Translate

2017. szeptember 12., kedd

Szerelem

Látnom téged fáj,
nem látnom gyötrelem.
Mosolyod aranyozza be életem,
tekinteted perzseli vérem.

Távol léted felsebez,
közelséged tönkre tesz.
Jelenléted foglyul ejti lelkem,
hiányod porrá zúzza létem.

2017. szeptember 3., vasárnap

Volt egyszer egy tanító: NEWS!


Ebben a témában nem szándékoztam újabb bejegyzést írni, de mivel többen is kérdeztétek, hogy történt e változás gyermekem életében, mégis megírtam ezt a rövidke választ.

A jó hír: Végre megvan!
Most már irány a 2. osztály!
Ugye, hogy ugye! Még hogy butább, mint egy SNI-s gyerek!
Azért szívesen az orra alá dörgölném ezt a bizonyítványt valaki(k)nek... 😏
A lényeg, hogy ez a tanév megcáfolt mindent, amit a tavalyi tanévben állítottak a gyerekről. Hatalmasat fejlődött minden téren. 
Az ősszel végre hivatalosan is kiderült, ( na, nem mintha örülnék a diagnózisnak, de legalább most már tisztábban látunk) hogy valóban egy BTM-es gyerekről van szó, akinek pluszba még a kedvét is elvették az egész tanulástól tavaly. (Ha érdekel az előzmény, ITT elolvashatod.)
Én voltam a legjobban meglepődve, amikor az idén az otthoni tanulások alkalmával nem heves ellenállást, hanem lelkesedést tapasztaltam. Az új tanító nénik is észre vették, és ki is mondták az év elején, hogy a gyereknek tavaly rendesen el lett véve a kedve a tanulástól.
Nekik köszönhetően, amiért én nagyon hálás vagyok nekik, ez mára szinte teljesen megszűnt, bár a rossz élmények utóhatásai néha még érezhetők.
Végre lelkes, és büszke magára. És én is az vagyok, mert a "diagnózis" ellenére is bebizonyította, hogy igenis fog ez menni!
Megcsinálta!
Az én kis harcosom! Imádom!

2017. augusztus 28., hétfő

Vannak morbid történetek is, amik azonban bearanyozhatják a napodat!


Egy olyan sztorit hoztam el most neketek, amit eddig csak privát Facebook oldalamon osztottam meg, de a nagy sikerre való tekintettel elhoztam nektek ide is. Kellemes mosolygást!

(A bejegyzés alatti kommentek egy régebbi posztomhoz tartoznak, amely ez előtt volt jelen ezen a helyen. Azt a témát lezártam, és hoztam helyette egy vidámabbat. A kommentek azonban a szívemig hatoltak, ezért szerettem volna megtartani őket! Megértéseteket köszönöm! )

Mint páran tudjátok, a párom, Zoli, temetkezési cégnél dolgozik.
Az ügyelet minden harmadik héten az övé, olyankor a céges autó nálunk van egész héten, egy csodaszép, 10M Ft-ot érő Ford Tranzit.
Az ember természetesen igyekszik vigyázni egy ilyen autóra (is).
A kocsira egyébként ki is van írva, hogy "Temetkezés", az összes elérhetőséggel együtt. Ez rövid esetünk szempontjából fontos.
Szóval ez a rövid beszélgetés ma reggel 8 (!!!) órakor történt.
Zoli füvet nyírni készült, így az autóval kiállt a kerítésünk melletti füves területre, hogy nehogy valamilyen kár érje az esetlegesen felpattanó kavicsok miatt. A kerítést pala fedi, így azon nem látunk ki. Én éppen csak, hogy kiléptem a házból az udvarra, amikor motoszkálás és dünnyögés terelte magára a figyelmünket. A hangok kintről, a kocsi mellől érkeztek.
Életem párja kíváncsian osont a kerítés végéhez, ahonnan már jól rá látott a kint parkoló autóra.
Egy idős nénit pillantott meg, aki tapogatta, körbe járta, a rendszámot nézegette, és a kilinccsel nyitogatni próbálta a kocsit, közben valamilyen, számunkra "érthetetlen" nyelven dünnyögött valamit.
Kis idő múlva Zoli megszólította a nénit, én pedig végig hallgattam e rövidke párbeszédet, ami aztán bearanyozta az egész napunkat.

Íme:
- Mit tetszik ott keresni, csókolom?
- Jaj, csak nézem, hogy milyen autó ez? - hunyorog ismét az autó felé.
- Ez egy Ford.
- Milyen márkájú autó ez?
- Ez egy Ford Tranzit. De tessék vigyázni, mert riasztó van rajta! - mondja türelmesen.
- Jajj. És mit csinálnak ezzel az autóval?
- Ez egy temetkezési autó. Rá van írva! - kezd gurulni a pirula, mert a néni folyamatosan erőszakoskodik az autóval.
- Micsoda?
- Hullaszállító! - a pirula elgurult.
- Jajj! Akkor, ha meghalok, engem is ezzel vigyenek el!
- Jó!! Akkor majd tessék telefonálni!


                                  Én: Nagyon röhögök!



















2017. augusztus 3., csütörtök

Fehér galamb

                                           

                                                              Megtörtént esemény alapján

A fiú oly fiatal volt még, éppen hogy kilépett a gyermekkorból. Húsz éves kora ellenére nagy terveket dédelgetett: remélte, hogy egyszer majd ő is ott fog állni a színpadon a nagyok között, hogy egyszer ő is részese lehessen a sikernek. Más fiatalok bulizni jártak, ő magántanároknál töltötte az idejét.
Kicsi gyermekkorától dobolt, és most gitározni tanult, s mindkettőben nagyon tehetségesnek mutatkozott, nagy és sikeres jövőt jósoltak neki tanárai. Állhatatos, szorgalmas diák volt.
Még csak egy éve szerezte meg a jogosítványt, és soha nem követett el szabálytalanságot. Körültekintően és óvatosan vezetett. Imádott élni…
De azon a végzetes éjszakán megtörtént az, ami minden szülő legrettegettebb rémálma…
Későn végzett a tanárnál aznap, már bőven besötétedett, amikor haza indult.
S elég volt csak egy pillanat… egy őrült, belőtt fiatal… szemből érkezett autójával… százötvennel… frontálisan…

                                                                                     *

Halk zene szólt a ravatal körül, mindenki megrendülten, könnyeivel küszködve gyászolta a még éppen elkezdődött, fiatal életet. Túl korán, túl tragikusan lett vége!
Reményvesztetten álltak a zárt koporsó körül. Senki nem szólt, mélyen magukba fordultak.
Gyászukat csak egy halk nesz zavarta meg.
Egy fehér galamb jelent meg a ravatalozó ajtajában. Halkan szállt le az ajtóban, majd lassú léptekkel beljebb sétált.
Mindenki mozdulatlanul figyelte mozgását.
A galamb közelebb ment a ravatalhoz, majd pár pillanat múlva felröppent az egyik ablakba. Onnan ráérősen körbe nézett, egyenként szemügyre véve a gyászolókat, majd tekintete megpihent a koporsón. Néhány másodperc múlva átröppent a koporsó felett, a másik ablakba, hogy onnan is körül nézzen.
Senki sem moccant, a szemekben meglepettséggel keveredő remény csillant…

A galamb ismét körbe nézett, majd felröppent, és tett két kört a koporsó felett, hogy aztán újra lassan leereszkedjen az ajtóban oda, ahonnan érkezésekor elindult. Tétován tipegett párat kifelé, majd még egyszer hátra nézett, újfent szemügyre vette a gyásznépet, és mintha nyugalom lett volna úrrá felette, pár pillanat múlva szárnyra kapott, és eltűnt a kék ég felé… 

2017. július 9., vasárnap

Jelenés

                                                              Igaz történet alapján

A szónok már nagyon várta az estét, hogy végre megpihenhessen. Hosszú és fárasztónapja volt, így egy kiadós vacsora után kényelmesen nyúlt el a teraszon hűségesen reá váró hintaágyban. Forró nyár volt, a tiszta égbolton vakítóan szikráztak a csillagok, a levegő vibrálni látszott a hőségtől.
Két temetést bonyolított le aznap. Már évek óta csinálta ezt a munkát, mégis megviselte a szomorú családok látványa. Átérezni a fájdalmukat… hát mi tagadás, nem volt könnyű.
Valamikor teológiát tanult, de a pappá szentelésig nem jutott el, mert inkább a világi életet választotta a katolikus egyház helyett, feleséget, családot akart. Ezek a tervei még várattak magukra, azonban civil munkája mellett polgári szónoknak szegődött.
Eleinte nehéz volt, de ahogy telt az idő híre ment munkásságának, és egyre több munkát kapott azokon a temetéseken, ahol a család valamilyen okból nem szeretett volna egyházi temetést. Ezeken a temetéseken ő volt az, aki az elhunytat elbúcsúztatta, és utolsó útján a sírhoz kísérte.
Ezen a napon kétszer tette ezt meg, így most örült végre, hogy eljött az este, és végre megpihenhetett.
A nap eseményein gondolkodott, miközben az eget bámulta, de hamarosan győzedelmeskedett felette a fáradtság, és álomba szenderült.
Nem emlékezett, hogy mennyi ideig szunyókálhatott, de már alaposan besötétedett, amikor hirtelen valami furcsa érzésre riadt.
Kinyitotta a szemét, rövid ideig még hunyorgott, majd ahogy kitisztult a látása, meglepetten nézett szembe a lánnyal, aki előtte állt. Még a sötétben is jól látta annak gyönyörű kék szemeit. Hosszú, sötét haja a vállára omlott, fehér blúza frissen vasaltnak látszott, amelynek gallérja kilátszott a fekete blézer alól, hozzá ugyanolyan fekete szoknyát viselt, a lába viszont… a lábát nem látta. A lány mintha lebegett volna előtte. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem, csak nézte a szónokot, majd mosolyogva jobb kezét lassan felé emelte, és mutató ujjával egyenesen a szónokra mutatott. 
A férfi halálra váltan, mozdulatlan lapult bele a hintaágyba, torkát pánik szorongatta. Azt gondolta, talán túl sok volt a vacsora, ami megfeküdte a gyomrát, ám a lány jelenléte túl valóságosnak tűnt. Csak lebegett előtte szótlanul, arcán ragadt mosollyal. Pár pillanatig még megbabonázva meredt a lány kék szemeibe, mire az elkomolyodott, kezét leeresztette, majd ahogy jött, úgy el is tűnt a szónok szemei elől.
A férfi még értetlenül ült néhány percig, próbálta felfogni, hogy vajon mit láthatott, és a felismeréstől újabb pánik lett úrrá rajta.
Felpattant a hintaágyból, és egy, a torkából feltörni készülő riadt ordítást visszanyelve, rohanvást tette meg a távolságot a bejárati ajtóig. A biztonság kedvéért onnan még egyszer hátra nézett, majd riadtan csapta be az ajtót, ráfordította a kulcsot, aztán bebújt az ágyba, fejére húzta a takarót, és ki sem mert jönni onnan addig, amíg a nap fel nem kelt.

                                                                                      *
Még másnap délelőtt is az előző éjszaka történteken járt az esze, teljesen a hatása alá került.
A lány olyan valóságosnak tűnt, mintha meg tudná érinteni, mintha még parfümjének illatát is érezné.  De tudta jól, hogy ez a lány nem volt valóság. A ruhája… Olyasmihez tudta volna hasonlítani, mint amit az elhunytakra adtak előszeretettel a hatvanas években, régimódi, egyszerű. És a tekintete… bár mosolygott, a tekintete túlviláginak tűnt.
És mit akarhatott tőle? Miért jelent meg előtte?
Gondolataiból telefonjának csörgése rántotta vissza a jelenbe, amely felbolydult idegrendszere miatt élesen hasított elméjébe . Ismeretlen szám hívta. Egy női hang szólt bele, aki egy temetéssel kapcsolatban kereste fel telefonon. Időpontot egyeztettek a találkozóra, amire általában ő szokott elmenni a családhoz, hogy velük egyeztesse a beszédet, és a búcsúztatót.
Másnap délben meg is jelent a családnál, és részvétnyilvánítása után helyet foglalt a nappaliban álló kényelmes kanapén. A vele szemben helyet foglaló hölgy nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már találkoztak volna valahol, de hiába törte a fejét, nem tudott rá jönni, hogy hol. A tekintete, az fogta meg még így is, hogy a nő szeme vöröslött a könnyektől.
- A lányom leukémiában szenvedett. – kezdte az asszony. –  Még csak 27 éves volt. – sírta el magát újra. A szónok megrendülten hallgatta a lány küzdelmeiről szóló beszámolót, türelmesen várt, majd lassan kezébe vette az irányítást, hogy minél többet megtudjon a lányról, hogy majd méltóképpen elbúcsúztathassa. Miután mindent tisztáztak, a nő még azt is elmondta, hogy a lánya hallott a szónokról, hogy milyen szépen beszél, aztán egy alakalommal a barátnője édesanyjának temetésén személyesen is hallhatta. Akkor már tudta, hogy beteg, és meg fog halni. Akkor azt mondta a szüleinek, hogy szeretné, ha ez a szónok búcsúztatná el őt is. Ne hívjanak papot, ezt a szónokot szeretné. Utolsó kívánságát teljesítették ezzel a szülők.
Ekkor a szónok fordult feléjük egy kéréssel.
- Ha nem vagyok túl tolakodó, tudnának mutatni nekem egy képet a lányukról? Csak hogy legyen némi elképzelésem…
Az anya bólintott, és elindult egy másik szobába, ahonnan hamarosan egy vaskos fotóalbummal tért vissza. Kinyitotta az egyik oldalon, és a szónok felé nyújtotta.
- Ez az utolsó kép róla, amin még jól volt. – nézett rá a nő. A férfi lassan a képre pillantott, és a meglepettségtől majdnem elállt a lélegzete. A fotóról az előző éjjel megjelent lány mosolygott vissza rá ugyanazzal a mosollyal, amellyel előző éjjel állt előtte. Újra a nőre nézett, és ekkor jött rá, hogy honnan olyan ismerős. A lány nagyon hasonlított az anyjára. Ugyan az a tekintet.
- Mikor halt meg a lányuk? - tette fel izgatottan a kérdést.
- Tegnap éjjel.

Ekkor vált világossá a szónok előtt, hogy a lány előző éjjel miért jelent meg előtte. Személyesen jött el hozzá, hogy megkérje őt, kísérje el utolsó útján…

2017. június 18., vasárnap

Az ónodi ház rejtélye: Egy újabb érdekes információ

A reformáció ötszázadik évét éljük, ez alkalomból számos rendezvénnyel készül az egyház, és a gyülekezetek országszerte.
Nem volt ez másképpen településünkön sem. Én is református vagyok, és bár nem járok a gyülekezetbe és a templomba, mégis természetesnek vettem, hogy igent mondjak a felkérésre, és elvállaljam a "Biblia és a reformáció" című kiállítás teremőri feladatait.
Részt vettem már néhány helyi kiállításon teremőrként, ezekből született meg két cikkem is "ÓNOD FAHÉJ ILLATÚ CSODÁJA", és "ÓNOD ÚJABB CSODÁJA" címen. Több okból is szeretem ezeket a megbízásokat.
Az egyik, hogy nagyon szeretem ezeknek a kiállításoknak a hangulatát, azt, ahogy visszarepítenek az időben, mint Pl. a helytörténeti kiállítás, vagy a mostani reformáció történelme.
A második, hogy nagyon sok emberrel találkozhat az ember ilyenkor, akikkel szóba elegyedhet, és a beszélgetések által sok életet és történetet ismerhet meg.
És ezzel el is érkeztünk a harmadik, és egyben a legfontosabb okhoz is: a történetekhez. Nagyon sok történetet hallottam már a múltból, idős emberek elmeséléseiből. Imádtam, amikor a mézeskalács kiállításon az egyik idős néni a falon megpillantott kastély képének láttán mesélni kezdett a gyermekkoráról, és a grófékhoz való viszonyáról. Olyan élethűen mesélt, hogy szinte láttam az egykori vízhajtású malomkerék szomszédságában, a folyóban pancsoló gyerekeket, vagy a grófurat, aki méltóságteljesen állt kastélya teraszán, onnan nézve le a visongva játszadozó gyerekekre.
S hogy hogyan kapcsolódik ez most az ónodi ház rejtélyéhez? Azonnal megtudjátok.
Szóval, tegnap is volt egy idős néni, aki történetét örömmel hallgattam. Elmesélte, hogy abban a házban lakott, ahol éppen voltunk, tehát a kiállítás helyszínén, ami valamikor a régi parókia épülete volt, most gyülekezeti ház. Az nem derült ki számomra, hogy milyen címen lakott ott a szüleivel, de ennek még utána fogok kérdezni. Míg  beszélt arra gondoltam, hogy milyen izgalmas lehet visszatérni  oda, ahol a gyermekkorát élte az ember. Sajnos én már nem térhetek vissza gyerekkorom színhelyére, mert azt azóta elbontották, így "irigyen"hallgattam a nénit, amint elmesélte, hogy melyik bútor hol állt, és mi történt a kiállítási teremben amikor ő még gyerek volt, én pedig még nem is léteztem. Egy újabb időutazásnak voltam részese, ami nagy örömmel töltött el. Csodálatos volt hallani a hithez és istenhez való viszonyáról, gyönyörű gondolatokat osztott meg velünk, igazán tanulságos volt.
Majd ahogy az lenni szokott, és természetes is, ő is érdeklődni kezdett felőlem. Érdekelte mivel foglalkozom, gyülekezeti tag vagyok e, és hol lakom. Mondtam, hogy ugyanebben az utcában lakom ahol éppen tartózkodunk, és hogy melyik házban.
Ó igen, tudja melyik ház az, gyerekként sokat futkostak a ház előtt, és most jön a számomra megdöbbentő eset.
De előtte tegyünk még egy kis kitérőt.
Emlékeztek még AZ ÓNODI HÁZ REJTÉLYE című írásomban arra a részre, ahol a kisfiam valakivel beszélgetett, szerinte egy gyermekkel, én pedig a történtek után úgy gondolom, hogy egy gyerekkel állhatunk szemben? Megvan? Akkor most jöjjön a megdöbbentő vallomás:
A néni elmondta, hogy abban a házban (az enyémben!!) lakott egy házaspár, akiknek volt egy kisfiuk (!!!), a néni elmondása szerint olyan öt-hat éves forma lehetett. A kisfiú mindig a kerítésnél állt, és vágyakozva nézte őket, amint futkostak és játszadoztak. A gyereket soha nem engedték ki a többi gyerekhez, amit ők persze nem értettek. A gyerek mindig be volt zárva az udvarra, soha nem is beszélhettek vele. A gyerek mindig csak állt szótlanul, és nézett kifelé...
Ez a néhány mondat megdöbbentő volt, és egy pillanatra le is dermedtem. Egy gyerek...
Aki a kerítésnél áll, pont ott, amerre a suhanást látjuk haladni... Soha nem jön vissza...
A döbbenettől nem tudtam kérdéseket feltenni a néninek, és mire magamhoz tértem már indult is kifelé az ajtón. Ott maradtam a kérdéseimmel, amikre nem kaptam válaszokat.
Kíváncsi lennék, hogy ha utána néznék, aminek most nagyon kicsi esélye van, akkor találnék e valami infót erről a fiúcskáról? Ki volt ő, és mi lett vele később? Vajon milyen élete lehetett? Talán még emlékszik rá valaki a faluban, talán egyszer elkezdek kutakodni utána. Vajon ő az, aki gyerekként vissza-vissza tér hozzánk? Izgató kérdések ezek! Talán egyszer, ha nagyon sok időm lesz, akkor egy kicsit utána kérdezősködök, bár szerintem kicsi az esélye annak, hogy bárki emlékezne még rá...
Hát nem érdekes az élet?  Mindig feltesz néhány kérdést, amin aztán jó ideig gondolkodhatsz...
Hát én most ezen gondolkodom...

S van még egy kérdés, amit még mindig nem értek: Hogy jönnek ide a törökök? ☺

Megjegyzés: A beszélgetésnek tanúja volt az egyik helyi képviselő is, aki a nénit kísérte, és a lányom, aki társam volt a kiállításon.

2017. június 9., péntek

Megérte!

Két éve: egyik kolléganőm, mert nagyon ráértünk munka közben (most nevetek), gondolt egyet, és a telefonján, a szemem előtt olvasta el az Emma című novellámat. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg érzelmet, amit az arcán láttam végig futni. Mosoly, öröm, riadalom, és bizony voltak könnyek is. Ez egy semmihez sem hasonlítható érzés, élmény volt számomra. Ő hálás volt nekem a novelláért, én pedig neki vagyok az ezért az élményért.

Jelen: Van egy hölgy ismerősöm, aki a minap beugrott hozzánk, mert beszélni szeretett volna velem. Persze most is, mint legtöbbször, a dolgozószobámban voltam, így párom oda kísérte őt.
Meglepetten nézett körbe piciny szobámban, és még nagyobb döbbenettel vette szemügyre novelláim kéziratait. Fogalma sem volt arról, hogy csendes estéimen mivel ütöm el az időt, így ez most az újdonság erejével hatott rá.
- Te írsz? – tette fel az első kérdést, és ezzel persze kellemes vallatásomnak nem volt vége. Örömmel válaszolgattam a kérdésekre, és bevallom élveztem, hogy ennyire meglepődött.
Szemében őszinte öröm csillogott, és rögtön lecsapott az első kéziratra, Emmára.
Persze örömmel adtam oda neki, hiszen internet híján ő nem juthatott volna hozzá máshogy a novellához.
Tudom róla, hogy egy igazán elhanyagolt fiatal feleség egy gyermekkel. A munka és a család, valamint a romantika hiánya teljesen beletaszítja a mindennapok taposómalmába. Gondoltam, talán egy kicsit hozzásegíti írásom egy kis kiszakadáshoz, egy másik élet megéléséhez, még ha csak néhány oldal erejéig is.
Szóval, elvitte, és elolvasta.
Néhány nap múlva ragyogó szemekkel, és fülig érő szájjal hozta vissza a kéziratot. Jót mosolyogtam rajta, na, nem azért, mintha mókás lett volna a helyzet, hanem mert örömöt okozott nekem is az, amit láttam rajta.
Abban maradtunk, hogy néhány nap múlva elkérné a másodikat is. Csak azért nem azonnal, mert még fel kell dolgoznia az Emma okozta élményt. Bevallom boldog, és büszke voltam.
Néhány nap múlva jött is, és karjaiba szorítva vitte el a „Csak egyszer…”-t.
Ennek elolvasása után vettem észre rajta az igazi változást. Sokkal energikusabb volt, szinte kicsattant a boldogságtól. Otthon nagytakarításba kezdett, szerelt, felújított csak azért, hogy párját meglepje, amikor hazaér. Így megy ez már napok óta. Örömmel újságolja, hogy mennyi erőt adtak neki a történetek, mennyi mindent olvasott ki a sorok közül. Reményt kapott…
Csak annyit mondtam neki: ha szüksége van máskor is töltetre, van még pár kéziratom, és néhány történetem a tarsolyomban, azaz fejemben. Most hagyom, hadd élvezze az energiákat, és párja rég elveszett érdeklődését, amit most újra megtaláltak, közösen.
Már kilátásba helyezte, hogy hamarosan jön a „Mindig veled”-ért is, és mivel már nagyon kíváncsivá lett írásaim iránt, viszi a többit is.


S hogy miért írtam ezt most le?

Mert boldog vagyok, hiszen az írással ez a célom: boldoggá tenni embereket. És ha már csak egyet is sikerült boldoggá tennem tudom, hogy nem dolgoztam hiába. Ezekért a szavakért és csillogó szemekért érdemes csinálni. Elmondhatom, hogy adtam valamit, egy élményt, egy gondolatot a világnak, az embernek. Megérte!