, csillogó szemeit, gyönyörű ajkának ívét. Mindent áthatott az a szeretet, amit a szakmája és a tanítás iránt érzett. A gyerekek ámulattal figyelték, és követték minden utasítását. Szerettem volna bemenni, leülni az egyik sarokban, és csak bámulni teljes ámulattal ezt a csodálatos embert. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy miért is ellenkezek ellene ennyire? Magamnak sem tudtam megmagyarázni. Mintha valami belső hang tiltotta volna, hogy szabadjára engedjem az érzéseimet.
Csak álltam ott, és merengőn figyeltem befelé.
Alex egyszer az ajtó felé pillantott, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli. Ijedten húzódtam hátra, és még a levegőt is benn tartottam, nehogy izgatott lihegésemmel felhívjam magamra a figyelmét. De már késő volt. Az ajtó kissé kijjebb nyílt, és Alex ott állt velem szemben. Nem lépett ki a teremből, csak nézett rám pár pillanatig kérdőn, s talán mert nem válaszoltam, csak álltam riadtan, tekintetét az enyémbe mélyesztve, lassan bezárta előttem az ajtót.
Tette alaposan leforrázott. Megalázottnak éreztem magam, újra. Ez rosszabb volt, mintha azt mondta volna, hogy húzzak már el…
S persze mindennek Amanda tanúja volt. Észre sem vettem, hogy talán egész idő alatt ott állt mögöttem, tisztes távolságban, és figyelte, hogy mit művelek. Zavarodottan indultam haza, öklömmel könnyeimet törölgettem. Mintha tőrt szúrt volna a szívembe Alex, újra. Ezek után fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok a szemébe nézni. És azt sem tudtam, hogy mivel fogom magyarázni gyermeki viselkedésemet.
Szaporábbra fogtam lépteimet, és minél hamarabb el akartam innen tűnni.
Megkönnyebbülten ültem be az autómba, és már indítottam a motort, amikor kopogtak a szélvédőn. Könnyes szemekkel néztem fel a kékségbe, ami kérdőn nézett vissza rám. Egy sóhaj szakadt fel belőlem, de a motort nem állítottam le. Nem engedtem le az ablakot, jelezvén, hogy nem óhajtok beszélgetni, de ő nem hagyta magát. A kocsit az eleje felől megkerülte, és bevágódott mellém az ülésre.
Annyira szégyelltem magam, és annyira sértődött voltam, hogy direkt nem néztem rá. Kibámultam a másik ablakon, így ültünk egymás mellett némán pár percig.
- Nem indulunk? – Kérdezte aztán, gondolom elunta a várakozást.
- Hová vigyelek? – néztem rá.
- Döntsd el te!
- Én haza megyek. Téged hová vigyelek?
- Akkor hozzád.
- Nem vagyok vicces kedvemben!
- Tudom! Én sem! Sőt! Kifejezetten mérges vagyok!
- Te vagy mérges? Tényleg?
- Igen! Te egy komoly nő vagy! Miért kell sunnyognod? Bejöhettél volna, ha kíváncsi vagy!
- Be is mentem volna, - hazudtam – de éppen akkor értem oda, amikor bezártad előttem az ajtót.
- Láttalak! Úgy leskelődtél, mint egy kis taknyos kamaszlány!
- Nem leskelődtem! Minek nézel te engem?!
- Tényleg érdekel?
- Nem!
- Indulj! A tóhoz!
- Miért? Vízbe akarsz fojtani a bűnömért?
- Ez nagyon hülye vicc volt! Fejezd be! Indulj!
Ennek a parancsnak már nem mertem ellent állni, így elindultam a tóhoz. Már alkonyodott, amikor leértünk. Hideg decemberi szél fodrozta a csillogó víz tetejét, és enyhe széngáz szagot sodort felénk a város felől. Szerettem ezt a szagot. Az otthon melegére emlékeztetett. Egy forró teára, amit az ágyban bekuckózva, egy jó könyv kíséretében fogyaszt el az ember. Pontosan erre vágytam most a hideg, és a rám váró vita helyett.
Kiszállt a kocsiból, és kinyitotta előttem az ajtót. Én nem mozdultam, mire rám dörrent:
- Szállj ki!
- Mert ha nem? – ellenkeztem. Rám nézett. A szemében düh villámlott, ami nem kecsegtetett semmi jóval.
- Ne játssz az idegeimmel, Éda! Kifelé!
Ennek a felszólításnak sem lehetett ellent mondani, így kelletlenül kikecmeregtem, és igyekeztem kimutatni, hogy mennyire unom már ezt az egészet.
- Tessék, kiszálltam! – Próbáltam én is keménynek látszani, pedig az összeomlás határán álltam. Remegő kezekkel zártam be az autót, és érdektelenséget színlelve elhaladtam Alex előtt, a tó felé. Követett, majd megállt mellettem, ő is a tó felé fordulva. – Miért jöttünk ide? – Kérdeztem kicsit lehiggadva.
- Itt talán nyugodtabban tudunk beszélgetni. Itt talán nem hazudhatunk egymásnak…
- Melyikünk hazudik? – néztem rá, ő viszonozta tekintetem.
- Mindketten. Azt hiszem, mindketten hazudunk egymásnak, és magunknak is…
Az igazságtól némaságba burkolóztam, és mélyen magamba szálltam. Igaza volt! Hazudok magamnak, és neki is! Letagadom, hogy szeretem, és el akarom hitetni vele, és magammal is, hogy gyűlölöm. Hazudtam, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy magához öleljen, mégis mindent megtettem azért, hogy ellökjem magamtól. – Amikor bezártam előtted az ajtót bántani akartalak! Azt akartam, hogy érezd a fájdalmat, amikor ellöklek magamtól. Ahogy te is ellöksz magadtól engem. Miért, Éda?
- Hagyjuk ezt, kérlek!
- Megint kihátrálsz. Mitől félsz?
- Nem félek! Mitől is félnék?
- Talán a saját érzéseidtől!
- Nekem nincsenek érzéseim feléd, értsd már meg végre! – Dühödtem fel.
- Megint hazudsz! Nagyon is vannak! Különben miért leskelődtél volna ma utánam?
- Nem leskelődtem!
- Megint hazudsz!
- Na, jó! Ha ez megnyugtat, igen, leskelődtem! Kíváncsi voltam, hogy hogyan bánsz a gyerkőcökkel.
- Bejöhettél volna… de nem tetted…
- Ha bementem volna, akkor másként viselkedtél volna, és akkor nem azt láttam volna, ami valójában történik.
- Hazudsz!
- Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! Befejeznéd ezt a vádaskodást? Elegem van! Mióta ide jöttél felborult az életem! Mit akarsz még tőlem? Tedd a dolgod, és hagyj engem békén!
- Éda…
- Ne Édázz! Elég volt! Nem akarlak látni többé! El fogom intézni, hogy áthelyezzenek innen téged, és egy másik tanárt küldjenek helyetted! Menj! El! Innen! – Ordítottam most már.
- Miért vagy ilyen durva velem? –Kiabált ő is. – Teljesen megkeserített a gyász?! Egy unott, érzelmileg teljesen passzív, ugyanakkor munkamániás nő lettél! Az élet halad tovább! Erik elment! Itt hagyott téged!
- Hogy mered… hogy mered a szádra venni a nevét?! Hogy merészeled őt bele keverni?!
- Tudom, mi volt az utolsó kérése hozzád!
- Ne merészeld!
- Azt kérte, hogy éld az életed, és légy boldog. De te még arra sem vagy képes, hogy az utolsó kérését teljesítsd! Akár saját magadért! – Ekkor, magamat is meglepve, pofon vágtam. Megrendülten nézett rám, majd remegő kezekkel nyúlt felém – Jaj, ne haragudj, kérlek! Nem akartam… Nem úgy gondoltam! Éda…
- Elég! – Mondtam halkan, és a kocsi felé indultam. Nem néztem vissza. Ott hagytam a tónál, mint tíz évvel az előtt…

                                                    6. fejezet


Alexszel, azt hiszem, kölcsönösen kerültük egymást.
Én behúzódtam a csigaházamba, és nyalogattam a sebeimet, őt meg, gondolom, lefoglalták a karácsonyi ünnepség előkészületei.
Linától tudtam meg pár hírt, miszerint Alex és Amanda egyre többet vannak együtt, sőt valami titok is lappang a levegőben. A pletykák szerint eljegyzés közeleg, de biztosat még senki sem tudott. Ez a hír csak olaj volt a tűzre, még jobban feszegette tűrőképességemet. Kínzott a fájdalom és csalódottság, nem tudtam mi tévő legyek. Folyamatosan Alex szavai harsogtak a fülemben: „Teljesen megkeserített a gyász?! Egy unott, érzelmileg teljesen passzív, ugyanakkor munkamániás nő lettél! Az élet halad tovább! Erik elment! Itt hagyott téged! Azt kérte, hogy éld az életed, és légy boldog. De te még arra sem vagy képes, hogy az utolsó kérését teljesítsd! Akár saját magadért!” Nem tudtam, hogy honnan szerezte az információit, de így utólag visszagondolva, teljesen igaza volt. Megkeseredtem.
Beszélnem kellett erről valakivel, így meglátogattam Linát a boltban. Reméltem, hogy ő majd megért.
- Most mit vársz tőlem? – Tette fel a kérdést, miután elmeséltem neki a történteket, és az érzéseimet.
- Csak el akartam mondani. Beszélnem kellett róla.
- Nem teszel jót magaddal, azt tudod, ugye?
- Mindig emlékeztetsz rá.
- Beteg leszel, ha így folytatod. Mellesleg Alexnek igaza van.
- Kinek az oldalán állsz te?
- Természetesen a tiéden. Ezért vagyok őszinte veled. – Lassan letette a vázát a kezéből, amivel éppen foglalatoskodott, és leült velem szemben. – Abban igaza van Alexnek, hogy Erik elment, soha többé nem lesz már itt, hogy fogja a kezed. Ezt fel kell végre fognod, bármennyire is fájdalmas. Az élet megy tovább. Nem élhetsz örökké az ő emléke mögé bújva, a sebeidet nyalogatva. Pláne úgy nem, hogy ő is éppen az ellenkezőjét kérte tőled… Nyilván való, hogy még mindig szereted Alexet, és egyszerűen nem fogom fel, hogy miért lökted el magadtól! Ő is szeretett téged, de most… Lehet, hogy már késő.
- Biztos vagyok benne. A pletykák soha nem alaptalanok.
- Akkor legalább légy vele rendes. Mi értelme van ennek az utálkozásnak?
- Tudom, semmi. Így meg pláne, hogy megnősül. Igyekezni fogok.
- Helyes! – állt fel. – Nincs kedved egy kicsit retrózni? Segíthetnél kirakni az új árut.
Természetesen volt kedvem, és elmondhatom, hogy nagyon jól éreztem magam közben. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzik a régi életem. Igaz, az is csak addig volt nyugodt, amíg Alex fel nem bukkant benne, és fel nem forgatta fenekestől. Ennek már tíz éve, és most az ő jóvoltából újra felbolydult minden.

Az az évi karácsonyi ünnepséghez nem sok kedvem volt, de végig kellett csinálnom.
Igyekeztem magam kívül és belül is formába hozni, mert az utóbbi hetekben igencsak lestrapálódtam. Az Alexszel történt vita után alig találtam magamra, ami elég rendesen kiült az arcomra is, ezért hagytam, hogy egy kicsit több sminket tegyen fel a kozmetikusom, aminek persze ő nagyon örült. Mindig is mondogatta, hogy bevállalhatnám, hát most hadd legyen meg az öröme. Mázoljon csak kedvére. Persze, nem tagadom, hogy nagyon tetszett a végeredmény, ezért megígértem, hogy gyakrabban fogom alkalmazni.
Ismét magamra húztam a legszebb ruhámat és tűsarkúmat, és egy nagy levegővel elindultam az ünnepségre.
Igyekeztem a termen úgy áthaladni, mintha nem vettem volna észre Alexet. Mint általában, akkor is szívdöglesztő volt sötétkék öltönyében, amely még jobban kiemelte szemeinek színét. Gyorsan leültem a számomra fenntartott helyre, és alig vártam, hogy elkezdődjön a műsor. Mint egy évvel az előtt, újra csak Alexhez repkedtek a gondolataim. Nagyon kellett uralkodnom, hogy ne ugorjak fel, és rohanjak haza, a biztonságot nyújtó párnáim közé.
A záróbeszédem után amilyen gyorsan csak tudtam, igyekeztem a kocsim felé, hogy minél gyorsabban eltűnhessek onnan. Persze mindig megállított valaki, akinek volt pár kedves szava, amiket viszonoznom kellett, így lassabban haladhattam, mint ahogy terveztem. Persze ekkor is sejthettem volna, hogy nem úszom meg, sebtében Amanda állta az utamat.
- Újra jól sikerült, igaz? Olyan boldog vagyok! – Nagyon kellett erőlködnöm, hogy én is elégedettnek tűnjek. Próbáltam mosolyogni, miközben a pokolba kívántam ezt a nőt csak azért, mert ő volt olyan bátor, hogy Alexet megfogja magának. Nem volt olyan gyáva, mint én.
- Igen, én is boldog vagyok! – próbáltam mosolyogni, de csak egy grimaszt sikerült kicsikarnom magamból. – De most, ha nem haragszol… - léptem egyet oldalra, hogy kikerüljem, de ő ismét elém állt. Kezdtem nagyon ideges lenni. Mintha Alexet láttam volna a pubban, amikor utamat állta.
- Várj már, hová sietsz annyira. Szeretnék még valamit mondani.
- Lenne még egy kis dolgom…
- Azonnal elengedlek, csak még valamit… Szóval, van egy jó hírem.
- Naa, egy jó hír nagyon rám férne.
- Képzeld! Alex megkérte a kezem. – Majd elrepült, olyan boldog volt, de engem mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Nem tudtam, hogy kire legyek dühösebb: erre a libára, mert ennyire boldog, Alexre, mert eddig hitegetett, vagy magamra, amiért hagytam kicsúszni a kezeim közül a férfit, akit szeretek, ráadásul ennek a tyúknak a markaiba taszítottam ezzel.
- Gratulálok! Örülök nektek! – hazudtam – Legyetek boldogok! Most ha nem haragszol…
- Négy hét múlva lesz az esküvőnk. Ugye számíthatunk rád?
- Persze! – Eszem ágában sem volt ott lenni. Nem asszisztálok ehhez, inkább belehalok a bánatba. – Ott leszek! Most megyek! Szia, Amanda!
Már nem hallottam, hogy elköszön. Kirohantam a hideg éjszakába, és csak futottam, amíg bírtam. Arcomon éreztem forró könnyeimet végig gördülni, tüdőmet marta a jeges levegő, szívem megszakadni készült. Tudtam, hogy elvesztettem! És ezért csak magamra haragudhatok! Dühös voltam, és szerettem volna felpofozni magam, amiért ilyen hülye vagyok! Ostoba, buta nő vagyok! Megérdemlem a sorsom! Úgy éreztem, hogy megfulladok, a fájdalom olyan erővel szaggatta a szívemet. Nem bírtam tovább, térdre rogytam, úgy zokogtam. Igyekeztem megszabadulni a lelkemet szorongató tehertől, csak zokogtam és zokogtam. Csak hosszú idő után sikerült megnyugodnom, és újra talpra állnom. Az idegeim felmondani készültek, arra sem emlékeztem, hogy hogyan jutottam haza.

Szabadságot kellett kivennem, és Lina kérlelésének engedve elutaztam a szilveszteri ünnep idejére. Semmi másra nem vágytam, csak hogy egyedül legyek, és rendbe tegyem a gondolataimat. Távol akartam lenni mindentől, de leginkább Alextől.
Egy csendes kis faluba mentem, ahol kibéreltem egy kis faházat. Nagyokat sétáltam a ház körüli erdőben, élveztem a hóesést, és sokat olvastam a kandallóban ropogó tűz mellett. Egyáltalán nem éreztem magányosnak magam, jól esett egyedül lennem. Linával beszéltem néha telefonon, ami kielégítette az emberekkel fenntartott kapcsolatomat. Kicsit antiszociálissá váltam, de nagyon jól esett.
Szilveszter este főztem magamnak egy finom vacsorát, amit a tévé elé telepedve terveztem elfogyasztani. Már éppen számhoz emeltem a villát, amikor kopogtak az ajtón. Az órára pillantottam, 22. 20-at mutatott. Ki lehet az ilyenkor? Csak Lina tudja, hogy hol vagyok, ezért azt gondoltam, hogy ő szeretett volna meglepni az ünnep estéjén. Kinyitottam az ajtót. A meglepetés nagyon jól sikerült, csakhogy nem Lina prezentálta azt. Az ajtóban Alex állt, fél vállal, hanyagul az ajtófélfának dőlve, egyik keze a zsebében, a másikban egy üveg pezsgőt tartott, amit lassan felém emelt, néma kérdésként, hogy bejöhet-e?
Szívem hevesen kezdett dobogni a viszontlátás örömétől, meglepettségem hamar semmivé vált.
Legutóbbi nagy és hangos veszekedésünk óta akkor találkoztunk először. Az óta én is átgondoltam a dolgokat, és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt akkor. Kicsit lehiggadtam, és elhatároztam, hogy sokkal kedvesebb leszek hozzá. Kitártam előtte az ajtót, hogy be tudjon lépni a lakásba.
- Remélem nem zavarok? – nézett körül.
- Egyedül vagyok, ha arra céloztál. Amandát hol hagytad?
- Én is egyedül jöttem.
- Nahát. Honnan tudtad, hogy hol vagyok? Áh! Ne válaszolj! Persze, hogy Linától. Csak menjek haza egyszer…
- Az én hibám. Erőszakos voltam. Kiszedtem belőle.
- Miért jöttél?
- Szilveszter van. Egyedül voltam, és tudtam, hogy te is. Így most mindkettőnknek van már társasága.
- Amanda? Hol van? Az esküvő előtt együtt kéne lennetek. Vagy nem?
- Haza utazott a szüleihez, én pedig azt hazudtam, hogy én is mennék az enyémekhez.
- Hazudtál neki…
- Nem, csak máshogy döntöttem. Nem engedsz beljebb?
- Gyere! – mutattam az utat, és bevezettem a nappaliba.
- Éppen vacsoráztál, és én megzavartalak. – nézett a tányéromra.
- Még nem kezdtem el. Esetleg kérsz te is?
- Hát, az jól esne. Hosszú volt az út, kicsit megéheztem. Jó messzire jöttél, nem mondom.
Nem válaszoltam, csak felraktam még egy terítéket az asztalra, és a nappaliból kivittem az én tányéromat is.
- Foglalj helyet.  – mutattam az egyik szék felé. – Jó étvágyat!
- Köszönöm! Nagyon jól néz ki… – kapott be egy falatot – … és finom is!
- Köszönöm!
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól főz Polgármester Asszony. – nevetett.
- Most nem vagyok Polgármester. Csak Éda vagyok, és még sok mindent nem tudsz rólam.
- Akkor mesélj valamit. Te annyi mindent tudsz már rólam, de én rólad szinte semmit.
- Mire vagy kíváncsi?
- Mindenre, amit megosztanál velem.
- Nincs túl sok mesélni valóm. A szüleim meghaltak, egyke gyerek voltam. Nincs senkim Linán és a városon kívül. Életemben kétszer voltam szerelmes, de az egyik nem vállalt fel, a másik pedig itt hagyott, meghalt. Hát tömören ennyi.
- Ez elég tömörre sikeredett. Kérdezhetek?
- Persze, ha már ennyire benne vagyunk. – eldöntöttem, hogy mindenre őszintén fogok válaszolni. – Kérdezz csak.
- Az első szerelmed… miért nem vállalt fel? – Nem lepődtem meg ezen a kérdésen, tudtam, hogy ezt a témakört fogjuk körbe járni.
- Szerinte engem védett ezzel, de szerintem meg gyáva volt! – néztem mélyen a szemébe, ő pedig állta a tekintetem.
- Úgy gondolod?
- Igen! Ha olyan tökös lett volna, és igazán szeretett volna, akkor felrúgott volna mindent! Nem érdekelte volna a sajtó, sem egy állítólagos per. Az érdekelte volna, hogy én mennyire szerettem őt, és velem akart volna lenni, minden áron! Bele szakadt a szívem!
- Talán fiatal volt még, talán túl nagy volt rajta a nyomás… és nem akart hírbe hozni…
- Már hírbe voltam hozva akkor, amikor azok az ominózus erdei képek készültek. Már olyan mindegy lett volna! Én felvállaltam volna mindent! Végig csináltam volna! Mert mindennél jobban szerettem! – Pár pillanatig némán nézett a szemembe, igazi megrendülést láttam a tekintetében.
- Mégis te hagytad el akkor este. – mondta.
- Feladtam. Úgy éreztem, hogy nincs már esélye annak az egésznek, és közbe jött valaki, aki igazi társamnak bizonyult. Döntöttem, és választottam. Persze ő ez után soha többé nem jelentkezett. Nem tudtam róla semmit.
- Vagy csak nem értesültél róla. Talán járt a közeledben párszor… talán meglesett téged messziről… talán mindig veled volt… talán még szeretett az után is… talán még most is…
- Nem, már nem. Éppen nősülni készül… Mást szeret már. – erre sem szólt semmit. Hátra dőlt a széken, és megtörölte a szalvétával a száját.
- Ha… újra eljönne, és azt mondaná, hogy szeret téged, és veled akarna lenni az idők végezetéig, te mit válaszolnál? – pillantott rám kíváncsisággal, és reménnyel telt szemekkel. Határozottan néztem rá, és ismét hazudtam egy nagyot.
- Nemet kéne, hogy mondjak. Hiszen nősülni készül…
- Értem! Ez tiszta beszéd.
A vacsora végeztével felbontottuk a pezsgőt, átmentünk a nappaliba, kapcsoltunk egy halk zenét, és folytattuk a beszélgetést. Mesélt ő is az elmúlt évekről, mivel és kivel töltötte napjait.
Én is beavattam életem néhány fontosabb szakaszaiba, mint például a szüleim halála, vagy a házasságom és Polgármesterré válásom eseményeit.
Nagyon jól éreztem magam, végre emberi hangon, viták és veszekedések nélkül tudtunk beszélni egymással. Nagyokat tudtunk hallgatni is, olykor elmerengve egymás tekintetében. Tudtam, hogy mindketten ugyan arra vágytunk, de ez már akkor és ott teljesen lehetetlennek tűnt.
Ekkor felcsendült Avril Lavigne: Wish you were here című dala. Ettől igazán romantikussá vált a hangulat, és ezt ő is így érezhette, mert felállt, és kezét felém nyújtotta.
- Táncolunk? – nézett le rám vágyakozva.
- Nem kéne…
- Kérlek! – Remegő lábakkal álltam fel, és fogtam meg a kezét. Ő magához húzott, és egyik kezével átfogta a derekamat, másikkal a kezemet tartotta. Együtt ringatóztunk a dalra, amit én el sem mertem hinni. Torkomban a boldogság, a remény, a reménytelenség, és a vágy gombóccá gyúródott, és nagyon kellett erőlködnöm, hogy ne törjön fel sírás formájában. Annyira vágytam rá, hogy fizikai fájdalmaim voltak. Ő is hasonlót élhetett át, mert szorosabbra vette az ölelést, már mindkét keze a derekamon volt. Olyan erővel szorított, hogy alig kaptam már levegőt. Lassan átadtam magam az érzésnek, és két kezem a nyaka köré fontam, miközben viszonoztam szoros ölelését. Éreztem teste melegét, és szívének heves dobogását. Éreztem a lelkét, amely megnyitja az enyémet, hogy belém hatoljon, hogy szeressen. Akkor és ott lelkeink egyek lettek, szeretkeztek. Ebben az egységben lebegtünk át az újévbe.
- Boldog újévet, Éda! – Nézett le rám.
- Neked is boldog újévet, Alex!
Egyre közelebb hajolt hozzám, és én tudtam mi következik. Eszem ágában sem volt ellenkezni.  Alig vártam, hogy újra érezhessem az ízét. Félelmek között tipródva érintettük meg egymás ajkát. Annyira jó volt érezni a csókját, hogy egy örömkönnycsepp gördült végig az arcomon. Ő rám nézett, és mosolyogva törölte le arcomról, majd végigsimította azt, hüvelykujját a számhoz érintve. Az ájulás határán álltam.
- Ne sírj! – mondta, mire az ő szeme is megtelt könnyekkel. Újra hozzám hajolt, és olyan gyengéden csókolt meg, hogy megrogyott a térdem az érzéstől. A hajába túrtam, és egyre többet akartam kapni belőle. El akartam venni azt, amiről úgy gondoltam, hogy jár nekem. Talán ez az utolsó esélyem, hogy az enyém legyen a pillanat, hiszen hamarosan az összes Amandáé lesz.
Ekkor hirtelen abba hagyta a csókolást, és rám nézett. Izgatott volt, kapkodta a levegőt.
- Én… - nyögte.
- Én is! – válaszoltam a fel sem tett kérdésre. Ekkor ölbe kapott, és elindult velem arra, amerre a pici lakásban a hálószobát sejtette. Közben vadul csókoltuk egymást. Mire elértük a szobát már szinte alig volt rajtunk ruha, őrültek módjára téptük egymásról. A vágy már fájdalommá feszült bennem, és alig vártam, hogy ezt a feszültséget végre feloldja. Vágytam rá, vágytam, hogy végre, először, és talán utoljára, egyesülhessek vele. Hogy az enyém legyen mindenestől. Hogy érezzem magamban! Minden porcikáját érezni akartam, csókolni, ahol csak értem. Szó szerint az ágyra dobott, és felém hajolt. Vágytól fűtötten néztem bele kék szemeibe, elmémbe véstem izgalomtól remegő száját, amelyre rövid időn belül újra lecsaptam. Mohón vettem el azt, ami kellett nekem, és ő is pont ilyen falánk volt. Hatalmas lökéssel hatolt belém, amitől hangosan felnyögtem. Soha életemben nem éltem még át ilyen vad szeretkezést, ilyen sebességgel való száguldást a beteljesülés felé.
Megkönnyebbülten rogyott rám, s én boldogan simogattam izzadt hátát. Nagyon mélyen szerettem, de tudtam, hogy ennek soha többé nem szabad megtörténnie.
Felemelte a fejét, és rám nézett, majd lassan, finoman megcsókolt.
- Éda, én…
- Ne mondd ki, kérlek! Nem szabad! – Sírtam el magam, mire újra a nyakamba borult, és éreztem, hogy ő is sír. Szorosan átöleltem, és próbáltam vigasztalni, miközben a könnyeim patakokban folytak. Sírva szeretkeztünk, igyekeztünk kihasználni a pillanatokat, amiket együtt tölthettünk.
De sajnos lassan eljött a reggel, és indulnia kellett. Szomorúan kísértem az ajtóig.
- Akkor ennyi volt? – kérdezte szomorúan. A szívem szakadt meg, amikor kimondtam
- Igen. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, és soha többé nem szabad megtörténnie. Te jövő héten megnősülsz. Legyen ez egy szép emlék.
- A legszebb emlék, amit életem végéig fogok őrizni, és soha nem fogom feladni a reményt!
- Alex…
- Éda! Ki kell mondanom!
- Ne…
- Szeretlek, Éda! Ezt soha ne felejtsd el! És tudom, hogy te is szeretsz, még ha soha nem fogod bevallani, akkor is. Tegnap éjjel éreztem… Minden porcikád, minden érintésed, a mosolyod ezt mondta nekem. Most is, a tekinteted… Ne feledd, amit mondtam! Ki tudja, hogy még mi történhet… emlékezz rám…
- Menj, kérlek. – szorult el a torkom. Elindult, majd újra rám nézett.
- Tudom, hogy Amanda meghívott az esküvőre. Szeretnélek látni… - Fájdalmasan elcsuklott a hangja.
- Nem leszek ott. – jelentettem ki, és ezt akkor komolyan is gondoltam. Ő tudomásul vette, bólintott, és elment, én meg ott maradtam az illatával, és az elmúlt éjszaka emlékeivel.


                                                                          7. fejezet


- És ezek után, hogy érzed magad? – kérdezte Lina, miután elmeséltem neki az Alexszel töltött éjszaka eseményeit. Nem volt meglepve a vallomástól, persze ő mindig átlátott rajtam. Tudta jól, hogy ha Alex megjelenik nálam, annak két végkimenetele lehet: vagy megint csúnyán összeveszünk, vagy pont ellenkezőleg, egymásra találunk.
- Nem tudom… Kavarognak bennem az érzések.
- Jajj, Éda! – sóhajtott egy nagyot, és közelebb hajolt hozzám, úgy nézett rám kíváncsi szemeivel – Egyet árulj már el nekem! Miért csinálod ezt? Ez az egész annyira nyílván való. Ő szeret téged, és te is szereted őt. Akkor mi a gond?
- Meg fog nősülni.
- De még nem nősült meg! De ha tétlen maradsz, akkor meg fog, és senki másra sem haragudhatsz majd, csakis magadra, amiért hagytad!
- Szerinted mit kéne tennem?
- Ezt én mondjam meg neked? Te nem érzed?
- De érzem. Elé kéne állnom, és azt mondanom „ne tedd”!
- És ennek mi az akadálya? Igazság szerint már akkor meg kellett volna tenned, az után az éjjel után. De te mit csináltál? Újra? Elküldted! Inkább belehalsz, mint hogy feladd a sértettséged, büszkeséged, vagy nem is tudom midet! Hát nem veszed észre, hogy mi történt? Kinyitott téged, mint egy virágot, te pedig odaadtad magad… Szerelmet vallott neked, és ha te is ezt tetted volna, akkor most…
- … együtt lennénk…
- Pontosan! Azt várta, hogy azt mondod neki, maradjon veled, és hagyjon maga mögött mindent. Talán azt várta, hogy az együtt töltött órák alatt megérted, hogy mit jelentesz neki. De te nem értetted meg! És miért nem? Mert megint az eszedre, és nem a szívedre hallgattál. És most persze emiatt szenvedtek mindketten. Tartozom egy vallomással. Soha nem mondtam el neked, mert megkért rá, és mert én sem akartalak felzaklatni ezzel. Fogalmad sincs, hogy hányszor volt a közeledben az elműt tíz évben… Ha száz kezem lenne, sem tudnám megszámolni. Soha nem feledett téged, mindig szeretett, és a közeledben akart lenni. Csak nézett messziről, és elviselte a tudatot és látványt, hogy Erikkel vagy. Én akkoriban sokat beszélgettem vele, és megértem őt is. Persze téged is megértettelek, de most… most nem értelek. Itt van, szeret, és várt rád, és most is vár rád…
- Ezt hogy érted?
- Szerinted miért vagyok ilyen puccban?
- Ma van az esküvő…
- Igen! Nem szeretnél ott lenni?
- Nem! Megfogadtam!
- Kinek? Magadnak?
- Hát…
- Na, jó! Öltözz! – állt fel, és a szekrényhez lépett. Egyenesen egy fehér ruháért nyúlt, nem is gondolkodott, hogy mit adjon kölcsön.
- Minek?
- Mert megyünk az esküvőre! Ezek után minimum ott kell lenned! Tartozol neki ezért a tíz évért!
- Én nem megyek sehová! – pattantam fel, de ő elém ugrott és utamat állta.
- Dehogyis nem! Na, gyerünk! Vetkőzz!
- Nem!
- Éda! Ne bosszants! Még hálás leszel nekem ezért! – kezdte lehúzni rólam a ruháimat, én pedig megadtam magam.
- De miért fehéret adsz? A menyasszony is fehérben lesz, nekem nem illik…
- Kit érdekel, hogy mit illik? A fehér jól áll neked! Gyerünk, vedd fel! – engedelmesen öltöttem magamra a kis fehér kosztümruhát, amely tökéletesen simult rám.
- Ezt méretre vetted? – lepődtem meg.
- Nem mindegy? Itt a cipő is. Gyerünk! – tette elém a fehér cipőt, amin egy pici fehér masni díszelgett.
- Komolyan mondom, hogy én ebben nem megyek sehová! Olyan, mintha én lennék a menyasszony! Adj valami sötétebb ruhát!
- Nincs sötétebb! Na, gyere, hadd tegyem rendbe a hajad is. Nem jöhetsz oda ilyen zilált fejjel!
- De hát zilált vagyok!
- Ülj le! – tolt elém egy széket, és elkezdte fésülni a hajam, ami már a vállamig nőtt. Rövid idő alatt készített nekem egy laza kis kontyot. Kicsit kihúzta a szemem és a számra is tett egy kis rúzst. – Na, jó lesz! Szép vagy! Bár talán egy kis pirosító még nem ártana, túlsápadt vagy mostanában! – és ezzel fel is kente a színt. – Kész! Mehetünk!
- Lina… - próbálkoztam volna még utoljára, de olyan szigorúan nézett rám, hogy belém fagyott nem csak a szó, de még a szusz is.
Öt perc múlva a templom előtt álltunk, ahol már szép számmal gyülekeztek a vendégek. Csupa ismerős és ismeretlen ember. Zavarban voltam a helyzettől. Nem szabad akaratomból voltam ott, és még a rajtam lévő ruha sem volt az enyém.
Lina beterelt a templomba, és megmutatta hová üljek. A harmadik sor szélére ültetett. Azt gondoltam, talán felkészült arra, hogy hisztizni fogok, és kirohanok, ebben az esetben ne kelljen senkit felállítanom a helyéről. Szabadon távozhassak. Persze eszem ágában sem volt hisztizni. Azt terveztem, hogy kemény leszek, és állni fogom a kihívást, ami elé legjobb barátnőm állított. Ezt soha nem fogom neki elfelejteni, ebben biztos voltam!
Tíz perc múlva Alex jött be a templomba, és megállt az oltár előtt. Fehér zakó volt rajta, amely még jobban kiemelte sudár alakját, és izmos mellkasát. Tenyerem izzadni kezdett, a szívem pedig riadót fújt! Rájöttem, hogy elhatározásom elhamarkodott volt, és igenis hisztizni fogok! Azt gondoltam, hogy ezt megelőzendő még a szertartás előtt felállok, és elhagyom a templomot, de az idegességtől nem működtek a lábaim. S hogy kínjaimat tetézze, Alex rám nézett hosszan, szemében szerelmet és reményt láttam. Sírhatnékom volt, nyeltem a könnyeimet, a lelkem zokogott.
Ekkor bejött a pap, és elkezdődött a szertartás. A nászinduló felcsendült, és bevonult a menyasszony. Ruhája nem fehér és habos volt, hanem egy krémszínű szoknya, és egy színben hozzá illő blúz volt. A fején viszont ott díszelgett a fehér fátyol, amit nem értettem. Ehhez a ruhához egyáltalán nem illett a fátyol, sem színben, sem stílusában. Az egész jelenet nagyon szürreális volt.
Ahogy elment mellettem rám nézett. A tekintetében valami furcsát véltem felfedezni. Mintha azt üzente volna, hogy „most elveszem tőled”!
Megállt az oltár előtt ő is, és Alex felé fordult, aki újra rám nézett, majd lassan visszafordult Amanda felé, aki szintén rám pillantott.
A pap elkezdte a szertartást. Olvasmányok, szentleckék, és az evangélium követték egymást.
Igyekeztem higgadt maradni, bár nagyon nehezemre esett. Szerettem volna kimenni onnan minél előbb, de ez nem ment. Gyenge és szomorú voltam. A férfi, akit szeretek, éppen most készül elvenni egy másik nőt, én pedig, Lina „jóvoltából”, ezt kénytelen vagyok végig nézni.
Újra láttam magam előtt Alex szemeit, a testét azon az éjszakán. Újra éreztem az illatát, a melegét. Újra éreztem a lázat, amely maga alá gyűrt mindkettőnket. Szerettem volna újra megérinteni, érezni, ölelni! Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, testemet visszafojtott zokogás tiporta. Néztem Alexet, miközben meghaltam belül. Örökre elveszíthetem… Elveszíthetem… Akarom ezt? Tényleg el akarom veszíteni?
A pap hangja rántott vissza a szomorú valóságba.
- Kedves jegyespár! Most következik az a szent pillanat, amikor ünnepélyesen kinyilvánítjátok, hogy egymásnak házastársai akartok lenni, és felhúzzátok egymás ujjára a szeretet és a hűség gyűrűjét.
Ekkor Alex és Amanda egymás felé fordultak, és a pap által átadott gyűrűt Alex maga elé emelte. Vetett rám egy pillantást, de én nem mozdultam. Ekkor újra Amanda felé fordult, és szóra nyitotta a száját.
- Isten szent színe előtt feleségül veszlek… - ekkor nem bírtam tovább a szenvedést, meg akartam szabadulni tőle.
- Neem! – álltam fel, és kiáltottam el magam. Mindenki felém fordult.  Senki arcán nem láttam haragot, halvány mosolyt annál inkább. Alex rám nézett – Ne tedd! Kérlek… - esdekeltem. Feltettem mindent egy lapra. Lesz, ami lesz.
 Alex elmosolyogta magát, és Amandára nézett, aki kezeit összekulcsolva az ég felé mormolt valamit, amit nem értettem. Erre Alex közelebb hajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott. Erre Amanda odajött hozzám, és megállt előttem. Azt hittem, hogy most aztán kitör majd a botrány, de a következő pillanatban én lepődtem meg a legjobban.
Amanda levette fejéről a fátylat, és felém nyújtotta.
- Azt hittem, hogy már sosem szólalsz meg! Segíthetek feltenni a fátylat a kedves menyasszony fejére?
- De én…
- Nyugi! Csak, lazán. Gyere! – mondta, és Alex elé kísért, aki mosolyogva várt rám.
- Reméltem, hogy mégis eljössz, és megakadályozol. – mondta nekem azon az édes hangján. Persze az idegeim újra felmondták a szolgálatot, és zokogásban törtem ki. Az egyetlen, számomra megnyugtató lehetőség az volt, hogy a nyakába boruljak. Átöleltem, és szorosan hozzá simultam.
Kis idő múlva Alex kibontakozott ölelésemből, kissé eltolt magától, és szerelmesen rám nézett. Két kezébe vette arcom, és a könnyeimet hüvelykujjával törölgette le.
- Nagyon szeretlek, Éda! Leszel a feleségem, itt és most? – nem tudtam, hogy örömömben sírjak, vagy nevessek. Azonnal válaszoltam, még mielőtt késő lenne, és felébrednék ebből az álomból.
- Igen! A feleséged leszek! Hát persze! - Szorosan átölelt, és úgy csókolt meg, hogy szinte fájt az érintése okozta érzés. – Nagyon szeretlek! – vallottam meg végre.
Körülöttünk mindenki tapsolt és ujjongott, még a pap is hálaimákat küldött az ég felé.
Végre felszabadultam. Végre szabadon kimondhattam, amit éreztem. Végre nem álltam a saját utamba, és nem fojtottam magamba a szót. Félelem nélkül megvallhattam mindazt, amit addig tagadtam magam előtt. Végre ölelhettem, és szerethettem nyíltan, szabadon. Elálltam a saját utamból.
Még ha egy városi szinten kitervelt csellel is, de a felesége lettem ott, akkor.


                                                  Vége