Translate

2018. június 22., péntek

Egy szakítás margójára / Szenvedéseim gyűjteménye

                                                             Egy szakítás margójára


Az elmúlt hetek történései nem múltak, nem múlhattak el külső nyomok nélkül (sem) .
Többen kérdezték tőlem, ma is, hogy mennyivel lettem könnyebb. Délután még nem tudtam érdemben válaszolni, de most jelentem, hogy "csupán" nyolc kilóval lettem könnyebb. Eddig. Ami persze nem baj, hiszem még így is van mit takargatnom, de talán jobb lett volna ezt a néhány kilócskát szándékos diétával leadnom. És még nincs vége, ki tudja, hogy meddig tart majd ez a kényszerű fogyókúra, ez a zuhanás...

Azt is mondta nekem valaki ma, hogy én csak szegjem fel a fejem, és viseljem méltósággal mindazt a fájdalmat, amit okoztak nekem. 
De kérdezem én, hogyan lehet méltósággal, felszegett fejjel járni akkor, amikor elvették azt tőled?
Elvették a büszkeséged, a magabiztosságod, az őszinte mosolyod, megaláztak, beléd gázoltak mind emberileg, mind női mivoltodban. Kisemmiztek úgy, hogy nem maradt neked más, csak a szégyenérzet, a megalázottság érzése, a már fizikai határokat súroló fájdalom a mellkasodban. 

Hogyan járhat az ember így felszegett fejjel, amikor még épphogy magához tért a sokkból? 
De gyógyulok, ha lassan is. Vannak már jobb napjaim, bár néha elérkezek egy egy lejtőhöz, amin bizony igencsak megcsúszom, de már meg tudom tartani az egyensúlyomat, ha nehezen is. 
Egyszer majd felszegem a fejem, kihúzom magam, mert már tudom, hogy mindaz, ami történt nem az én szégyenem...

De addig még szenvedek, és gyászolok kicsit.
Gyászolom a bizalmat, amit egy pillanat alatt tettek a porral egyenlővé. Gyászolom a szeretetet, amit feltétel nélkül adtam oda valakinek, aki visszaélt vele.
Nem, itt nem szerelemről beszélek, hanem szeretetről. 
Arról, ami mélyről jön, és nem szűnik meg soha. El lehet dugni magadban, eláshatod olyan mélyre, hogy te magad se találd meg, de ott lesz akkor is. Mélyen, magadban, a szívedben.

Szerelem és szeretet...
El tudod mondani nekem, hogy mi a különbség?
Mi a szerelem? Egy színes szemüveg. Egy fellángolás. Tűz, ami hirtelen fellobban, varázslatos fényével bevilágítva szürke kis világodat, így színesítve meg a nyomasztó szürkeséget. Megszépít mindent és mindenkit. Felmagasztal, Istenít. Még az esetleg csúnya, púpos, sánta vagy butácska szeretődet is gyönyörűnek látod a fénye mellett. Ez a tűz az egyetlen legális tudatmódosító, amellyel ha nem vigyázol felégethet mindent. Mindent megtennél érte, annyira a bűvkörébe vonhat. De megégetheted magad.
Azonban ez a tűz szeszélyes is. Ha elkezd ellobbanni, a láng elkezd kihunyni, és nincs szerencséd, akkor tudod mi marad belőle? Csak füst, hamu és korom. Te pedig ott ülhetsz a tetején, és azon tanakodhatsz, hogy mihez kezdj most? Mindent oda adtál érte, és most mi maradt? Szürkeség...
De ha szerencséd van, akkor szeretetté szelidül. 

Mi a szeretet? 
Igazság. Elfogadás. A szeretet őszinte. A szeretet nem tart varázslat alatt. A szeretet tisztán látás. Ha szeretsz valakit, akkor úgy szereted, ahogy van. Púposan, csúnyán, fél lábúan, fogatlanul is akár, de szereted a társadat szőröstől, bőröstől. Elfogadod, mert ismered. Megbocsátod minden esendőségét, mert szereted. A szeretet kitart egy életen át. 
Én szeretek. Mélyen, őszintén, mégis ez lett a vesztem. Túlságosan bíztam. Túlságosan hittem. Most temetésre készülök. Temetni a szeretetet mélyen magamban, hiszen mit tehetnék még? Megpróbáltam, küzdöttem, de elfáradtam. Hát temetek.

Hiszek a sorsban. Na, nem úgy, ahogy egyesek hisznek.
Sokan mondják védekezés képpen: "a sors akarta így". Persze. Könnyű mindent a sorsra fogni. "Vigye el ő a balhét, én pedig maradjak tiszta kezű. Én nem is tettem semmi rosszat. A sors volt!"
A sors...
Én nem így gondolom. 
A sors egy út, amin haladsz egészen addig, amíg egy útelágazáshoz nem érsz. Ott választanod kell, hogy merre mész tovább, persze a választható alternatívák ismeretében. Ott kell mérlegelned, ott kell jól vagy rosszul döntened. S ha eldöntötted, te döntötted el az utad, akkor annak viseled a következményeit, haladsz tovább a sors útján mindaddig, amíg egy újabb elágazáshoz nem érsz. Tehát a sors könyvébe ily módon beleírhatsz. Ne fogj rá mindent!

Ők döntöttek. Hogy jól vagy rosszul, az előbb vagy utóbb kiderül. 
De egy biztos! Nem csak a saját sorsukról döntöttek! Több ember sorsát is befolyásolták úgy, hogy nem hagytak nekik választási lehetőséget, esélyt, semmit. Elvettek mindent.
Lepaktáltak az ördöggel, aki egoizmus, vágy és szerelem képében kísértette meg őket, s ezért most szenvedünk mindannyian. 

De tudom, hogy talpon maradok. Mert akarom. S ha megerősödök, ha túl vagyok a temetésen, ha minden elcsendesedett, akkor bezárom az események, a fájdalom után a kaput, és kényelmesen, elégedetten hajtom majd nyugovóra a fejem mert tudni fogom, hogy egy új élet vár rám. 
S talán jön majd valaki, aki segít vissza szereznem a méltóságom, s újra felszegett fejjel járhatok.


                                                                    *****************


                          Valamikor én is színes voltam neked... aztán beszürkültem...

                                                                    ****************


Tudod, a csendnek is több fajtája van. Amibe most te burkolózol az a beszédes fajta... Mert bár te nem szólsz, én mégis nagyon sok mindent megértek ... 

                                                                    *****************


Az jutott ma eszembe egy munkahelyi beszélgetés alkalmával, hogy ilyen lehet, amikor akasztják a hóhért. 
Romantikus történeteimben annyi szakítást, szenvedést és küzdést megírtam már... Annyiszor szakítottam el egymástól szerelmeseket, és annyiszor kaptak új társat, lehetőséget...
Most én is egy ilyen helyzetbe kerültem... Talán valaki az én történetemet is megírta?
De az általam írt történeteknek mindig happy end a vége.
És a nekem írt történetnek mi lesz a vége? Félek marad a dráma kategória.
De nem baj! Haladunk tovább!


                                                                

                                                      Készül a Szélbe írt emlékek
                                                                  2018. 06.12

(...) Elfáradtam! Nagyon!
Mostanában sokat üldögélek egyedül a szobában, csendben, nyalogatva a sebeimet, okokat, magyarázatokat keresve a történtekre.
Sok minden átfut rajtam, sok emlék a múltból, és a közelmúltból. 
Sok mindent nem értek! Sok kérdés, sok érzelem, de még annál is több fájdalom most a részem.
Hogyan lehet, hogy egy hete még azt mondja, szeret, és ezt úgy bizonyítja, hogy majd elájulok tőle, egy héttel később pedig azt mondja "Nem akarok maradni."
Elmegy, borít, feléget mindent.
Én pedig csak ülök egyedül a szobában, csendben, értetlenül, kisemmizve, megalázva, kérdésekkel, elképzelt válaszokkal, könnyek között, vérző szívvel, és az egyetlen határozott gondolatommal, érzésemmel, hogy én ezt nem érdemeltem meg tőle.
Csak ülök a kanapén, és merengek. Eszembe jut minden, ami ezek között a falak között történt. Minden öröm és fájdalom. Tudom, hogy értelme nincs annak az önsanyargatásnak, amibe taszítom magam, de még nem tudok szabadulni. Még nem, mert még mindig szeretem, és még mindig remélek… Bár talán feleslegesen.
A képek csak jönnek a szemem elé, minden mozzanat, minden szó és tett megelevenedik újra.
Emlékszem, néhány napja, amikor még küzdöttünk, ő önmagával, én érte, azt mondta nekem: „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?” Akkor még reménykedtem, és talán ő is felém hajlott. Azt válaszoltam: „Csak kérdés, hogy boldog véget írunk e neki, vagy dráma lesz a vége?”
Aztán történt valami, ami felgyorsította az eseményeket. Ő elment, én pedig ülök az emlékeink között, szívszaggató fájdalmakkal.
Aztán ahogy telnek a napok, és talán egy kicsit kegyelmeznek is nekem, eszembe jutottak újra a szavai. „Jó témát adtam egy új novellához, igaz?”
Igen, jó témát adtál.
Úgy döntöttem, hogy megírom történetünket, ami egy nagy szerelemmel kezdődött, egymás mellett jóban rosszban-nal folytatódott, majd drámai vége lett. Számomra mindenképpen.
De igyekszem feldolgozni, ebben fog nekem segíteni, ha kiírom magamból. Mert az írás számomra terápia is.

Ez lesz a mi novellánk, a Szélbe írt emlékek (ahogy én éltem meg) (...)
                                                          

                                                       

                                                                      Eső
                                                               2018. 06. 23

Tegnap esett az eső.
Valamiért éreznem kellett.
Kiálltam az udvarra, és arcom az ég felé emelve, csukott szemekkel élveztem a simogató esőcseppeket. Még az sem zavart, hogy bőrig ázom. Elmondhatatlan érzés volt. Csak a cseppekre figyeltem, és a lelkemre. Valami megmagyarázhatatlan béke lett úrrá rajtam, mintha valami távozott volna belőlem, mintha felszabadultam volna. Csukott szemhéjamon át mintha fény hatolt volna belém, megvilágítva bennem mindazt, ami számít. Varázslat volt ez!
Olyan felszabadító, olyan mindenség érzés. Eggyé válás.
El sem tudom mondani.
Ma sokkal jobban érzem magam.
Javaslom, egyszer próbáljátok ki. Fantasztikus élményben lesz részetek.
                                                     


                                                        

                                                                Temetés és gyász...
                                                                    2018.06. 25

... mert egy múló szerelmet, egy mély, de temetendő szeretet is meg kell gyászolni éppen úgy, mint amikor egy szeretted távozik az örökkévalóságba. Elmegy, elköltözik, te pedig tudod, hogy soha többé nem látod. Őrzöd őt a szívedben és az emlékeidben, a sebeid lassan beforrnak, egy idő után már nem véreznek. Megnyugszol. Meggyógyulsz.
Ugyan így kell meggyászolnod a múló szerelmet is. Fáj az elvesztése, fájnak az emlékek.
De itt a gyógyulás sokkal hosszadalmasabb.
Tudod miért?
Mert ő jön.Találkoztok, látod őt. Látod rajta egy másik érintéseit.
Eszedbe jut az összes szép és rossz emléked, és a sebeid újra és újra felszakadnak, véreznek.
Aztán újra elmegy, te pedig ismét ott maradsz "vérbe fagyva".
Kezdhetsz újra gyógyulni, felépítkezni.
És akkor ő újra jön. Felszakít. Tép. Véreztet.
Te pedig küzdesz, és harcolsz ellene.
Nem akarod már a fájdalmat, nem akarod már a sebeidet ápolgatni szüntelen.
Csak békére és nyugalomra vágysz, már begyógyult sebekre, tiszta elmére.
Csak haladni akarsz tovább az utadon... nélküle.
                                                            


                                                      

                                                                   Világosság
                                                                  2018. 06. 26

Sötét az éj, de elmédben mégis akkor gyúlnak a legnagyobb világosságok...
Az éjjeli sötétségben a lelkedben gyúló fény sok mindenre rávilágíthat, fénybe boríthatja a múltat, rámutathat az elfedett hazugságokra, rávezethet az igazságra, elérkeztethet a "Tudhattam volna!" élményhez...
Fényében átláthatsz már mindenen, rájöhetsz és megérthetsz.
Csak figyelned kell.
                                                    


                                                             

                                                                          Hit
                                                                    2018. 06. 28

Az elmúlt hónapban nagyon sok emberrel beszélgettem, sokan törődtek velem, és sokan adtak jó tanácsokat, vagy nyitották fel a szemem. Hálás vagyok mindenkinek, aki törődik velem.
Ezért döntöttem úgy, hogy ma is megosztok veletek néhány gondolatot.
Amióta megtörtént velem ez a "tragédia" (mert én annak éreztem) , sokat motoszkál a fejemben az, amit többen is mondtak nekem, miszerint valami sokkal jobb, valaki sokkal jobb vár rám.
Bevallom, én is ebben hiszek, ezt remélem, ebben bízok. Azonban én nem azt érzem, hogy valaki jönne, hanem inkább valami. Valamilyen esemény, valami jó dolog.
Vannak, akik szerint talán írói munkásságom fog egy kicsit jobban kiteljesedni azzal, hogy a tapasztaltak alapján majd sokkal jobbakat fogok írni.
Azért jutott ez most eszembe, mert volt egy beszélgetésem ma egyik írótársammal, aki meglepett azzal, hogy felhívott messengeren. Nem ismerjük egymást személyesen, ezért nagyon jól esett, hogy felhívott, és megkérdezte hogy vagyok.
Szóval ő azt mondta: "Ebből te olyan történetet fogsz írni, még nem most, majd ha megnyugodtál és letisztultak benned az események. Olyan sztorit fogsz írni, hogy áááá! Az mindent vinni fog!"
Szóval az jutott eszembe, hogy talán tényleg ez lenne a cél?
Hogy az írásban jobban kiteljesedjek, és végre a helyemre kerüljek, úgy igazán?
Én hiszek az angyalokban, sőt tapasztaltam is a létezésüket, ha érdekel, hogy hogyan,akkor jelezd kommentben és elmesélem rövid története(i)m. Éppen ezért eszembe jutott, hogy ezeken az embereken keresztül üzennek nekem? Oda kell figyeljek a lehetőségekre? Vegyem ezt jelnek? Üzenetnek?
Ezek az emberek, akik egymástól függetlenül mondják ezeket nekem, teljes meggyőződéssel, talán csatornák? Talán azért választották ki őket, mert én most az elkeseredéstől, a bánattól nem hallom meg az angyalaim üzeneteit?
Bárhogy is van, bármi is lesz, bármi is a cél, vissza adták a reményt, a hitet, az élni akarást, a "Majd én megmutatom neked!" érzését.
Felálltam! Még nem temettem el teljesen a szeretetet magamban, de lapátolok, és a hant már félig kész van... a kapu lassan záródik, és reményeim szerint a lakat is hamarosan felkerül a zárra.
Már állok. Még megingok néha, de állok.
Köszönöm nektek, és a gondviselésnek! 
                                                                     



                                                           Az őszinte természet
                                                                  2018. 07. 05
Valamikor, valahol belefutottam egy idézetbe, amit nem tudok szó szerint idézni, de a lényege az volt, hogy ha őszinték akartok lenni egymáshoz és magatokhoz, akkor menjetek ki a természetbe.
Ma eltöltöttem néhány órát a természetben. Csak a hatalmas fák voltak társaságom, kiknek halkan elmondhattam mindent, mi a szívemet nyomja. Magamba nézhettem, és végre láttam mindent, amit látnom kellett.
Láttam minden hibát, minden jót és rosszat, amit elkövettem én is, ami az évek alatt feledésbe merült.
Láttam a szenvedélyt, az odaadást, a szerelmet, a néha szürkén tornyosuló felhőket, de láttam a tetteinket, az akaratunkat is, amik eloszlatták azokat. Láttam az árnyakat, amik bal jóslatukkal megkörnyékeztek, de akkor még bíztunk, és elhessegettük őket.
Láttam minden ölelésünket, láttam minden eltaszításunkat, hallottam minden elhangzott szép és gonosz szavunkat, szeretetünket, ígéretünket, mit egymásnak tettünk. Láttam a kitartást, ami akkor még talán őszinte volt.
Aztán láttam a halkan beosonó ármányt, a hazugságokat, a lapos pillantásokat, az őszintétlenséget, az árulást. Láttam a küzdelmet, a bizakodást.
Éreztem még az ölelést, hallottam még a szép szavakat, miközben ő lassan hátamba csúsztatta a tőrt.
Láttam az ő magabiztosságát, a bántani akarását, és az én összeomlásomat, porba hullásomat. Láttam a hátát, amint elfordult tőlem, és kilépett az életemből, hátra hagyva az összes küzdelmünket, céljainkat, terveinket, tizenhárom évnyi életünket.
Láttam a visszatéréséhez fűzött reményt is, mi egy ideig életben tartott, majd láttam annak halálát is.
De helyette született egy új remény, ami azt súgta nekem, hogy idővel jobb lesz, majd megbocsájtok, majd feledek, túlélek. Új életet kezdhetek.
Aztán a sokkból lassan felálltam. Már kezem a képzeletbeli kilincsen volt, hogy bezárjam azt a bizonyos kaput mögötte...
De újra megszólalt a telefon... Ismét hallottam a hangját, a terveit, és újra kicsúszott a lábam alól a talaj. A fák értetlenül néztek le rám, a szelet küldve segítségemül, hogy kicsorduló könnyeimet arcomról leszárítsák. Ma ismét térdre kényszerültem, de kapaszkodok, és esküszöm, ha újra felállok, talán nem is olyan sokára, hatalmas robajjal fogom a kaput becsapni mögötte!
                                                                      


                                                   *******








❤️

   

2018. május 30., szerda

Ölelném

                                        (Zolinak)

Néha úgy szeretném ha csak ölelne, szó nélkül,
csendben, de abban az ölelésben benne lenne minden.

Mozdulatlan viszonoznám, arcom a nyakába fúrnám,
élvezném az illatát, testének közelségét, mindent perzselő melegét.

Csak állnék ott órákig ölelkezve, szótlan, lassan
vele együtt lélegeznék, a pillanatban elvesznék.

Ölelném csendben, senkit és semmit nem hallanék.
Csendben élnék, vágynék, kívánnék, túlélnék...

Emlékekbe burkolózva remélnék...
és csak ölelném, ölelném... talán utoljára...

2018. május 3., csütörtök

Lány az ablakban


Judit öt éve, amióta megvették a házat, szinte minden nap látta a lányt az ablak előtt karba tett kezekkel állni. Nem zavart, nem bántott senkit, csak állt szótlanul és nézett kifelé az ablakon. Pár másodpercig tartott a jelenléte, majd ahogy megjelent, el is tűnt hirtelen.
Bár Judit nem félt, mégis furcsa érzéseket keltett benne a húsz év körüli szellemlány jelenléte.

A nő hamarosan áldott állapotba került, így a család bővülése miatt nagyobbra kellett cserélniük lakásukat.
Nemsokára elköltöztek, és soha többé nem emlegették  régi otthonukat és annak „vendégét”. 
Néhány hónap múlva elérkezett az idő, végre karjukban tarthatták oly régen várt kislányukat.

Teltek az évek, a kicsi szépen cseperedett, okosodott.
Amikor a gyermek öt éves lett, Judit felfigyelt arra, hogy a kislány gyakran állt az ablakban karba tett kezekkel. Eszébe jutott a szellemlány, aki pont ugyan úgy állt mindig.
Egy napon megkérdezte a gyermektől, hogy árulja már el, miért áll mindig karba tett kezekkel? Talán utánoz valakit?

Erre a kislány meglepetten nézett anyjára, majd így szólt: „De hiszen én mindig így álltam, a régi házunkban is.”

Ha tetszett a történet, kérlek oszd meg másokkal is. 

Szerzői oldalam itt találhatod

2018. február 25., vasárnap

Mert minden jónak gondolt döntésünkért kőkeményen megfizethetünk


Egy szomorú esetet írok most meg, mely egy közeli ismerősömmel történt. A történet valódi, és egy nehezen meghozott döntés utáni abortuszról szól majd, ezért a történet felkavaró lehet egyes emberek lelkének, ezért kérek mindenkit, aki erre érzékeny, az ne olvassa tovább! A történetet az azt átélő embertől tudom, az írásért minden felelősség engem terhel! Megosztása csak a szerző ( vagyis az én! ) feltüntetésével engedélyezett!!
Nem nevezem meg sem a várost, sem a kórházat, ahol az eset történt. Az orvosokat és nővéreket egyszerűen csak egy betűvel fogom említeni. Ismerősömet pedig nevezzük Andinak. Andi nem akar ebből bírósági ügyet, hiszen tisztában van azzal, hogy semmilyen bizonyíték nincs a kezében, és lelkileg sem tudná végigcsinálni a pert. Csupán annyit szeretne csak, hogy tudjon erről a nagyvilág, hogy elmondhassa mindenkinek, amit nem mondhat el senkinek!

ANDI:

Andi negyven év feletti, többgyermekes édesanya.  Egy vidéki kisvárosban él férjével és gyermekeivel, kiegyensúlyozott, gyönyörű életet.
Néhány évvel ezelőtt viszont diagnosztizáltak nála néhány krónikus betegséget, melyeket erős gyógyszerezéssel  ideig – óráig kordában lehet tartani. Ez igencsak megviselte a családot, Andit pedig olyan erővel  vágta földhöz, hogy beletelt néhány hónapba, amíg feldolgozta lelkileg, és megtanult együtt élni a betegségekkel. Ma már tudja kezelni, és élheti addigi életét. Viszont most megesett az, amire ő sem számított, és újult erővel vágta földhöz Andi lelkét…
Az egyik betegsége miatt nem szedhet semmilyen fogamzásgátló tablettát, így marad a hagyományos módszer, amely három évig működött is…
És itt kezdődik Andi szomorú harca önnön lelkével, és újabb szembesülése a magyar egészségüggyel…

AZ ELŐZMÉNYEK:

Már tizedik napja késik a menzesze, sejti, hogy baj van! Vesz egy tesztet, de csak pár óra elteltével meri megcsinálni. Persze, hogy pozitív, ezt sejtette. Az első kérdés, ami megfogalmazódik benne, hogy most mi lesz? A második gondolata, hogy nem lehet… ezt a gyermeket nem lehet… Sír!
Férje döbbenten nézi a tesztet, az első mondat, ami elhagyja a száját, hogy most mi lesz? A második, hogy nem lehet… Andi miatt nem lehet!
Hosszú vívódás következik, több tucat érv a terhesség ellen…
Andi rengeteg erős gyógyszert szed évek óta, mi lesz, ha a gyermek beteg lesz? Persze ott van az az ötven százalék, de mi lesz, ha beteg lesz? Hány élet megy tönkre? A születendő gyermeknek milyen élete lesz, ha betegen, testi vagy szellemi fogyatékossággal születik… Belegondolt, és a szíve akart megszakadni. Nem akarhat ilyen életet egy gyermeknek! És a sajátja, amely már így is olyan törékeny, mint a legfinomabb porcelán… Ha nem tudja végigcsinálni a terhességet vagy a szülést, és idő előtt itt hagyja a már meglévő gyermekeit, és a lehetséges beteget is? És ha túl is éli, az egész élete erről szól majd! Önzőnek érezte magát e gondolatok miatt, de ott van még a többi gyermeke is… Döntenie kell! Egy ilyen „terhet” a családjára sem zúdíthat!
Több napos vívódás, átvirrasztott és átsírt éjszaka  után megszületett a szomorú döntés: nem tarthatja meg ezt a gyermeket. Félt a műtét miatt, de ez talán a kisebb kockázat…

A szakrendelőből sírva jön ki, és veszi az irányt a családgondozóhoz, ahová irányították. Két alkalommal kell részt vennie egy egy beszélgetésen, ahol majd meggyőzik arról, hogy tartsa meg a gyermeket.
A családgondozó hölgy kedvesen fogadta a már zokogó Andit. Hellyel kínálta, és türelmesen kivárta, míg Andi kisírja magát, és kinyögi azt a néhány mondatot, amiért ott van. Elsorolja érveit a hölgynek, aki ugyan megemlíti az ötven százalék esélyt, de megérteni látszik Andi alapos érveit, nem nagyon erősködik a döntése ellen. Andi megköszöni a megértést, de még mindig sírva indul haza. A következő alkalommal a hölgy Andi megerősítő szándéka után kiállítja az abortusz engedélyezésére szóló papírokat, és átadja a befizetendő csekket, egy 8913 Ft – ról szóló összegről.
Időpontot kér, pontosan egy hét múlva megtörténik…
Addig sokat sír, próbál felkészülni lelkileg… Szíve vívódik, tipródik, de eszével tudja, hogy ez a legjobb „megoldás”… Ő már alkalmatlan újra anyává válni…

KÉT NAP RÉMÁLOM!

Reggel hét órára érkezik a kórház betegfelvételi osztályára. Több órás várakozás és több vizsgálat után tizenegy órakor végre felkísérik az osztályra. Megkapja az ágyát és a hálóingét, és egy  nagyon kedves X nevű ápolónő  közli vele, hogy doktornő hamarosan meg fogja keresni, és elmondja a továbbiakat. Andi hálás az ápolónő kedvességéért…
Délben benyit egy fiatal, huszonegynehány év körüli hölgy a szobába. Andi azt gondolja, hogy ápolónő, de döbbenten értesül róla, hogy a műtétet végző orvossal beszél ( nevezzük Y – nak ). A doktornő nagyon lelkes, felvázolja a műtét folyamatát, majd azzal a mondattal távozik, hogy találkozunk a műtőben.
Andit kétségek kezdik gyötörni… Túl fiatalnak tartja a doktornőt, valamiért bizalmatlanság költözik belé, de azzal nyugtatja magát, hogy fiatal kora ellenére még lehet jó orvos, és valójában egy rutinnak számító beavatkozásról van szó.
Délben jönnek érte, felkísérik a műtőbe, ahol Y doktornő már várja.
Felfekszik a műtőasztalra, lelkében aprónyi bizalmatlansággal és félelemmel. Csak reméli, hogy a végén felébred majd…
Lassan elkábul… Hallja a körülötte zajló eseményeket, de fájdalmat nem érez. Nézi a szeme előtt táncoló fényes, színes látomásokat, mintha köztük sétálgatna.  Hallgatja a körülötte zajló eseményeket, zajokat. Egyszer csak éles fájdalom markol a méhébe, már ébredezik, de a doktornő még benne van, kapar… Hallja a hangját, hallja mit mond… Tisztán hallja…
         -  Hol van a szövet? Nem találom sem a vákuumban, sem a küretkanálban…
Valaki, egy férfihang válaszol, de azt már nem érti, újra elkábul.
A szobában ébred, sír. X ápolónő simogatja a fejét, és nyugtatgatja, majd kimegy.  Túl van rajta…
-  Mit tettem, Istenem bocsáss meg! – ez az első gondolata.
Kezd tisztulni a feje, lassan felkel. Kicsit rendbe teszi magát, de úgy érzi, hogy valami nincs rendben… Érzi a testén, a méhén… Olyan nehéznek tűnik…
Telik az idő…
Fél három körül benyit Y doktornő, idegesnek tűnik. Elkezdi magyarázni, hogy nagyon pici lehetett ez a terhesség, mert nem talált terhes szövetet sem a vákuumban, sem a kanálban… Nyugodtabb lenne, ha csinálnának egy ultrahangot…
Andinak a fülében visszhangzik a műtőben hallott néhány mondat…
Az ultrahangban már többen állnak felette, és a méhében lévő magzatot nézik… Méregetik, zavartak…Elkerüli a figyelmüket, hogy a felettük lógó monitoron Andi is látja azt amit ők!
Látja a magzatát, akinek már nem kéne ott lennie! Kinagyítják a képet, így ő is jobban látja a pici, sértetlen koponyát, az elmosódott testecske körvonalait, a megölt gyermekét! Könnyeit nyeli, zavartan hallgatja a körülötte zajló eseményeket. Y doktornő ideges, egy másik orvostársát kéri, hogy fejezze be a műtétet, az persze beleegyezik… Andi megdöbben, nem szól.
Visszamegy a szobájába, zokog. Annyira élni akart ez a gyermek! Ő pedig megölte, amit a sors meg is mutatott neki az ultrahangon keresztül! Lássa csak, hogy mit tett! Nézze meg jól! Ekkor már tudja, hogy ez a látvány elkíséri majd egész életén át! A pici fejecske képe…
Y doktornő lép a szobába, és elmondja, hogy az anesztes orvos ma már nem engedi az altatást, de holnap reggel megismételik a műtétet.
- Semmi baj doktornő…valahogy meg kell tanulni ezt a szakmát is! – mondja Andi
- Hát én már nem tanulok, itt vagyok egy ideje! – válaszol az zavartan, döbbenten. „ Annál nagyobb szégyen ez! „ gondolja Andi, de nem mondja ki.
- Hát most én jártam így! – csak ennyit szól.
Doktornő nem szól, sértődötten távozik a szobából.
X ápolónő lép be rövid idő múlva, már nem olyan kedves mint addig. Beadja az elrendelt injekciót, miközben felvilágosítja emelt hangon Andit, hogy a doktornő nem hibás, ilyen előfordul. A doktornő már praktizál egy ideje, nem hibás! Andi döbbenten hallgatja, az orvos panaszkodott! Pont ő!
Szívesen cserélne most vele! Érezze csak azt a kínt amit ő! De nem szól, nyel. Innentől X ápolónő már nem kedves, beszólogat, figyeli Andi minden lépését, még azt is sikerül megakadályoznia, hogy a hozzátartozóival, a férjével beszéljen!
Újabb orvos, Z, a kórház főorvosa lép a szobába. Ő újabb ultrahangot csinál, újabb vizsgálatot kér.
Andi az ultrahang előtt várakozva kihallgat egy beszélgetést. Z doktor hangját hallja, amint csúnyán lehord valakit, később megismeri a doktornő halk hangját, amiért ilyesmi megtörténhet! Hogy képzeli, hogy engedi felállni a beteget, amíg nem bizonyosodott meg a műtét sikerességéről! Mi lesz ekkor, és mi lesz akkor! Andi nagyon vérzik, így nem hallgathatja tovább a beszélgetést, rendbe kell tennie magát. Mire visszaér már szólítják az ultrahangba, ahol a lenyugodott Z doktor már várta.
Andi elmondja, hogy nagyon vérzik és szülési görcsei vannak…  Este fél nyolckor Z doktor úgy dönt, hogy megismételik a műtétet. Újabb kábulat, fények, színek, újabb remények, újabb félelmek…
Ébredezik… Feje felett csövek, lámpák, műszerek. Jobb karjában infúzió. Most nehezen tér magához, de már nincs fájdalom! Egy nagyon kedves ápolónőtől tudja meg, hogy az örzőben van! Az éjszakát ott kell töltenie…
Innentől úgy bánnak vele, mint a hímes tojással, akkor még nem értette miért? Ha csak a nevét kimondták már mindenki tudta, hogy kiről van szó!
Az éjszaka nehezen telt, egy szemhunyásnyit sem aludt. Z doktor gyakran meglátogatta, ultrahangozta.
Reggel visszakísérték a szobájába, testi fájdalmai már nem voltak, de a lelke sajgott. Csak az a pici koponya…  Sír…
Újabb ultrahang, Z és Y doktornő jelenlétében. Az eset óta Z doktor mindent figyelemmel kísért, és bár azt mondta, hogy a műtétet Y doktornő fejezte be, Andinak határozott meggyőződése, hogy Z doktor fejezte azt be! A doktor elmondja, hogy ultrahangos megfigyelés alatt végezték el a második műtétet, és teljesen kitisztították a méhet, most mégis megint van benne egy alvadt vérdarabka…
Andi bepánikol! Micsoda?!
A doktor szerint valahol vérzik a méhe… Elmond egy csomó dolgot, amikre Andi már az idegesség miatt nem is emlékszik. A lényeg, hogy most az van, hogy a hiba benne van… Nem a magzat miatt kellett újra műteni, hanem a sok alvadt vér miatt, ami a méhének hibája… A doktornő nem hibázott… A doktor valószínűleg nem tudja, hogy ő is látta az ultrahangban a benne lévő magzatot,de nem szól…
Haza engedik, de egy hét múlva jelentkezzen kontrollra, de Z doktor is látni akarja az ultrahangot!
Még szednie kell a méhösszehúzó cseppeket, és az antibiotikumot, amit már a kórházban is pumpáltak a vénájába lelkesen.
Andi összetörten, zavartan, újabb félelmekkel távozik a kórházból.  Szemeit becsukja, és egy apró, pici fejecske néz vele szembe…

ANDI REMÉNYEI:

Csak azt reméli, hogy más nem járhat így! Neki meg kellett hoznia ezt a szörnyű döntést, amelyért aztán kőkemény árat fizetett. Csak remélheti, hogy a méhének nem esett nagy baja, bár meggyőződése, hogy a műtét alatt sérült meg. Perelni nem akar, hisz hogyan bizonyítsa be az igazát? Semmilyen bizonyítéka nincs, az orvosok pedig úgy védik egymást, mintha egy szép nagy család volnának!
Reméli, hogy a fiatal doktornő is majd megkapja a sorstól a saját járandóságát.
Próbál úrrá lenni az érzésein, újra felépíteni magát, rendbe tenni az életét… Nehezen megy…
Azt hallotta vagy olvasta valahol, hogy amikor egy bébi megfogan, akkor egy új lélek választ magának családot. Az ő bébije őket választotta, de ő nem akart helyet adni neki az életükben…  Lelkiismeret-furdalás gyötri, és magában a kicsihez beszél: Arra kéri, hogy ne haragudjon rá! Reméli, hogy megtalálja a neki való családot, azt, ahol majd örömmel fogadják, és mindennél jobban szeretik! Arra kéri, hogy bocsásson meg neki! Bocsássa meg az ellenszegülést, a fájdalmat, amit okozott… Bocsássa meg, hogy bár annyira élni akart, ő mégis kitartott a döntése mellett.  Biztosítja arról, hogy sohasem feledi a pici fejecskéjét! Örökké látni fogja…

VÉLEMÉNYEM:

Adódhat az életben olyan helyzet, amikor igenis meg kell hoznunk fájdalmas döntéseket! Hogy ez mennyire volt jó vagy rossz döntés, az előbb vagy utóbb kiderül.
Andi meghozta a maga döntését még akkor is ha tudja, hogy ez bűn. De a saját helyzetét mindenki maga ismeri, ezért megvetni őt ugyanolyan bűn, mint egy ilyen döntést meghozni. Nem lehetünk a másik helyében, nem tudhatjuk, hogy ő mit érez, mit él át! " Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!" mondja a Szent írás!
A történetből sok helyzet kimaradt, a legfontosabbakat írtam le. Volt itt még cinizmus, nemtörődömség és közöny is.
A Magyar egészségügy ismét leszerepelt!
Köszönjük a megtisztelő figyelmeteket!


Ha tetszett a történet, kérlek oszd meg másokkal is. 

Szerzői oldalam itt találhatod

Volt egyszer egy "tanító"


Előszó

A célom nem a nyugalom megzavarása, a kötekedés vagy lejáratás!
Egyszerűen csak szeretném, ha az én verzióm is napvilágot láthatna!



Nagyon sokáig rágódtam azon, hogy bele vágjak-e ennek az egésznek a megírásába.

Sok minden visszatartott attól, hogy megtegyem, de mostanra már annyira a bőröm alá mászott, hogy egyszerűen nem tudok túllépni rajta, na és persze vannak olyan emberek, akik ezt nem is hagyják. És az még a kisebbik gond, hogy én nem szabadulok tőle, de sajnos a nyolc éves gyermekem sem tud átlépni rajta, pedig azt mondják, és én is azt tapasztaltam két nagyobbik gyermekemnél, hogy a gyerekeknek ez sokkal könnyebben megy, mint a felnőtteknek.
Az előző tanév óta eltelt több mint két hónap, és elkezdődött az új tanév, én mégis visszalépek még a múltba, és virtuális tollamat megragadva hangot adok keserűségemnek és felháborodásomnak! Tudom, hogy mit vállalok ezzel… sanda tekinteteket, szócsatákat, esetleg feddést felsőbb körökből, de akkor is, vállalva minden számon kérést, megteszem! Még akkor is, hogy tudom, sok szülő nem fog merni mellém állni annak ellenére sem, hogy tudják: igazat beszélek! Nem mernek kiállni, mert féltik a gyerekeiket, vagy mert kényelmesebb így…
Most én azért teszem ezt meg, mert több embertől is hallom, hogy elkezdődött egy „lejárató” kampány ellenem, csak mert megtettem egy lépést, ami nekik nem esett jól és nem vet jó fényt rájuk! Még mindig téma vagyok, de ami ebben bosszant, mert amúgy tennék rájuk magasról, hogy az illetékesek csak az ő verziójukat ismerik, én még csak el sem tudom mondani az enyémet! Viszont elkerülte a figyelmüket, hogy az én kezemben van egy olyan eszköz, amellyel, bizony sokkal több mindenkihez eljutok…
Szóval tavaly elsős gyermekem tanulmányaival kapcsolatosan odáig jutottunk, hogy döntést hoztunk a tanév vége előtt kb. másfél hónappal: első osztályos gyermekünket visszakérjük az első osztályba, hogy egy másik iskolában, tiszta lappal kezdhesse elölről iskolás életét abban reménykedve, hogy sikerül kihevernie és elfelejtenie az első osztály „élményeit”.

Természetesen nem árulom el, hogy melyik település melyik iskolájáról van szó, és azt sem, hogy kik azok, akik a történet főszereplői (akiket érint úgyis magukra ismernek). Igazán nem is bocsátkozom részletekbe, egyszerűen csak amolyan felsorolás szerűen elhadarom mindazt, amit tapasztaltunk, és ami kiverte a biztosítékot! Ráadásul nem csak nálam, hanem sok másik szülőnél is, akik csak az iskola kapujában morgolódnak nap mint nap (s persze nekem is mondják a mai napig), de egyikük sem tesz semmi határozott lépést az ügyben!
Én egy ideig próbálkoztam, de mivel nem vagyok egy Don Quijote, a szélmalomharcot abba hagytam, és a fentebb leírt módon oldottam meg a dolgot!
Még egy: nem általánosítok! Igenis vannak nagyon jó pedagógusok, akik lelkiismeretesen nevelik és oktatják gyermekeinket, az ő érdekeiket szem előtt tartva. A mi történetünkben egy emberről van szó (és egy fejlesztőtanárról), aki, úgy gondolom, hogy teljesen alkalmatlan a pályára. Két gyereket neveltem már fel, (25 és 19 évesek) de ilyenben még nem volt részünk, ilyen tanárral én még életemben nem találkoztam!

Előre bocsátanám, hogy tisztában vagyok a gyermekemmel! Egy borzasztóan impulzív gyerek, akaratos, nagyszájú, igazi egyéniség. Tudom, hogy sokszor nem könnyű vele, de türelemmel és olykor szigorral és következetességgel kordában tartható  (BTM gyanús. Tanulási zavar: egy képességterület működésében – különösen az olvasás, írás, számolás elsajátításában- tartós és súlyos problémák jelentkezhetnek (Diszkalkulia, diszlexia, diszgráfia, figyelemzavar stb.).

Ez azt jelenti, hogy húsz percnél tovább nem, vagy csak nehezen tud koncentrálni egy adott feladatra, könnyen elterelődik a figyelme a feladatokról. Emiatt javasolt heti egy óra fejlesztőpedagógusi órán részt vennie, ahol különböző módszerekkel és feladatokkal segítenek neki a koncentrációja fejlődésében. Ezt csak azért írom le ilyen őszintén, hogy érthetőbb legyen, miért is vagyok ennyire felháborodva!
Egyébként érdeklődő, és sok olyan terület van, amihez meglepő ismeretanyaggal rendelkezik. Imádja az autókat, azoknak felépítését, maga is tervez autókat és autómotorokat (!!!) Gyönyörűen rajzol, persze főleg autókat, és nagy kézügyességgel rendelkezik. A minap például egy egész délelőttöt azzal töltött, hogy a készülő dolgozószobámba összeállított egy polcot. Igen, lécekből, szögelve, és lefestve! Mindent a saját kezével!
Szóval nem egy hülye, kezelhetetlen, sérült gyerekről van szó, hanem egy nehezebben kezelhető, de a pszichológus szerint is okos gyerekről, akinek a szókincse is okoz néha meglepetést, persze pozitív értelemben. Néha még én is meglepődöm, hogy micsoda szavakat hallok tőle!

Szóval, mint más normális családoknál szokás, mi is izgatottan készültünk az első osztályba 2015 nyarán. Gyermekem örömmel pakolászta iskolás dolgait, nézegette őket, és elhitte minden szavamat, amikor azt mondogattam neki, hogy milyen jó lesz neki  az iskolában!
Magam sem sejtettem még akkor, hogy mennyire átvertem a gyermekemet!
Akkor még nem gondoltuk, hogy mi haraggal, a gyerek pedig összetörten fogja a tanévet zárni…
S hogy miért?

Mert volt egyszer egy tanító…

akitől a gyerekek hamarabb tanulták meg a dohányzást és a cigaretta töltését, mint az 1+1-et! Már tudják, hogy fél óránként kell kijárni dohányozni, akár óráról is, addig a takarító vagy valaki más vigyáz rájuk ( hiszen az a dolguk), s persze a kint töltött tíz-húsz perc alatt akár két-három szál cigit is el lehet szívni! (!!!) Nesze neked példamutatás! Hát így neveld te jóra a gyermekedet…

- akinél a konfliktuskezelés egyenlő a nullával, hiszen ő úgy kezeli a problémákat, hogy egyszerűen beírja az üzenőbe, tájékoztatóba, és minden olyan felületre ahová fog a toll, hogy a gyerek mit követett el, de a megbeszélés, a probléma feltárása és kezelése nem fontos! Azt viszont soha nem írja be, hogy én otthon mit kezdjek ezzel, hiszen nem voltam ott, nem ismerem a tényeket! Ő viszont ott volt (vagy nem? ), tehát mint pedagógus melegében feltárhatta és kezelhette volna a problémák lényegét! Oké, hogy beírta, jól tette, de mit kezdjek vele? Mit kezdjek az egésszel akkor, amikor ő kijövet az iskolából elmegy mellettem, még rám sem néz, mintha semmi sem történt volna aznap, csak otthon szembesülök a beírással, de a gyerek addigra már „elfelejti”, ne adj isten bezárkózik és nem vall?

- aki úgy rendez két gyerek közötti konfliktust, hogy azokat egymással szembe állítja, és arra buzdítja, hogy üssék meg egymást! (!!!) A gyerekek persze összeroppannak a nyomás alatt és ütnek úgy, hogy egyikük neki esik a radiátornak és felreped a szája…

- aki úgy tesz helyre egy elsős diákot, hogy állánál fogva belöki a padba…

- akinél a fegyelmezési módszer a gyerekek ütlegelése, ha nem azt csinálják, amit kéne! (egyik kisgyerek elmeséléséből tudom, hogy négy gyerek volt az osztályban, akit előszeretettel így „rendezett” a tanár, az egyikük az én fiam volt. A kisgyerek elmondása szerint egyedül az én gyerekemnek volt annyi „esze”, hogy amikor a tanár dúvadként közelített felé ő bebújt a pad alá. De nem mindegyik volt ilyen ügyes vagy szerencsés. ) Szavakkal sértegeti őket, mint Pl. hülyék, lalások, bolondok, stb.

- aki felvilágosító órát tart matek helyett a halottak hamvasztásáról! (!!!) (és matekórán Kisgrófóval alakítja az ízlésüket)
Próbálom szó szerint idézni gyermekem szavait: „- Tanár néni azt mondta, hogy ha meghalunk, akkor elvisz a halottas autó, és egy nagy kemencében elégetnek minket!”
Oké, most sokan, akik ismernek minket, azt gondolják, hogy „persze, mert otthon biztos erről van szó, hiszen mindketten temetkezés munkakörben dolgoznak!” Igen, igaz: a párom testőr, sírásó, én meg ravatali gondnok vagyok, de a munkát soha nem hozzuk haza. Ha szóba is kerül, arra mindig ügyelünk, hogy a gyerek ezt ne hallja, tehát a hamvasztásról tőlünk soha nem hallhatott!
Persze amikor a tanítót számon kértem egy olyan választ kaptam, ami szöges ellentéte volt a gyerek által elmondottaknak, de a zavart és a pírt nem tudta letörölni az arcáról!
Ezek után persze elmondtuk a gyereknek, hogy miről is beszélt a tanár, így ma már van róla némi fogalma, nyolc évesen… egy tanár jóvoltából…

- aki szerint a legnagyobb probléma, hogy a gyerek bele lép a pocsolyába, netán egy kicsit el is időzik benne, ennek persze napi szinten írásban hangot is ad! (!!!)
Azt viszont nem veszi észre, amikor egymás nyakát elkapva a falhoz szorítják egymást, és egyesek obszcén szavakkal terrorizálják társaikat!
Ja, és egy másik kisfiú felmászott a fára! Bakker! Egy fiú felmászik a fára? ilyet!! És ezt be kell írni!! Oké, hogy a tanáré a felelősség, de azért naaa! Inkább azt kéne beírnia, hogy Gerzsonka fiú létére nem mászik fel a fára! Az lenne az igazán nagy probléma!  
És a pocsolyára visszatérve: nem elég, hogy bele mennek, még kavicsot is dobálnak bele! Ilyen elvetemült, piszkos kölyköket! Felháborító, de nem?!
Ebből csak arra következtettek, hogy a tanító néni nem volt gyerek… Ő ilyen nagynak és okosnak született…

- akinél a gyerekek órán szaladgálnak a teremben, és ezért persze ők a hibásak! Nem az a pedagógus, akinek tudnia kéne rendet tartani… Jaaa, bocsánat! Hogy lenne már rend, amikor az órai munka is bekiabálás és nem jelentkezés szerint folyik! Na és persze két cigaretta között nehéz is oda figyelni…

- akinek az a fontos, hogy a tartja a tanmenetet, vagy mi az, még akkor is, ha a fél osztálynak halovány lila gőze sincs a matematikáról. Aki érti az szerencsés, a többi nem számít! Egyébként azt is most tudtam meg, hogy ez a tanító néni most panaszkodik, hogy nem megy a gyerekeknek a tízes számkörben való eligazodás. Már könyörgöm! Hát hogy is menne?! Ahhoz normálisan kéne tanítani! Jobban mondva tanítani kéne!

- aki a testnevelés órát nem tartotta meg, mert az osztály rosszul viselkedett! (???) Szerintem meg pont akkor kellett volna egy végig tornázós órát tartani, nulla játékkal! Az én gyerekkoromban ez még így működött. Ha jók voltunk, akkor egy kicsit tornáztunk, aztán jöhettek a labdajátékok, de ha nem bírtunk magunkkal, akkor kemény tesi óra volt, hogy levezessük a feszkót és érezzük a törődést! Szóval nem értem…

- aki úgy tanította a matematikát, hogy semmilyen szemléltető eszközt nem használt, egyszerűen csak vegyék elő a könyvet és füzetet és írjanak… (ezek után már csak arra lennék kíváncsi, hogy minek vetette meg a korongokat és pálcikákat, stb ?)

- aki azt a gyereket, akire kicsit több időt kellett volna fordítania (Pl. az én gyerekem a fent leírt okok miatt) beültette a leghátsó padba azzal a kijelentéssel, hogy jó helyen van ő ott… (!!!) Hozzáteszem, hogy megértem, nem könnyű annyi gyerekkel, de engem a kijelentés háborít fel!!

- aki most engem aláz az iskola új vezetősége előtt. Megteheti, hiszen nem vagyok ott, hogy megvédjem magam és a gyerekem! (éppen csak figyelmen kívül hagyta ezt a felületet)

- aki azt mondta nekem, amikor érdeklődtem nála, hogy a gyerekem butább, mint egy SNI-s gyerek (Sajátos Nevelési Igényű gyermek, tanuló. Az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem-vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd. Ezek után még érdeklődjek nála?! Talán érthető, hogy ezek után már inkább kihagytam, és az osztályfőnöknél érdeklődtem, aki egyébként mindig segítségemre volt, és vele meg tudtuk beszélni a problémákat, és igyekeztünk azokat közösen orvosolni. 

- ennek a tanárnak sikerült elérnie, hogy az iskolát nagyon váró gyerekem mostanra annyira megutálja, hogy ha gyakorlásról hall, azonnal haragra gerjed, bezárkózik, és csak nagyon hosszú rábeszélésre hajlandó odaülni egy feladat erejéig. Ahol a szépen író gyerek az év végére valami olyan kaparást ad ki a kezéből, hogy ember legyen a talpán az, aki kiolvassa. Aki a tanév végén már sírva kelt ki az ágyból reggelente, és délután idegesen jött haza, olyannyira, hogy sokszor már mi sem tudtuk kordában tartani.

S csak néhány szó a fejlesztő pedagógusról is, aki egész tanévben talán ötször vitte el a gyereket foglalkozásra, majd a szememre vetette, jobban mondva vissza hallottam, hogy én nem érdeklődöm a gyerek iránt. Na, ezen még az osztályfőnök is meglepődött, hiszen én tőle érdeklődtem többször is, mert a fejlesztőt bizony elég nehéz volt elérni… Másfelől viszont nem érdeklődhetek valami iránt, ami nincs! Minek kérdezzem meg, hogy mi volt a fejlesztő órán, ha az gyakorlatilag nincs megtartva? Ráadásul egy olyan pedagógus tartotta volna, aki szerintem maga is kezelésre szorulna, ha csak az idegeit nézem…
Ez a fejlesztő pedagógus most, az új tanévben küldött nekem egy jegyzet félét, amit állítólag felmérés céljából készített. Arra azért kíváncsi lennék, hogy mi alapján állította ki azt a meglepő kinézetű papírost, hiszen túl sokat nem foglalkozott a gyerekkel…
Arról már nem is beszélve, hogy egy pedagógus kezéből azért különb kinézetű irományra számítottam volna…
Értem én, hogy a maga módján bosszút szeretett volna állni rajtam, amiért elvittem a keze alól a gyereket (tudni illik megkértem év vége felé egy másik fejlesztőt, hogy nézze meg a gyereket) , ezért csupa negatív dolgot írt a már - már kutya szájából kihúzottnak tűnő papírra, de azért a minőségre egy kis időt szánhatott volna!
És ha már ott tarunk, hogy ki mit csinált és mit nem: kérnie kellett volna januárban egy újabb szakértői vizsgálatot (benne van a szakvéleményben)de ő bizony nagyon elfeledkezett erről… Hoppá!
Tehát ha én, szerinte, nem érdeklődtem a gyerek felől, akkor én azt mondom, hogy ő meg nem végezte körültekintően a munkáját! Kvittek vagyunk!

Na, hát dióhéjban ennyi, jöhetnek a kövek! (és még le sem írtam mindent!)
Úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk ennek a tanárnak a közelében a gyereket! Inkább vállaljuk a nehézségeket, inkább hozunk áldozatot, de nem hagyjuk, hogy teljesen tönkre tegye a gyerek idegeit és az önmagába vetett hitét! (és a mi belé vetett hitünket sem!)
Elvittük egy olyan iskolába, ahol a tanárok példamutatók, kedvesek, türelmesek, és, milyen érdekes, a gyerek szereti őket.
Egy olyan iskolába, ahol minden a gyerekekről szól, és ahol a szülő is egyenrangú társ, partnere a tanítóknak. Ahonnan nem lökik ki már az első héten, és a tanév folyamán a lábát nem teheti be az iskola területére!
Egy olyan iskolába, ahol szívesen hagyom ott a gyereket, mert tudom, hogy valódi értékeket fog ott tanulni és látni, és ahová a gyerek is örömmel megy, sírás és dühöngés nélkül, és vidáman jön haza, tele élményekkel, amelyeket meg is oszt velünk!
Ahol már az első héten észrevette egy tanár a gyerek kézügyességét, mint ahogy azt is, hogy nagyon el lett véve a kedve a tanulástól.
Ahol engem is biztatnak és nyugtatnak, hogy a gyerekkel minden rendben lesz.
És ami nagyon fontos: én hiszek nekik!

S hogy mit kívánok a fent oly sűrűn emlegetett tanár keze alatt maradt diákoknak és szülőknek?
Első sorban kitartást!
Majd türelmet!
Hitet!

Az említett iskola új intézményvezetőt kapott, akiben sokan bíznak! Én is!
Bíznak az ő erejében és szigorában, és remélik, hogy sikerül rendet tennie a már eluralkodó káoszban!
Remélik, hogy sikerül helyre tennie azt a tanítót, aki egyáltalán nem jó példa a jövő generáció számára!

Találkoztam az óta néhány szülővel, akik azt mesélték nekem, hogy az említett tanító nagy fogadalmakat tett az elkövetkezendő tanévre szólóan, és már dohányozni sem jár ki olyan sűrűn… (egy erős dohányos? ) Talán érzi a hurkot a nyakán? Hát… nagyon remélem, hogy ezek a szülők nem fognak csalódni…
Én azzal, hogy most ezt kiírtam magamból, már nem akarok ezzel tovább foglalkozni! Nem akarom hallani az említett tanár legújabb húzásait, vagy akár jótetteit! Bár kétlem, hogy erre lesz majd példa… Egyáltalán! Semmit sem akarok már erről tudni! Új életet kezdtünk egy új iskolában, az energiáimat erre szeretném fordítani, nem pedig mások nyavajgására, olyanokéra, akik nem mernek tenni semmit, csak várják a csodát!
Szívből kívánom, hogy legyen szerencséjük!

Utószó

… mert ismétlés a tudás atyja…

A fent leírtakért minden felelősséget vállalok!

Ha tetszett a történet, kérlek oszd meg másokkal is. 

Szerzői oldalam itt találhatod